Fonák módon épp egy színház, ráadásul az Örkény István nevét önként viselő bizonyítja be,  hogy a Tóték című kisregény erősebb, jobb a színpadi transzformációnál, és nemcsak a szerző maga készítette változatánál, de Vincze János ötszereplős, remek verziójánál is. 

E színházi bűvészmutatványhoz minden bizonnyal kellettek az olyan előtanulmányok az Örkény Színház művészei számára, mint Az arab éjszaka című Schimmelpfennig-dráma Bagossy László rendezte előadása, amelyben öt színész, öt szereplő mesélte el ugyanazt a történetet ötféle nézőpontból, mindvégig szemben ülve a közönséggel, lenyűgöző érzékletességgel sarkallva a nézői fantáziát intenzív közreműködésre (ma már bizton állítható, hogy Zsótér Sándor „ülőkorszakának” – kezdete tán a Medea Radnóti színházi előadásához köthető – jótékony hatása visszavonhatatlanul beszivárgott  a magyar színházművészetbe, a színházi „köznyelvbe”). És kellett e mostani Tótékhoz a Macskajáték 2009-es bemutatója, amelynek szövegkönyvét Gáspár Ildikó akkor is a kisregényből s nem a színpadra formált korábbi verziókból kiindulva hozta létre, ugyancsak Mácsai Pál rendezéséhez. 

Epres Attila, Takács Nóra Diána, Ficza István, Csuja Imre és Pogány Judit (fotó Szkárossy Zsuzsa)

Látszólag visszatérés ez a metódus a „szószínházhoz”, valójában nagyon is vizuális, érzékletes színház (mondhatni érzéki), amely képekben gondolkodik ugyan (no meg szagokban, illatokban), ám ezeket a képeket (és a többi érzékletet) nem színpadra stilizálja, hanem narrációval teremti meg a néző képzeletében, a szavak erejével, plaszticitásával, a nyelvi kifejezés gazdagságával, s csupán a cselekmény szempontjából legfontosabb  mozzanatokat dialogizálja. Hogy ez a forma jól működhessék – és igen jól működik –, ahhoz a színészeknek nagyszerű „mesemondóknak” kell lenniük (no meg énekeseknek) – és azok –, hiszen mindnyájan narrátorai a történetnek, illetve önmaguknak. Egyszerre kell tudniuk érvényesíteni Örkény ironikus látásmódját és a szereplők öntudatlan létmódját – utóbbiba a józan belátás belefér, a tisztánlátás azonban aligha, annak gyanúja  legfeljebb a félnótás postást érheti, akit Ficza István formál meg pazarul, fehér szmokingban is rendkívül hitelesen. A többiek is „fellépőruhában” vannak, songokként funkcionáló ismert slágerek előadásához öltözve, amiket alkalomadtán el is énekelnek egy meghatározó díszletelem, egy revüfüggöny előtt, megidézve azt a világot, azt a szellemi környezetet, amelyben a tűzoltóparancsnok és családja mindent elkövet az isten háta mögötti kis faluban azért, hogy a fronton szolgáló fiuknak kényelmesebb legyen a háború. (Mint tudjuk, a II. világégésről van szó.) 

A választott „prózai” forma következtében mindenki több szerepben szólal meg (ezek egyike a narrátoré), jóllehet mindenkinek megvan az alapkaraktere (ám ezeket a színlap értelemszerűen nem jelzi): Tótként Csuja Imre robusztus alakja magasodik kényszeredetten meghunyászkodva Epres Attila törékeny, érzékeny-rebbenékeny őrnagya fölé, de Epres ellenállhatatlan a jogi doktorátussal rendelkező szippantósként is); Mariskaként Pogány Judit egyensúlyoz szeretetteljes aggodalommal a két férfi között, tudatában mindig egy harmadik, Gyula fia képével; Ágikaként pedig Takács Nóra Diána rajong piros kisestélyiben az apjáért s az őrnagyért egyszerre és felváltva, kamasz szertelenséggel, a dizőz „szereléssel” Ágika alakjában a formálódó, ágaskodó nőt láttatva-érzékeltetve, kaján humorával ugyanakkor gyermeteg kajlaságát is megmutatva. 

A választott narratív forma következtében az előadás meghatározó attitűdje az eltartás, ami a színészi játékot tekintve folyamatos nyílt színi önreflektáltságot jelent, s a naturalisztikus megoldások alkalmazásának lehetetlenségét, a befogadást tekintve pedig az intellektust részesíti előnyben az érzelmekkel szemben, nem csekély szellemi-érzéki élvezetet okozva a szöveg mennyiségétől azért néha ellankadó nézőnek, aki  kénytelen a maga kis megalkuvásait is mérlegre tenni.

SZŰCS KATALIN ÁGNES