A filmhang és a filmzene jegyében került megrendezésre az Uránia filmnapok gazdag, ugyanakkor áttekinthetően sokrétű programja. Péntek este hét órától vasárnap éjjel 11-ig afféle zarándokhellyé változott a nemzeti filmszínház, hiszen egész idő alatt ritkán/nehezen hozzáférhető műsorok sugárzására került sor. Mindhárom helyszínen (Díszterem, Fábri és Csortos terem) egy-egy alkalommal vetítették a kiválasztott alkotásokat, s ezekhez társultak élő programok a Kávézóban. Mint az utóbbi években általánossá vált, megkülönböztetett figyelemmel gondoskodtak a gyermek- és ifjúsági korosztályok számára is vonzó programokról.
Summáját írom e hétvégének, elsősorban azért, hogy e rendkívül hasznos és tanulságos vállalkozás ne váljék mindössze adatcsoporttá a statisztikák, dokumentumok rengetegében, hogy ne csupán információértékű rövidhír legyen, hanem legalább áttételesen, közvetve tartalmi gazdagsága is nyilvánosságot kapjon. Nem képezheti kritika tárgyát a válogatás (miért épp ezeket s nem másokat?), s feltétlenül hálásak lehetünk a „jelképes belépő: 50 forint” gesztusért is, hiszen lehetővé tette a kulturális kínálatból nagyon meggondoltan válogató réteg számára is a mozilátogatás élményét. Mert összemérhetetlenül más hatású akár ugyanazt a filmet is filmszínházban látni – a rákészülés megannyi tennivalójával, a műsor, a hely és az időpont kiválasztásával, a jegyvásárlással, netán a társaság megszervezésével s az intézmény felkeresésével –, vagy otthon, tetszőleges időben, kényelmesen megnézni valamit a rendelkezésre álló kontingensből (bármit, bármikor). Az ilyen hétköznapi szertartások szükségesek és színesítik életünket, hiszen döntéseink alapján jutunk élményhez.
A filmnapokon lehetett nosztalgiázni, újranézni megunhatatlan régi filmeket, pótolni a korábban kimaradtakat, vagy épp tájékozódni a legújabb filmek világában. A programban egy brit rendező-forgatókönyvíró drámája is helyet kapott, amely „érdemben” magyarnak tekinthető (a Varga Katalin balladáját többek között a magyar hangmérnökcsapat egészen rendkívüli teljesítménye teszi emlékezetes filmélménnyé).
A vasárnap délutáni választék olyasmit kínált, ami még a Művészetek Palotájában rendezett Bartók-maraton napján is csábítóan hatott a muzsikusokra. Négy kisfilm-összeállítás követte egymást a Fábri teremben, amelyek élményanyagot jelentettek ahhoz, hogy – akár csak saját használatra – ki-ki tagolni próbálja, „korszakolni” az elmúlt évtizedek kulturális életének egy szegmensét. A K1 a „Zene és új hullám” címet kapta, a ’60-as éveket idézte. A Balázs Béla Stúdióban készült kisfilmek zeneszerzői: Vujicsics Tihamér, Durkó Zsolt és Szöllősy András. A K2 programja: „Új zenei (film)stúdió”, s mint már a címből is sejthető, itt az Új Zenei Műhely alapító tagjainak filmzenéi szóltak: Eötvös Péteré, Jeney Zoltáné és Vidovszky Lászlóé. Impozáns zeneszerzőnévsor, amely természetesen korántsem teljes, de így is markánsan érvényesül a „generációs különbség”. Találóan írja a program brosúrája az elsőről, hogy „zenéjük ma már önmagában is felidézi a képeket”. Érdekes kísérlet lenne olyanoknál tesztelni ezt az állítást, akik (életkorukból adódóan) nem ismerhetik a filmeket, vajon belőlük milyen asszociációkat váltanak ki a kísérőzenék, s esztétikai továbbgondolás kiindulópontja lehetne, hogy hogyan ragadható meg az alkalmazott (funkcionális) zene autonóm értéke. Az értékkategóriával lenne érdekes foglalkozni a második összeállítás zenéi kapcsán, amelyek az ajánló szöveg értelmében „a 20. század második felének zenetörténetileg is értékes alkotásai”. Ezek a zenék kétségkívül a kísérleti jellegű, néha etűdízű látvánnyal való összeforrottságuk révén érdekesek a nagyközönségnek, míg az egyes szerzői életművek ismerői számára éppen azért izgalmasak, mert a sajátos zeneszerzői gondolkozásmód megannyi alapgesztusa fedezhető fel bennük. Az már csak utólagos „játék”, hogy megpróbáljuk kitalálni, valójában milyen időtartamúak voltak az egyes produkciók. A Round a maga 11 percével hosszúnak tűnt több néző számára; a Kalah esetében arra kellett gondolnom: vajon az egyiptomi játék mozzanatait a (szemrontóan vakítóan villódzó) képi világ alapján képes lenne-e rekonstruálni egy kivételes képességű autista. A kép és zene koherenciájához kétség nem fér, mégis, e jelzésrendszer látványfolyamként aligha értékelhető többnek végiggondolt gondolatkísérletnél.
Az „Animáció és élőbeszéd” (K3) kisfilmjei a beszédhang zenei lehetőségei iránti érzékenységet fejlesztették, kiváltképp azokban, akik az előző két összeállítás ismeretében tekintették meg a hangulatos-szellemes produkciókat (másképp nem biztos, hogy ilyesfajta gondolatokat megfogalmazna a néző). Nemcsak zenei (ritmus) élményt jelentett, hanem humorforrásként is működött az időfaktorban a folyamatosság és megakadások sorozata. A K4 „Szavak nélkül” című összeállítása a zajok és zörejek zenei élményével ajándékozta meg közönségét.
A rövidfilm-összeállítások egyike sem haladta meg a másfél órát. A sorozatot végignéző számára kifejezetten praktikusnak bizonyult ez az időbeosztás, hiszen a látottakat – akár végiggondolva, akár átbeszélve, akár csak az élmény szintjén megélve – fel kellett dolgozni.
Legnagyobb zenei „haszna” az lenne a sorozatnak, ha azok a nézők, akik itt és most találkoztak először valamely zeneszerző nevével, érdeklődnének a komponisták életművének más műfajú, autonóm darabjai iránt is. A kisfilmsorozat aligha tudatosan megtervezett „haszna”: hidat kovácsol, átjárási lehetőséget kortárs szerzők életművéhez. Bárcsak minél többen igénybe vennék!
FITTLER KATALIN
