Más a ritka, de szerencsénkre időről időre ismétlődő jelenséget, a művészetek örök titkát irodalom- vagy színháztörténészként tanulmányozni, elemezni és értelmezni, mint személyesen, a csoda tanújaként megélni. Mi, akik majd félszázaddal ezelőtt még jelen lehettünk a Tóték ősbemutatóján a hajdani Thália Színházban, nem csak reméltük, tudtuk is, hogy Örkény műhelyében, Kazimir Károly rendezésében jelentős, izgalmas mű született, amely – bár cselekményében szorosan kötődik a háborút viselt nemzedék személyes vagy családi örökségként őrzött élményeihez – műfajában és üzenetében is meghaladja a családi legendáriumainkban élő történelmi dráma kereteit, miközben félig-meddig tiltott, vagy legfeljebb tűrt, az abszurdhoz közelítő ábrázolásmódjában, szokatlan hangvételében és groteszk humorában merészen túllép a magyar színpadon megszokott, hagyományos komédiák szemléletén. Ma már, majd fél évszázad távolában némileg kételkedve olvasom, amiről pedig maga Kazimir beszélt nekem egy vele készített interjúban, hogy még közvetlenül a premier előtt is „bukásszag” lett volna a levegőben. Mi, hajdani tanúk ma már csak arra emlékszünk, hogy megállt a levegő a színpadon és a nézőtéren. És nem csak azért, mert már akkor is sejthető volt, hogy Örkény drámájával és Latinovits Zoltán démoni őrnagyával egyszerre siker és legenda is született. Hanem mert ezen az estén Örkény mondataival kimondatott valami (akkor) hihetetlenül merész igazság a zsarnokság természetéről és a kiszolgáltatottak lázadásáról, ami azóta is élteti a drámát, élteti Örkény életművét.  

Az azóta eltelt félszázad alatt tovább élt és folyamatosan alakult is a legenda. Kazimir csak hírből ismert brüsszeli rendezése és második budapesti Tóték-előadása, várakozásainkkal ellentétben Latinovitsénál lényegesen fiatalabb, esendőbb, másként félelmetes őrnagyokkal szembesített bennünket. Találkoztunk a horthysta hadsereg uniformisát vagy éppen (Moszkvában) SS-egyenruhát viselő őrnagyokkal is, és bár Latinovits démoniságát egyikük sem tudta újra felidézni, még kevésbé felülmúlni, a hatalom terrorja, ereje Örkény mondataiból s a színészek gesztusaiból egyaránt sugárzott. Örkény második, világsikert arató tragikomédiája, a Macskajáték titkán töprengve utalt rá, hogy ő tulajdonképpen annyi Macskajátékot írt, ahány Orbánnéval találkozott. A Tóték (színpadi) történetét, történelmét hasonlóképpen meghatározta a főszereplők személyisége, de a mű több szinten érvényes sugallata, folyamatosan megújuló időszerűsége még élesebb kanyarokkal követte az előadók és a nézők sorsát.

Epika és/vagy dráma?

Az a néző, de főként színikritikus, aki elég sok Tótékat látott, feltételezhetően számon tartja, hogy előadásról előadásra nem csak a szereplők kora, jelleme, habitusa változott. Más lett a cselekmény helyszíne, de másként hatott a közönségre az ábrázolt történet mögöttes tartalma, a történelmi és a történelmen kívüli idő, attól függően, hogy milyen szorosan kötődött a történet az eredeti hátteret és kereteket ihlető második világháborúhoz, illetve mennyire tágult a téma és a történet is egyetemessé. Milyen volt a hétköznapi élet Tóték látszólag békés kis mátrai falujában, és mennyiben befolyásolta polgárainak gondolkodását, hangulatát a határainkon kívül zajló háború, s a háborúnak a falura és a falu népére vetülő árnyéka.

A világ színpadain folyamatosan – évenként, évtizedenként – újjászülető dráma eltérő változatainak üzenete, fő szólama mégis összecseng: közös élményünk, történelmi és aktuális tapasztalatunk is a kiszolgáltatottság megadással tűrt traumája és a tűrhetetlenné vált nyomás ellen előbb-utóbb kirobbanó lázadás.

Örkény műve a dokumentumokként őrzött és publikált szerződések szerint megrendelésre forgatókönyvnek készült, és csak ezután írta meg az író azt a kisregényt, ami nyomban bekerült a hatvanas évek második felének irodalmi kánonjába, és amit azóta is élvezettel olvasunk. Függetlenül attól, hogy tudható: a Tóték hazai és nemzetközi népszerűségét a mű színpadi formájában nyerte el. A mű terjedelmének sokszorosára nőtt irodalma is elsősorban ezt a műfaji metamorfózist, az epikai és drámai közelítésmód kapcsolatát és különbségét taglalta. A szerző még a dráma vitathatatlan előnyének tudatában is úgy érezte, hogy a prózai változat sikerült jobban. Az egyetlen, ennek a vallomásnak ellentmondó megnyilatkozás Lipták Gábor Nyitott kapu címen közreadott szubjektív visszaemlékezésében olvasható. A kortárs magyar írók népszerű balatoni vendéglátója, sokuk barátja Örkénynek a dráma befejezésekor írott (keltezés nélküli) levelére hivatkozik, amelyben az író állítja, hogy „talán jobb, mint a regény volt”. 

Az elemzők közül többen is úgy teszik fel a kérdést, hogy vajon egy epikai mű drámai változatának tapsolhatunk a színházban, avagy az író prózai előtanulmányának született meg végleges drámai megfogalmazása. Tanulmányában P. Müller Péter, Molnár Gál Péter és Szigethy Gábor is elsősorban azzal érvel, hogy a kisregény spektruma szélesebb, környezetrajza kimunkáltabb. Ennek a következménye – pontosabban: eredménye –, hogy a cselekmény is, a történet is általánosabb érvényű. Az olvasó számára egyértelművé válik, hogy a frontszolgálatot teljesítő Tót fiú szabadságra érkező, megviselt idegzetű parancsnokát a Tót család azért fogadja be mátrai otthonába, hogy ily módon, az őrnagy vendéglátójaként megnyerje annak jóindulatát, és ezzel némi biztonságot is szerezzen a fiúnak, aki csak egy az életveszélybe került százezrek közül. A szülők aggodalma és a fiukért hozott áldozata éppen ezért nem tekinthető kivételesnek. 

A cselekmény feszültségét fokozza, hogy mi nézők tudjuk, amit Tóték még nem sejtenek. Hogy minden áldozat hiábavaló, mert Gyula fiatal életét már kioltotta a háború. Ugyanakkor a beteljesedett tragédia árnyéka sem változtat azon, hogy a drámai dialógusok kiélezettsége, lélektani háttere és a drámai változat számára komponált vígjátéki figurák megszólaltatása mulatságosabbá és hatásosabbá is csiszolta a regény eredeti szövegét is. Örkény pompás dramaturg volt, és feltételezhetően hallgatott a színház világában nála tapasztaltabb szakemberekre is, dramaturg feleségére, Radnóti Zsuzsára és a darabért lelkesedő rendezőre, Kazimir Károlyra. Néhány, a cselekmény margójára rajzolt komikus epizód és a történet késleltetett feszültségét mesterien kiaknázó szerkezet is hozzájárul a színpadi sikerhez.

Csuja Imre, Takács Nóra Diána, Ficza István, Pogány Judit és Epres Attila (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A rendezők három dilemmája

A Tótékat napjainkban színpadra állító rendezőknek nem csak az előadás élő legendájával és a nézők emlékeivel kell megmérkőzniük. Valójában három meghatározó elvi-esztétikai kérdést kell még a próbák kezdete előtt eldönteniük. Az elmondottakból is következik, hogy a legelső: melyik Tótékat választják, milyen mértékben támaszkodnak egyik vagy másik szövegváltozatra? A második dilemma a cselekmény megjelenítésének és látványvilágának kialakítása. A kínálkozó realista közelítésmód mellett és mögött talán nem annyira kézenfekvő, de mindenképpen csábító és izgalmas egy másfajta, jóval elvontabb megjelenítés. A teret és az időt is meghatározó absztrakció. Tudjuk, hogy Örkény ha teheti, a színpadi környezet maximális elvontságára szavazott volna. Nem is csinált titkot belőle, hogy szíve szerint egy fekete paraván elé képzelné az előadást. 

A harmadik kérdés, amire a rendező már a szereposztással válaszol: hogy látja és hogyan minősíti az őrnagy képviselte, általa megszemélyesített hatalom természetét? Ettől függ a szereplők hierarchiája, kapcsolatrendszerük fizikai és pszichikai realitása.

Mácsai Pál, a jubileumi előadás rendezője már pályakezdése veszprémi évei óta a hazai színházi élet Örkény-szakértőjének számít. Azt meséld el, Pista! címen komponált összeállítása egy életrajzi monodrámát helyettesít, és sok éve levehetetlen műsordarabja az író nevét viselő teátrumnak. De ami a jövő irodalomtörténete szempontjából még lényegesebb: a szalagon is hozzáférhető, fotelben is meghallgatható kompozíció valóságos operettsikert hozott az életműben kivételes helyet betöltő egyperceseknek. 

Rendezőként Mácsai úttörő merészséggel közelített már a legbonyolultabb színpadi megoldásokat követelő Pistihez is. Az agyonjátszott klasszikus, a Tóték újszerű előadása éppen a színpadi előzmények torlódása folytán számít 2013-ban különösen nehéz penzumnak.

Tóték – másként 

Zappe László kritikájának frappáns címe és expozíciója is logikusnak tűnik. Hihető, hogy „látatlanban könnyű megindokolni, hogy az Örkény Színház 2013-ban miért nem az író Tóték című drámáját mutatja be, hanem visszanyúlt a darab alapjául szolgáló regényhez”. (Vissza a regényhez, Népszabadság, 2013. március 18.) De attól, hogy valami logikus, még nem feltétlenül meggyőző. Még akkor sem, ha tudható: Mácsai vállalkozása előzményének és kiindulópontjának is szolgálhatott, hogy Gáspár Ildikó dramaturg már a Macskajáték Örkény-beli előadásához is saját szövegváltozatot készített. Ezúttal azonban még nagyobb volt a tét, a feladat. Bízvást megkockáztathatjuk, hogy a dramaturg egyetlen gondolat, mondat meghamisítása, betoldása nélkül – új Tótékat írt. Kezdve azon, hogy az eredeti színlapon és nyomtatásban feltüntetett tizenegy szereplő helyett (emlékeim szerint Vincze János kamaraváltozatához hasonlóan) Gáspár Ildikó is öt színészre, öt főszereplőre bízta az eredetinél gazdagabb, részletezőbb szöveget. Ebből következik, hogy ki-ki hőse és narrátora, sőt kommentátora is lett a maga sorsának, és van, akire szükség szerint több szerep, illetve funkció is hárul. A regény „színpadi rehabilitációja” azt eredményezte, hogy az előadásban megnőtt a színpadi narráció súlya és jelentősége. Ennek a változásnak a hatását a néző saját magán is lemérheti, amikor felfedezi, hogy az előadást követve lényegesen nagyobb figyelmet szentel Örkény ismerős, mindenkor célba találó mondatainak, jelzőinek. Csakhogy az epikus motívumokat előtérbe hozó megoldás azzal a vitatható következménnyel is jár, hogy a narratív kitérők következtében létrejött különös kétszólamúság elkerülhetetlen tempóveszteséghez vezet, ami időnként (feleslegesen) fékezi a jelenetek, sőt a dialógusok feszültségét és ritmusát is. 

Az önmagukról gyakran harmadik személyben beszélő figurák tökéletesen kimunkált, intenzív kapcsolata ezáltal nemegyszer fellazul, és olyankor a néző figyelme is lankad, szóródik. Mindez – különös módon – nem egyértelműen hibája, hanem sajátos kifejezési eszköze is az előadásnak: akárcsak a beiktatott zeneszámok, korabeli songok és slágerek. Ez a megoldás első pillanatra Vidnyánszky Attila korábbi Tótékjának izgalmasan osztott színpadára emlékeztet: ott és akkor a színpad felét betöltő stúdióból sugárzott, háborús eseményeket felidéző riportok és rádiótudósítások kiélezett formában figyelmeztettek a valóságra. Itt és most a cselekményt megszakító, zenekari kísérettel előadott, mikrofonba búgott korabeli slágerek nem annyira tényeket, inkább álmokat hirdetnek. Akár arról, hogy mi történik „Valahol Oroszországban”… Máskor éppen agyonkoptatott dalok biztatnak azzal, hogy „Minden elmúlik egyszer”. Az énekszámok, sikert ígérő slágerek kiválasztása tudatos, de dramaturgiai szempontból nem mindig és nem feltétlenül következetes. Van, amikor a szereplők magánszáma megszakítja, és van, amikor előreviszi, de a legtöbbször inkább csak illusztrálja a cselekményt. Mácsai az Élet és Irodalomban J. Győri Lászlónak adott interjújában nyomatékkal óv bennünket az elandalodástól, amikor jelzi, hogy az előadott betétdalok mind „vegytiszta giccsek”. Igaza van. De a giccs nem ellentéte, nem ellenszere a nosztalgiának… sőt. Arra pedig még az interjú közben, illetve a próbák idején sem gondolhatott a rendező, hogy ezekkel a hátborzongatónak mondható, ismerős dalokkal és dallamokkal a premierközönség – véletlenül? – ugyanazon a napon vagy héten találkozik újra, amikor a magyar hadsereg oroszországi rémtetteiről kiadott dokumentumgyűjtemény a boltokba került. Különös aktualitás! Majdnem annyira megnyugtató, mint az, hogy a végsőkig tűrő, megalázott Tót a maga fabrikálta margóvágójával végül mégiscsak bosszút áll a család nyugalmát feldúló, zaklatott idegzetű zsarnokán, és tettével is azt szuggerálja, hogy „minden elmúlik egyszer…”. 

Göthös őrnagy, csokornyakkendős postás

A dráma legújabb kamaraváltozata különösen sokat követel a színészektől. Latinovits egyedi és egyszeri csillaga volt a magyar színháznak, őt sem ismételni, sem pótolni nem lehet. De az Örkény Színház őrnagya, Epres Attila nem is próbálja. Az ő kis termetű, vékony, majdnem göthös őrnagya éppen attól izgalmas, hogy egészen másfajta üzenetet közvetít. Negédességével, ideológia fűtötte hisztériás gesztusaival is jelzi, hogy ideig-óráig nemcsak a fölénk magasodó démonok, de a kis termetű és kisstílű, roncsolt idegzetű, esendő vezérek hatalma is bénító lehet. Legalábbis addig, amíg be nem telik a pohár, amíg a megalázottak nem törik szét bilincseiket. 

Csuja Imre tűzoltóparancsnoka jámbor és joviális Tót, félrehallott és félremagyarázott mondatainak hitele éppen annyira abszurd, amennyire a helyzet megkívánja. Csak a parancsoláshoz szokott családfő környezetében megőrzött tekintélye lehetne valamivel szuggesztívebb. 

Pogány Judit Mariskája emberséges, hiteles, családi kariatida. Bergerék hajdani takarítónője a múltban, a családanya fiáért érzett aggodalma a jelenben érzékelteti a ragaszkodás, a félelem és a szeretet szimbiózisát. Pogány Judit az évtizedek terhei alatt is egyenes gerincű Pinokkió maradt, akinek a mozdulatait és mondatait átható melegségében szerencsére nyoma sincs semmiféle érzelgősségnek. A ráosztott énekszámokat viszont bensőséges lírával tolmácsolja.

Takács Nóra Diána többek által dicsért Ágikája szerintem szereposztási tévedés: a tehetséges, ámde termetes színésznő nemcsak tizenhat éves kamaszlánynak túlkoros, de stílusa, mozgása sem hitelesíti a rajongó szertelen bakfis Örkénynél félreérthetetlen érzelmi kilengéseit, fékezett habzású viselkedését megmagyarázó, ébredő szexualitását. De nem érzékelteti még az otthoni zárt világ kereteit készségesen elfogadó, ám olykor feszegető és szertelenül csapongó leányzó ellentmondásos érzelmi világát sem. Alakításának becsülendő erénye viszont, hogy minden szereplőtársánál intimebb viszonyban van a mikrofonnal: elbűvölően énekel.

Az előadás színészi meglepetése az énekes narrátor szerepét és a szellemileg megrokkant, sőt megroppant Gyuri postás fura figuráját egyaránt szuggesztíven életre keltő Ficza István. Csokornyakkendős pincérfigurája pillanatok alatt alakul a vállalt szöveg és szituáció követelményei szerint elegáns konferansziéból a rögeszméibe kapaszkodó falubolondjává, és hasonlóan képes a legélesebb váltásokra akkor is, amikor az adaptációt szerkesztő dramaturg parancsára hol megéli (belülről), hol pedig kommentálja (kívülről) saját szerepét.   

Biztos vagyok benne, hogy ha majd évek múlva felidézzük Mácsai Pál Tótékjának emlékét, először a meghökkentő látvány fog beugrani. Bagossy Levente korántsem puritán, de egyértelműen elvont, színes lámpákkal keretezett függönydíszlete absztrakciójában kapcsolódik Örkény elképzeléséhez, de ugyanakkor polemizál is vele. Fekete paraván helyett látványosan tarka tér gyönyörködtet… A színházban felfénylik és a színek által meg is szépül a rémálom. A látvány hangulatához alkalmazkodik, és azt szolgálja Benedek Mari jelmeztervező is. Elegáns alkalmi ruhái részben megkötik a rendező és a szereplők kezét: ilyen öltözékben fővárosi színházba, bárba indulhatnának, nem falusi vasútállomásra. A meglepő látvány első pillanatban elragadja a néző képzeletét is: hogy lehet, hogy a mátrai faluban csupa alkalmi ruhás szereplővel találkozunk? A magyarázat ezúttal nem Örkény darabjában, hanem az új látványban, a történet absztrakciójában keresendő. A férfiak fehér zakója, csokornyakkendője stílusosan illik Tótné és Ágika alkalmi ruhájához.

A Tóték könyvtárnyira duzzadt kritikai irodalma az idén újabb nézetekkel, ellentmondásokkal bővült. A Örkény színházi bemutató óta a lapokon kívül a neten is olvashattunk elismerő bírálatot és ironikus megjegyzéseket is. A 7 óra 7 kritikusa szerint az „Örkény Színház formát akart bontani az előadással, de sajnos leginkább a darabot sikerült bontani”. Az epés mondatban van ugyan némi igazság, de szerintem – és remélhetően a közönség szerint is – az előadás kritikai mérlege mégis, akkor is Mácsai színpadi kísérletének igazolása felé billen, ha az eredményt elhallgathatatlan kérdőjelek kísérik. A dráma változatlan, sőt az időben és a történelemben újjászülető, fenyegető és mégis biztató időszerűsége azt igazolja, hogy a Thália Színházban látott ősbemutatón valóban klasszikus született.

FÖLDES ANNA