A főisten, Jupiter magára ölti egy földi halandó, Amphitryon alakját, mert megkívánta szemrevaló feleségét, Alkménét. Az éjszaka remekül sikerül, Alkméné mit sem sejt. A csatából hazatérő Amphitryon értetlensége nyomán azonban kételyek sarjadnak, és kétségbeesés szakad az asszonyra. Amphitryon indulatosan szembesül maga építette világa összezuhanásával. Egyiküknek sincsenek használható tapasztalatai, végiggondolt eljárásai a váratlan és felfoghatatlan helyzetre. Merkur eközben Amphitryon szolgájának bőrébe bújva kelt hasonló zavarodottságot. Vajon hogyan lehet mindezt túlélni?
Remekműről lévén szó, többféle válasz is adódhat. Persze a kérdések is szaporíthatók. Tudjuk-e, kik is vagyunk valójában? Van-e esélyünk megérteni, mi történik velünk? Mi következhet abból, ha a hatalom elveszi tőlünk saját személyiségünket? És ha azután visszaadja? De az Amphitryon-előadások nem mindig jutnak el a tartalmi kérdésekig. Többnyire az szokott a legnagyobb színpadi tehertétel lenni, tudják-e az alkotók elfogadhatóan kezelni a tényt, hogy a két istenség Amphitryon és Sosias másaként van jelen a történetben. Az alteregókat általában többé-kevésbé hasonlóvá próbálják formálni, amitől még feltűnőbbek lesznek a különbségeik. A hasonmások körüli külsődleges ügyködés sokszor elvonja az energiákat a darabértelmezéstől. A néző pedig – ha az előadás gondolatisága, izgalma nem ragadja magával – könnyen felrúgja a mindenkori egyezséget, amely a színpadi valóság elfogadásáról köttetett a rivalda két oldala között.
Gothár Péter rendezésében a magas, világos tónusú Jupiter (Alföldi Róbert) bújik a nála alacsonyabb, fekete hajú, fekete szakállas Amphitryon (Nagy Zsolt) bőrébe; köpcös, szerény kinézetű szolgáját, Sosiast pedig (Znamenák István) a sudár és elegáns megjelenésű Merkur (Udvaros Dorottya) kettőzi meg. Az előadás ezzel máris az istenek játékára helyezi a hangsúlyt; ők márpedig bármit el tudnak érni, akár azt is, hogy egyformának tessék két mégannyira különböző fizikum és karakter. Aligha akad néző, akinek ezzel az alapvetéssel még mindig eszébe jutna összehasonlítgatni a figurákat.
Az előadás együtt játszik – és a nézőt is együtt játszatja – az istenekkel. Egy madártollas figura (Argatiphontidas: Czupi Dániel) a cselekmény kezdete előtt kérdezgetni kezdi a nézőket. A továbbiakban a színpad mögött ülve különböző zörejekből szellemes hangkulisszát kerekít a jelenetek alá. Látványában is igen vonzó teátrális miliő születik a közönségtől három oldalon közrefogott apró játéktérben. Az istenek útját az olimposzi magasságokba egy semmibe vesző lépcső jelöli ki; a fájdalomtól, szégyentől elkínzott Alkméné a színpad síkja alatti résen préselődik végig. S talán nem is váratlan, hogy az egyik pillanatban majd az egész szerkezet megsüllyed – kizökken tér, nemcsak idő. A tizenhét órás éjszaka határát impozáns fény-árnyék vonulás jelzi; később az egységesen fekete fal egyik szeletkéje egy neoncső segítségével meglepetésszerűen ablakká változik. (Díszlet: Gothár Péter, világítástervező: Pető József.) Emberek és istenek puha, rostos papírtextilből varrt ruhákat viselnek, legfeljebb a batikolt foltok árnyalatai másfélék (jelmez: Tihanyi Ildi). Alkméné öltözetének rózsaszínje, fehérje, kreppapírvöröse a szereplő érzelmi állapotaira is reflektál. Charis kéménybéléscsőből (?) készült méretes fejfedője mulatságosan felnagyítja a testbeszéd legapróbb jeleit is.
Udvaros Dorottya és Znamenák István (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Kleist szövege – Forgách András pár évvel ezelőtti fordításában, Gáspár Ildikó napra kész átdolgozásában – olyan előadásban elevenedik meg, amely egyszerre képes reflektálni a kedvelt világirodalmi téma korábbi két legjelentősebb drámájára is. Bár Kleisthez hűen a főisteni mesterkedések és emberi csapdahelyzetek középpontjában Alkméné (Tenki Réka) áll, dramaturgi és rendezői megfontolások, nem utolsósorban pedig a színészi alakítások kidolgozottsága a közelebbi és távolabbi előd nézőpontját is eszünkbe juttatják: Plautusét, akinél a főisten a legfontosabb szereplő és Molière-t, aki Sosias alakjának szentel kiemelkedő figyelmet.
Tenki Réka Alkménéjét sugárzóan boldognak ismerjük meg: Botticelli nőalakjait idézően átszellemült, légies jelenség. Az érzelemmel telt, jóhiszemű lélekben a gyanú – hogy nem tulajdon férjével élte át a szokatlan intenzitású érzéki élményt – csak lassan fogan meg, s még jó ideig a kapaszkodókat keresi, hogy tovább hihesse vélt igazát. Megijed, amikor rájön: valódi férje túl alacsonynak tűnik mellette – gyorsan lerúgja hát piros tűsarkúját, és megnyugvással fogadja, hogy ezzel helyükre kerülnek a méretarányok: a vágyvezérelt gondolkodás elvetette a valós bizonyítékot. Amikor azonban már nem tudja tovább hárítani a szembesülést, összeomlik: jóllehet ártatlanul követte el a bűnt, mégis súlyos bűntudata támad. Arcáról eltűnik a ragyogás, de a kínszenvedéseket követően a csendes megbékélés érzésével folytatja életét férje, Amphitryon oldalán.
A Nagy Zsolt megformálta Amphitryon viszont igencsak rászolgált a megleckéztetésre: ő kapni akar inkább, semmint adni, érzelmek helyett indulatokat mutat, és elvárásait szereti hangoztatni. Míg azonban férjként éretlenül és értetlenül viselkedik, az istenséggel való viszonyában – mivel önhittségét itt kénytelen-kelletlen levetkezi – tiszteletre méltó önállóságot is felmutat: meglehetősen bátran utálja a főistent, és cseppet sincs megtisztelve a dicső „ajándék” (Alkméné isteni terhessége) hírére. Az átélt megpróbáltatás érettebbé, felnőttebbé tette. Az előadás végén illúziótlanabbul, de az életre felkészültebben áll Alkméné mellett.
Alföldi Róbert Jupitere eltökélt főisten és önző férfiú egyszerre. Égi szeretethiányra utal és földi féltékenységet árul el. Tessék inkább őt isteníteni, és ne a túlzottan is magabiztos hadvezért, csak azért, mert ő a férj. S miközben korlátlan égi hatalmát érvényesíti – elsősorban persze azért, mert (unalmában?) csábítani támadt kedve, és nem holmi pedagógiai megfontolásoktól indíttatva –, földi férfi módjára élvezi a nem mindennapi sikert. Végül mégiscsak szomorkásan távozik – emberi tulajdonságai között sajátja az önreflexióra való hajlam is.
Udvaros Dorottya Merkúrja, ezzel éppen ellentétben, kifejezetten fellélegzik, hogy végre elhagyhatja a földi világot, ahová csak Jupitert követve – kénytelen-kelletlen – érkezett. Ha már jönnie kellett, szórakoztatóra hangolta az időtöltést, és kedvére kitombolta magát a szolgaházaspárral való játékában. Cserfes-kegyetlen ötletei a kívülállónak mulatságosak, áldozatainak gyötrelmesek voltak. Az Olimposzra visszaindultában belebújik az ott heverő piros tűsarkúba, és abban távozik – a „borítsunk fátylat” jóindulatát képviselve, na meg, női módra, emléket is víve magával.
Znamenák István Sosiasként lelkes és elkötelezett szolgát játszik sok humorral, akiről később kiderül: a maga bumfordi és értetlen kisemberségében életre valóbb karakter, mint a hierarchiában felette állók mindannyian. Saját életben maradása (elméje épen tartása) érdekében megköti napi kis alkuit; remek a jelenet, amelyben Udvaros Merkúrjával kvaterkáznak mint „férfi a férfival”. Csetlés-botlásainak komikuma mögé a tragikum lehetősége is belopódzik; nagy fellélegzés, amikor végre újra önmaga lehet. S hogy közben élete párjáról, Charisról olyasmiket is kimondott, amik után már nem egyszerű visszakoznia? A feloldásra nyilván megvannak a jól bejáratott technikák kettejük régi, bensőséges viszonyában.
Nagy Mari lestrapált, de élénk tekintetű és temperamentumos Charisa a napi magánélet női reálpolitikáját hozza: rutinosan átcsatlakozna egy vonzóbb pályára, de ha a lehetőség illúziónak bizonyul, nemcsak azt tudja, van hová visszamennie, hanem azt is: hogyan tegye, hogy nemhogy kínos ne legyen, de kifejezetten megelégedettséggel járjon. A különös intermezzo új tapasztalatokhoz juttatta, de érzékei egészségesen működnek; férje oldalán ezután is helyt fog állni – még ha nem kevésbé házsártosan is, mint korábban bármikor.
Átgondolt, kidolgozott, szép előadás – hosszú szériát jósolhatnánk neki, ha nem tudnánk, hogy júliustól minden bizonnyal megszakad a sorozat. Arra azonban jók az esélyek, hogy a nézői emlékezetben még sokáig továbbéljen.
DÖMÖTÖR ADRIENNE
