A bemutatón valószínűleg kicsit mást láttunk, mint amilyeneket később játszhatnak. Március 27-én ugyanis a színházi világnapon mutatták be Hajdu Szabolcs Békeidő című alkotását. Az üzenetet pedig nem ünnepélyes aktusként, elkülönítve olvasták fel, hanem beleépítették a darab szövetébe. Egy majom érkezik a nejlonból készült igluféleségre emlékeztető díszletbe, bemutatkozik, hogy ő Arthur, a gorilla az Özönvíz előtt című előadásból (a maszk alatt Balázs Attila direktor rejtőzik), és belefog Dario Fo okos szövegébe. Ám hamarosan színészek, díszítők érkeznek, hozzák-viszik a berendezési tárgyakat, kellékeket, készülődnek az előadásra. A felolvasót kerülgetik, odébb lökdösik, félbeszakítják. Az ünnepi közlendő természetesen hatalmas gellert kap. Önnön paródiájává válik, de nézhetjük művészet és élet, színház és valóság, sőt színházi művészet és színházi valóság durva ütközetének is. 

De akár paródiának, akár annál többnek látjuk, mindenképpen szervesen illeszkedik Hajdu Szabolcs darabjának történetéhez, és még inkább a rendezéshez, a játékhoz, a gondolatvilághoz, a hangulathoz. Az előzetes „egy alkotó ember útját ígéri”, ám ezt az alkotót olyan torzító lencsén át látjuk, hogy alkotó volta némileg megkérdőjeleződik. Inkább csak szeretne alkotni, de lehet, hogy csak képzeli magát alkotónak. Bizonyos értelemben mindenképpen művész. Vagy legalábbis művészlélek. Vagy csak a körülményektől lett az, a békeidő tespedtsége tette azzá. Biztosan lázadó, és talán tehetséges is az író, akit Szabó Domokos megjelenít, egy könyvéről mindenesetre hallunk, amelyet kiadtak, talán feltűnést is keltett, ám a továbbiakban csak az alkotói válság jellegzetes megnyilvánulásait, illetve a magánélet bajait követhetjük, s főképp a groteszk körülményeken ámulhatunk. 

(fotó: Bíró Márton)

A cselekmény egy író-olvasó találkozóval kezdődik, ahol részletet hallhatunk a könyvből, mégpedig egy igen provokatív kifakadást az anyanyelvről (amelyben Agota Kristof szövegét véltem felismerni). A provokáció oly sikeres, hogy két olvasó verekedéssé fajuló vitájához vezet. A továbbiakban a főhős írói munkássága két vonatkozásban szerepel. Egyrészt anyja hivatkozik rá, amikor megfelelő sírhelyet próbál szerezni elhunyt férje számára. De írói munkálkodása közben is láthatjuk (azt természetesen, hogy nem jut eszébe semmi). Két színészkedő leány pályázaton nyert pénzhez kéri fel darabírásra, ám a munkából csak annyi lesz, hogy barátnőjét kikergeti az életbe, az utcára anyagot gyűjteni, leselkedni, hallgatózni, s aztán egy vézna mondattal próbálja kiszúrni megbízói szemét.

Erre a vázra két órán át remek groteszk-fantasztikus jelenetek sorát írja-rendezi Hajdu Szabolcs a szereplők ötleteit, improvizációit is felhasználva. A fantasztikum alatt folyamatosan jelen van a naturális valóság, az elrajzolás, a karikatúra mögött a köznapi lét. Kiszámíthatatlan bukdácsolások, ájulások, szellemes helyszínelés-paródia vezetik be az eseményeket, adják meg a hangulati alapozást egy nagyon kisszerű világ nagy ívű keresztmetszetéhez, egy végtelenül unalmas, érdektelen társadalmi közeg mulatságos rajzához. A szatíra minden bevett eszközét roppant eredetien használja a szerző-rendező, nagyít, kicsinyít, torzít, túloz, kifordít, a túlvilágra kalandozik. A játék nagyrészt élet és halál, köznapi lét és transzcendencia határán folyik. Az apa eltemetéséhez kapcsolódva a korrupció lépcsőit járjuk be, de egyúttal a művészethez, az alkotómunkához való furcsa viszonyt is megtapasztalhatjuk, a főhős szektába menekült húgának magatartásában meg a lelki szükségletek torzulását láthatjuk. 

Hajdu Szabolcs köznapi hősei a sajátos, egyedi lelki élet, a személyes érzelmek és a viselkedési sztereotípiák között tévelyegnek. A klisék, az érzelmi álarcok alól rendre kibukkan valami személyes, vagy éppen a személyes fordul szokványba, de olykor e kettő egyesülve ad ki érdekes színezetet. A színészektől ez a rétegzettség nem éppen látványos, de összetett alakításokat kíván. Finom átmeneteket, szinte észrevétlen váltásokat, színészi közhelyekből kibukkanó egyéni megoldásokat. Tasnádi-Sáhy Noémi az anya szerepében különösen érzékenyen egyensúlyoz a gyászoló özvegy, a méltó sírhelyért korrupcióval küzdő praktikus asszony, a szektába vonult lányához fűződő képmutató érzelmeket hangoztató anya sztereotípiái és az alattuk bujkáló talán valódi érzések között. Bandi András Zsolt ugyancsak érdekesen hozza ki a púpos temetkezési vállalkozó groteszk figurájából az érzékeny lelket. Kiss Attila az apa tárgyilagos szellemeként tűnik föl jelentékenyen. Borbély B. Emília hisztérikusan önsajnáló háziorvosból vedlik át érzéketlen egészségügyi közeggé. Magyari Etelka az írói szeszélyeket szenvedve tűrő barátnőként, Tar Mónika egy kirúgott tévériporter keserveivel árnyalja a környezetrajzot, ketten együtt az írói szélhámoskodás fölött hajba kapó színésznőkként egészítik ki a műalkotási folyamat bonyodalmainak ábrázolását. Török-Illyés Orsolya a szektájához konokon ragaszkodó, de az örökségét követelő testvért tárgyilagosan adja. Szabó Domokos kicsit eszelős íróként hányódja végig az élet- vagy inkább halálutat, ironikus mosollyal tűri az olvasói kérdéseket és értelmezéseket, kínlódva vesz részt olyan profán ügyek intézésében, mint apja temetése, ahol az ő vélt hírneve lenne a legfontosabb érv a hivatali merevséggel szemben, saját érzelmi viszonyait is elég nehezen viseli el. Legjobb a tárgyát nem lelő alkotási vágy önemésztő és környezetet pusztító, lefojtott erejének érzékeltetésében. 

Iuliana Vilsan viseltes-kopottas köznapi ruhákba öltöztette a játszókat, díszletének lényege viszont csak az előadás után mutatkozik meg. A már említett iglura emlékeztető tér mögött, ahol ócska berendezési tárgyak és az egyik oldalon fölhalmozódó hulladékok gondoskodnak a rossz közérzetről, a főszereplő halála után hatalmas, karácsonyian kivilágított, feldíszített, de alapjában hófehér tájék jelenik meg, apró fákkal és házikókkal, ösvényekkel. Gyerekvilág és túlvilág egyszerre. Giccs és ünnep. A nézőket ezen keresztül bocsátják el. Mi is erre tartunk tehát.

ZAPPE LÁSZLÓ