A temesvári színház azon határon túli műhelyek közé tartozik, amelyeknek erős művészi tartalékaik vannak, s erős szándékaik is a bátrabb próbálkozásokra, a nézők egyenrangúsításának kísérleteiben az esztétikai partnerséget tekintve. Így okozott jó értelemben vett meglepetést az Ahogy tetszik vagy a Parasztopera, a Gardénia hogy csak néhány produkciót említsek.
Hajdu Szabolcs, bár színházból indult, mégis, a magyar film egyik márkaneve lett. A Macerás ügyek, a Fehér tenyér vagy a Bibliotheque Pascal és rövidfilmjei sokak élménye, s szintén „multikulti” terekben, több romániai kötődéssel gazdagon szólnak. Itt most színpadi szerzőként, rendezőként, színészként és játékmesterként (s egy nagyszerű vers erejéig költőként) mutatkozott be, egybeforrott csapatmunkába vonva olyan képzőművész-tervezőt, mint Iuliana Vilsan, s olyan operatőrt fénytervezőként, mint Nagy András. (Zeneileg sem rosszabb a helyzet, John Cage-dzsel az élen.) Amit látunk: lírai-önvallomásos, szürreális és vizionárius színház. Kis térben működik, erős képi jelzésekkel, bensőséges és intenzív, láthatóan sok improvizációs elemet mozgósító előadás.
A Békeidő a látottak alapján nehezen kifejthető cím. A látottak ellenében szól, hiszen egészen röviden összefoglalva: témája, jelenetei egy írói válságot képeznek le. Egy szokásosan buta, elfogódott és kínosan protokolláris könyvbemutató jelenetével intonálják az író, Langermann (Szabó Domokos) megosztó személyiségét. (Némileg a kívánatosnál több klisével: az író borzas, csapzott, mértéktelenül dohányzik, iszik, spleenes stb.) Langermann a továbbiakban egyre nehezebb helyzetekbe jut: meghal az apja, el kell temettetnie, ki kell harcolnia a megfelelő sírhelyet, anyjával való kapcsolata is bonyolult, húga szektába keveredik. Majd az író felkérést kap egy színdarabra, nem halad, belebetegszik a frusztrációba, s talán metaforikusan, de bele is pusztul mindebbe. Nagyon közeli, saját, megélt élmények lehetnek ezek, amelyeknek artikulálása intimebb műfajban is nehéz, nemhogy egy ilyen eltávolított, sokszoros áttétellel dolgozó műfajban, mint a színmű. Hajdu Szabolcsnak szemmel láthatóan érzelmi köze van a látottakhoz, nem véletlen, hogy szinte folyamatosan jelen van a térben, nemcsak a könyvbemutató moderátor szereplőjeként, hanem figyelő jelenlevőként is folyamatosan „szemmel tartja” és lereagálja a történéseket.
Tasnádi-Sáhy Noémi (fotó: Bíró Márton)
A töredezettség, az egyes képek megkomponálása és koreográfiája, látványvilága, sötétjei, áttűnései tagolják ezt a folyamatot. Költőiséget érzünk akár a fantasztikus nemezkalapokból is áradni, Vilsan itt is sokat sejtet: az ún. tompokon koponyacsontok tűnnek át, nyomódnak ki. Tartalmilag vegyesebb a kép, hiszen bohóctréfáktól kezdve monológokig és songokig aprózódik el a fent vázolt alkotói válság egy-egy pillanatának a kimerevítése. A színlap nem hagy kétséget afelől, hogy az álom és a képzelgések mozgósítják a játékot. A résztvevők listáján olvasók, szektások, tömeg, koldusok, daganatok, gondolatok, varjak, borzak (szerintem helyesen: borzok), farkas és egy fotel szerepel. Az ódivatú legénylakás ablakkal, a felfújt műanyag gömbtér, a szaporodó és koreografált székek, a rozettás ablakszem, a kitömött állatok és a földgömbök sora: mind egy impresszív, jelentésteli vizuális nyelv részei.
A játszók többféle alakban tűnnek föl: Langermann barátja, anyja, szerelme, orvosa-ápolónője mellett mindenki még „tömeg” is, vagy a korrumpált polgármester ugyanúgy Balázs Attila, mint ahogy pincér, betegszállító vagy abszolút ziccerfiguraként pszichotikus, nevetséges és démonikus szektavezér. A kiváló színészi kondíciókat mutató Bandi András Zsolt szintén többszörösen mutatkozik meg. A gondolatcsírák rendre elhullnak Langermann Sándor alkotó erejének színpadán: a rendőr neki-nekifog, hogy áldozatként krétával körülrajzolja őket. Az elhullt ötletek vagy életre kelnek, vagy mereven továbbhevernek, megbolondítva az őket egyértelműen definiálni akaró kívülállókat, jelen esetben Bandi helyszínelő rendőrét.
Legjobbak, legmaradandóbbak azok a képek, melyek ezeknek a deliráló jellegű hallucinációknak a megfeleltetései: az elhullt gondolatok, a bénító, ágyból kikelt nők sora, a betegség egymásba érő, szaggató alakzatai. Egy-egy betétszám, bohóctréfa töri meg a borongást: szólószám az „allergia-dal”, a Ciuc sör kukoricatartalmától allergiás viszketést kapó barát (Kiss Attila) magánszáma, a hazug polgármester hablatyolása, a tévériporternő foteles megerőszakolása. Lélektani miniatűrök, apró kámea-ékszerek is beékelődnek: Langermann anyjának szenvedése (Tasnády-Sáhy Noémi), finom és idegen alakja, vagy a szektába és külföldre szakadt húggal való osztozkodás hátborzongató szépsége (Török-Illyés Orsolya). Remek a költő versét együtt olvasó-éneklő csoport megszólalása: valóban így, ennyi hang zsonghat az alkotó fejében.
Talán a leírásból is kitetszik, hogy bonyolult szerveződésű, késpengén táncoló előadás Hajdu rendezése. Maximális figyelmet és hangoltságot kíván: többször hagy egyedül, kabaré és tragédia adagolásánál néhol elméretezi az arányokat, s belefut a melodrámába. Avagy fércként és elvarratlanul maradnak elindult történetszálak. A különleges intenzitású csapatmunka ereje azonban nem hagy érintetlenül: Lőrincz Rita, Magyari Etelka, Borbély B. Emília az említetteken kívül mind egy-egy határozott és különálló színt kever a crossover-produkcióba, melynek lezáró képe, a megnyíló nézőtér felé táguló gyermekkori karácsony, havas, neondíszes képével önmagában is képzőművészeti akcióként hat.
A címben azért jelöltem első olvasatként írásomat, mert a Színházi Világnap alkalmából Dario Fo üzenetét először egy másik futó előadás gorillajelmezében, másodszor polgármesteri öltönyben olvasta fel Balázs Attila. Mindkét ötlet nagyon jó és hatásos, csak kérdés, mi történik más napokon.
Ezért, s az előadás komplexitásának jobb bemutatása érdekében sem lenne érdektelen egy második olvasatban is nekifutni a temesvári előadás értelmezésének.
BUDAI KATALIN
