Sok-sok éve kapacitálja a folyóiratokat a kultúrpolitika – de megtette ezt a Soros Alapítvány is annak idején –, hogy települjenek át az internetre, hagyjanak föl a nyomtatott megjelenési formával. A takarékosság mellett a környezetkímélés szokott felmerülni érvként. 

A régóta utóvédharcot folytatók egyikeként nem szándékom felvenni e vita fonalát, csupán érzékeltetni szeretném – remélem, e szám egészével is sikerül, miként a korábbiakkal is –, hogy mennyire más a logikája egy folyóirat szerkesztésének, mint egy internetes orgánuménak; hogy a cikkek egymásutánja nem véletlen, s jó esetben az írások összessége koherens egésszé szervesül;  hogy tehát mindkét megjelenési formának van létjogosultsága, és vannak pozitívumai, amiként negatívumai is.. 

Hogy a Bajor Gizi alakját, pályáját megidéző írás az élre kívánkozik, tán nem szorul magyarázatra, ám nem pusztán a nagyszerű színésznőről szól, hanem a korabeli Nemzeti Színház körülményeit, állapotát is érzékelteti – a direktori kinevezések a színház élén legalábbis tanulságosak. A mai Nemzeti Színház vezetőváltásainak metódusa nem kevésbé – e számunk az évad egyik utolsó Nemzeti színházi bemutatójával, az Amphitryonnal foglalkozik. Az identitáskeresés drámája a Peer Gynt is, Ibsen remeke, amelyet a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház a Forte Társulattal közösen mutatott be, egy kőszínház és egy független színházi műhely példaértékű együttműködéseként. De fejlődéstörténet is a Peer Gynt, miként a Forte Társulat másik, önálló előadása is, A nagy füzet című, Agotha Kristof műve. S a temesváriak műhelyében is – akik egyébként néhány éve ugyancsak játszották Agotha Kristof Trilógiájának adaptációját – színpadra került egy másik kortárs mű a közelmúltban: Hajdu Szabolcs Békeidő című darabja. A Tóték az Örkényben háborús időket idéz, egy olyan társulat előadásában, amely a rendszerváltás után vált le a Madách Színházról, s erősödött mára a budapesti színházak egyik legjobbjává. A rendszerváltást követő színházi struktúramódosulás egyik fontos eredménye az Orlai Produkciós Iroda létrejötte és megerősödése is – a vezetőjével készített interjú a struktúra kérdéseit is érinti, legújabb bemutatójáról pedig mindjárt egy kritikát is közlünk. A Minden ötödik órában című előadás világával, problémafelvetésével rokon A hideg gyermek, Marius von Mayenburg darabja, amelyet a Miskolci Nemzeti Színház mutatott be. A maga módján nem kevésbé brutális a Kosztolányi Dezső regényéből készült Édes Anna világa, amelyet Závada Pál átiratában játszik a  tatabányai Jászai Mari Színház. Ez az előadás, valamint a székesfehérvári Mirandolina alkalom arra, hogy a róluk szóló kritika ismét fölvesse a színpadi aktualizálás nem évülő problémáját. Lezárásként pedig ismét egy  pályakép, egy olyan színházi alkotó visszaemlékezései a kezdetekre, aki a zene felől érkezett a színház világába, s vált mára a gyerekszínház meghatározó alkotójává.

SZŰCS KATALIN ÁGNES