Leginkább az a megdöbbentő, amire a cím utal: Minden ötödik órában.  S ami versbe szedve is elhangzik a színjátékban: „Minden ötödik órában / Véd meg a jog a családban / Az összes többi órában / A félelem ül a szobádban.” Aki felkeresi a honlapot, amely az – Orlai Produkciós Iroda, a FÜGE és az Átrium Film-Színház együttműködésében létrejött – előadás információit teszi közzé, ott is olvashatja a lesújtó adatot: „Magyarországon minden ötödik órára jut egy a családon belüli erőszakhoz köthető bírósági ügy.” Ennek tudatában úgy készül a néző, hogy olyan történeteket osztanak meg vele, amelyek majd a lelke mélyéig felkavarják, a bántalmazottak iránt részvétre, empátiára késztetik. De csalódnia kell. A híradások „nyugalom megzavarására alkalmas”, szemrebbenés nélküli szenvtelenséggel felkonferált, egyszersmind szemérmetlenül botrányhajhász riportjai olykor felzaklatóbbak. Mert az élesebb szem meglátja azokat a mozzanatokat, amelyek a brutális tények mellett társadalmi vetületükben is elgondolkodtató, személyes tragédiákra mutatnak.

A szándék méltánylandó. Annál inkább sajnálatos, hogy mégsem sikerült elemi erővel felhívni a figyelmet a családi erőszakra, amely vészesen elharapózott, miközben a társadalom hanyagul kezeli a súlyos jelenséget, nem avatkozik közbe, ameddig nem folyik vér. Nyilván nem a Minden ötödik órában létrehozóinak akarata hiányzott. De nem találták meg azt a formát, amellyel meghaladnák a téma illusztrálását, érzelmileg megérinthetnének, gondolatokra sarkallhatnának. Nem azzal van gond, hogy a Bozsik Yvette rendezte-koreografálta előadás ötvözte a táncos és a prózai színházat. Még azzal sem feltétlenül, hogy részint irodalmi (Ingmar Bergman, Charles Bukowski, Agota Kristof jegyezte) szövegekből, részint (a NANE egyesület kutatásaiban felderített) dokumentumokból gyűjtötte anyagát. Az vezetett tévútra, ahogyan (Szabó-Székely Ármin dramaturgi közreműködésével) szemelgettek belőlük, s ahogyan színre vitték. 

Mórocz Adrienn, Fullajtár Andrea és Rába Roland (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Csupán ”taxatíve” sorjáznak az agresszió különböző típusai. A férfi bántalmazza a feleségét vagy élettársát. Lelkileg vagy testileg. Vagy megerőszakolja.  Vagy meggyilkolja. Vagy az asszony öli meg párját. Vagy öleti meg. Vagy a gyermeket verik. Vagy szexuálisan zaklatják. Ám nem bontották ki a puszta eseteket. Az előadás szinte látlelete annak a jelenségnek, amely színpadjainkon elburjánzik. Kezdődik ott, hogy mind gyakrabban olyan szövegkönyveket használnak, amelyek mellőzik a szoros dramaturgiát. Ezúttal sincsenek konfliktusokban találkozó, végig követhető cselekményszálak, feszesen drámai szituációk, együttérzésre vagy éppen ellenérzésre késztető sorsok. És színházszerte tolakodnak az olyan színészi alakítások, amelyekben nem jellemük, indítékaik révén jelennek meg a szereplők, hanem csak foglalkozásbeli státuszukban. Ahogyan itt is fel-feltűnnek olyanok, akik csupán az igazságszolgáltatást vagy éppen a médiát képviselik. Persze, erőlködhetnek a színészek, hogy mégis karaktert adjanak a hivatalos minőségben, állásuk szerint eljáróknak. Meglepő eredményt mutatna, ha felmérnénk, milyen nagy arányban kell már úgy játszaniuk, hogy a közönséghez fordulnak. Untig látni mikrofont szorongató, kihangosított szereplőket. Mintha szónoklók, előadók lennének. Ami megfosztja őket azoktól az impulzusoktól, amelyeket a partnerektől kaphatnának. A közönséget pedig attól, hogy egyéni mivoltukban láthassák a személyeket. Nem véletlen, hogy most is gyakran névtelenségbe burkolóznak. A bűnelkövetők éppúgy, mint az áldozatok. 

A tánc mindig elvontabb, ha úgy tetszik: távolságtartóbb, mint amilyen lehet a prózai színház. Furcsamód, esetünkben mégis a táncos szcénák jutnak többre. Az előadás „nyitánya” bizonyítja, nagyon is elegendők a heves ritmikájú mozdulatok, hogy felidézzék a támadók és védekezők rémületes dulakodását. (Amihez a tervező Pető József alkalmas teret szolgáltat a könnyű, levegővel párnázott berendezési tárgyakkal, amint variábilis megoldást talál a későbbiekhez is, akasztófához, felvonóhoz, kertes házhoz.) Emlékezetes Tanisha tánca is, amelyet a fekete, nőiségében sugárzó Valencia James ad elő páratlan dinamikussággal, megragadó azonosulással. Kár, hogy viszonylag kevés a táncos jelenet. Vissza-visszarántanak a publicisztikus semlegességbe a magán- és párbeszédek, amelyekben helyt kell állniuk azoknak is, akik voltaképpen táncosok. Egy tévéműsor külföldi vendégének a magabiztosságtól a riadalomig lendülő „fazont” ad Samantha Kettle. Családját idomító mentalitást, fiát ütlegelő nevelőapát, de bántalmazott fiút is, végül jegyzőkönyvolvasót ábrázol Vati Tamás stabil, de általános körvonalakkal. 

Természetesen, bőségesebb eszköztárral rendelkeznek a „prózisták”. A legtöbb alakot Fullajtár Andreának kell bemutatnia. Nemcsak a gyengébbik nem jó néhány tagját különbözteti meg, a megerőszakolt, az élettársának lányát is kiszolgáltató, a fiának elfajuló indulatait egykedvűen toleráló, végül stoppos kurvából sorozatgyilkossá váló, nemének sérelmeit megbosszuló nőket. De a bunkó-primitíven erőszakos családapához is, a Pipás Pistaként elhíresült, férjgyilkosságra felbérelhető, múlt század eleji „transzvesztitához” is talál más-más arculatot. Inkább közös nevezőt keres Rába Roland a jogi szakértő, a kriminálpszichológus, a feleségét szisztematikusan megalázó, nemkülönben a mostohalányát molesztáló férfi jellemzéséhez, amelyben az érzéketlenség, a lekezelés, a hímsovinizmus szólamai viszik a prímet. Az idén végző bábszínész-növendék, Mórocz Adrienn nemcsak a színiegyetemen, nemcsak bábszínházban vétette már észre magát, hanem éppen Bozsik Yvette több produkciójában. Mozgásával felzárkózik a táncosokhoz, éneke több stílusban is otthonosan szól. Törékeny alkata predesztinálta arra, hogy áldozatokat keltsen életre, a pedofil zaklatást elszenvedő, szégyenkezéssel és szorongással küszködő kislányt, autokratikus kapcsolatban foglyul esett fiatal nőt, az indokolatlanul, szinte „action gratuite-ként” megkéselt asszonyt. De felskiccel egy lelkes, ám felületes médiatanoncot is (egy olyan jelenetben, amelytől szívesen eltekintenénk). Tehetségének gazdagságát tanúsítja, ahogyan drámai mélységet kölcsönöz azoknak az asszonyoknak, akik bérgyilkossal, baltával veszejtik el zsarnokukat. Ritka öröm, ha végre nem sivár típusokat látni, hanem személyiségében egyedi, eleven embert. 

A Minden ötödik órában családi bűntények lajstromával zárul. Az esetek egy-egy mondatos tömörítései olyanok, mint amilyenek rövidhírként jelennek meg a „fekete krónika” rovatokban. Megrendíthetne a lakonikus tényeket summázó epilógus is, ha már személyes közelségbe engedtek volna azokkal, akiket a kriminális cselekmények alanyaiként és tárgyaiként tettek a színpadi  piedesztálra.

BOGÁCSI ERZSÉBET