Hidegvígjátékként jelöli a színlap Mayenburg drámáját, amiről nekem ugyan a hidegvágó jut eszembe, de be kell látnom, voltaképpen ez sem rossz asszociáció. A kortárs német dráma egyik legismertebb képviselőjének darabja – melynek magyarországi bemutatóját jó tíz évvel ezelőtt a Krétakör Színház tartotta, s amelyet ebben az évadban Budapesten, egyetemi vizsgaelőadásként is láthattunk – nyers, mondhatnám: ipari kegyetlenséggel boncolgatja napjaink egzisztenciális-morális válságának sokat idézett problémáit. Elhidegülés, frusztráció, perverzió, megszületésük pillanatában zátonyra futó párkapcsolatok, átláthatatlan generációs szakadékok. Egy apa, aki inkább feléli, elszórja pénzét, mint hogy gyermekeire hagyja. Egy férfi, aki nem agresszív típus, de van, hogy néha felmegy a pumpa, ezért általában üt-ver mindenkit, aki a kezei közé kerül. Egy szatír, aki mind jobban vonzódik egy kíváncsi gyereklányhoz, de mindinkább tart is tőle. Egy civakodó házaspár, akikről nem tudni, babát vagy bábut nevelnek. Nem mondhatni, hogy Mayenburg roppant mélyen és eredetien tálalná fel a vizsgált témát, még csak az alkalmazott forma sem különleges – inkább a forma, a humor, a nyelv területén egyaránt tapasztalható, jó értelemben vett írói gátlástalanság az, ami élővé és egyedivé teszi a közhelyekből összerántott darabot. A szerző professzionálisan alkalmazza azt a narrációs technikát, mellyel a szereplők maguk beszélik el a történteket, de nem mond le a hagyományos dialógusokról sem, így a leíró jellegű monológok, a párbeszédek és a magyarázó vagy éppen ironizáló közbevetések természetesen folynak egymásba. Az egyes cselekményszálakat látszólag szeszélyesen, ám pontosan kiszámított hatásmechanizmust érvényesítve fűzi össze. A rideg szenvtelenséggel ábrázolt világba ha kell, morbid fekete humort, ha kell, szentimentalizmust csepegtet. Magukat a reálszituációkat is hajlamos a fejük tetejére állítani, s abszurd helyzetekbe fullasztani. A didaxist pedig az egyes helyzetek, képek, szimbólumok ambivalenciájával oldja. Az eredmény egy mélységek és sajátos mondandó nélküli, ám hatásos darab, amely a modern világ monotóniájához, szeretetnélküliségéhez, talajvesztettségéhez tapadó közhelyeket többnyire szuggesztíven és szórakoztatóan érzékíti meg.
Bohoczki Sára e. h. és Fritz Attila (fotó: Bócsi Krisztián)
Ehhez a szöveghez komoly komolytalansággal jó közelíteni. Túlzott mélységeket nem érdemes belelátni, de a hatásmechanizmust gondosan, precízen kell működtetni. Mivel a darabnak az ötletszerűsége paradox módon erős és gyenge pontja is egyben, eredményes út lehet az ötletek gazdagítása, erősítése. A miskolci előadás rendezője, Szőcs Artur ezt meg is teszi: különböző típusú ötletek, effektek, vizuális gegek sorozatát állítja elő. Már maga a szereposztás is ebből a szempontból értelmezendő. A darab szerepeinek felét tradicionálisan osztja ki, a másik felénél azonban nem számít a kor vagy a nem. A veszekedő házaspár női tagját is férfi játssza, az apa szerepét fiatal férfiszínész alakítja, a szatírt viszont idős színész, aki így „harmonikus” párt alkothat a kíváncsi kislánnyal, hiszen azt a szerepet idősebb színésznő játssza. A szerepek szándékos félreosztása nem jelentéssel bír, hanem a színpadi hatás fontos része. És nem csak a komédiai hatásé: a kislány és a szatír jeleneteinek például egészen sajátos bukéja lesz attól, hogy idősebb színészek mondják a szöveget.
Hasonlóképp működnek az előadás játékötletei is. Ha akarom, kereshetem szimbolikus értelmüket, mögöttes jelentésüket, sőt, számon kérhetem a rendezőn az elburjánzásukat vagy esetenként kevéssé logikus összekapcsolásukat – ám ezúttal ezt feleslegesnek, sőt, értelmetlennek gondolnám. Az ötleteknek itt nem kell mélyebb jelentést tulajdonítani; sokkal fontosabb atmoszférateremtő erejük, vagy az, ahogy a szöveg humorát gazdagabbá, összetettebbé vagy morbidabbá teszik. Vagyis nem a metaforikus jelentésük a fontos, hanem a hatásuk. Színre lép például egy kilencedik, néma szereplő is. A színlap szerint: Énekes, Pincér, Légikísérő, és minden, ami „Furcsa”. S csaknem mindig ott is sertepertél a főszereplők körül: hol kiszolgálja, hol lefényképezi, hol konfettivel szórja le őket, ám szinte egy pillanatig sem viselkedik úgy, ahogy egy pincér, stewardess vagy rendezvényszervező viselkedne. Grimaszokkal kommentál, ráijeszt a többiekre, előfordul, hogy teátrális konfliktusba keveredik egyikükkel – kint is van és bent is, azaz egyszerre utal az embereket körülvevő, néma, érthetetlen, agresszív közegre és magára a színházi szituációra. Természetesen a díszlet sem realisztikus; Horányi Júlia tere leginkább egy hajóbelsőre emlékeztet, ami zökkenőmentesen alakul lakássá, bárrá, repülővé. Egyébként is minden sebesen történik; a színészek gyakran keresztülviharzanak a színen, a térben lévő kevés tárgyat nem rendeltetésszerűen használják, néhány figura amúgy is heveny túlmozgásban szenved, amit más szereplők néha szándékosan lassított mozgássorokkal ellensúlyoznak. Ebbe az intenzíven groteszk légkörbe néha finoman, „hűsítőleg” szivárognak be a játékötletek; a felajzott Johannt például a néma szereplő vízipipára emlékeztető alkalmatossággal hűti le – igaz, a vízipipa egy kancsóban végződik és kékesen-lilásan világít. Máskor pedig az ötletek valósággal berobbannak, a végletekig erősítve a szituációk abszurditását; amikor Léna egészben elkészített disznót tálal fel a társaságnak, a „tálcán” a malacpózba kuporodott, szájában citromot tartó, pucér Johannt tolja be. Előfordulnak persze kevésbé szellemes és szerencsés ötletek is (feltűnő például, hogy a vetítéssel mennyire nem tud mit kezdeni az előadás; a „kandi kamerával” fotózott jelenetek ötlettelenek, bizonytalanok, egyebekben pedig vagy jellegtelen képeket vagy semmit nem látunk a vásznon), de túlsúlyban vannak a frappáns, a szöveg hatásának érvényesülését jól szolgáló poénok.
Péva Ibolya és Szegedi Dezső (fotó: Bócsi Krisztián)
A hatásmechanizmust persze nemcsak a gegek, hanem a színészi alakítások is működtetik. A színészeknek általában megfelelő – vagyis a karakterhez passzoló – hangjegyek jutnak a sajátos kottából. Az egyes szereppárok esetében pedig az alakítások a kontraszt lehetőségeivel is élnek. Fritz Attila (Apu) görcsös túlmozgással, heves gesztusokkal hozza az állandó bizonyításkényszerben élő, kisebbrendűségi komplexusát felsőbbrendűségi komplexussal kompenzáló, végletesen önző és kisszerű nyárspolgár alakját. Máhr Ági éppen ellenkezőleg, visszafogottan, látványos eszközök nélkül, a csendes alázatosság álarcaként mutatja meg a végletes önzés és érzelmi kiürülés másik variációját. Pál András családjáért és barátaiért szüntelen aggódó Wernerjéről fokozatosan oszlik le a felelős férfi maszkja, s ott áll a cselekvésképtelen, frusztrált, gyenge férfi. Az ő ellenpontja Rusznák András eleinte hisztérikusnak és amorálisnak tűnő Erikája, aki utóbb talán a világban legjobban eligazodó lénynek tűnik. Rusznák játéka amúgy üdítően mentes minden rosszízű poéntól, transzveszti-számtól; magától értetődő természetességgel, komolyan játssza az elviselhetetlen nőt. (Más kérdés, hogy azt a kontrasztot, mellyel a külsőre erőteljesen férfias, ám lényét tekintve feminin férfi mellett áll a külsőre erőteljesen nőies, belül maszkulin nő, ez a szereposztás nyilván nem érvényesítheti.) Szegedi Dezső szinte realisztikus hangsúlyokkal, komolyan mutatja a botcsinálta szatír téblábolását, többek közt ezért lesz valóban komikus a riadalma, amikor Péva Ibolya gondosan karikírozott kislány-figurájával találja szembe magát. Simon Zoltán beszámíthatatlanság határvidékén egyensúlyozó Johannja, a maga frusztrációkból táplálkozó agresszivitásával, heveny nárcizmusával, végletesen téves önértékelésével mintha magába sűrítené az ábrázolt világ esszenciáját. Ennek az esszenciának a groteszk tükörképe jelenik meg Fabók Mariann játékában; a színésznő egyetlen szó nélkül jeleníti meg a robotlét színét és fonákját, vagyis szenvtelen szervilitását és gunyoros fölényét (miközben precízen él a figurához kapcsolódó teátrális ötletekkel is). A normalitást leginkább az ebben a világban ide-oda hányódó, helyét nem lelő Léna képviseli. Bohoczki Sára arcára hol riadalom, hol bizakodás, hol gyengédség, hol kétségbeesés ül ki; a játék előrehaladtával megértjük, Léna nem azért hoz folyamatosan rossz döntéseket, mert szellemileg korlátolt, hanem azért, mert az adott körülmények közt nincsenek jó döntések.
Hiszen a szereplők majd mindegyike abnormálisnak látszik, de az ábrázolt világban ez az őrület törvényszerű; s hogy ettől még röhögés közben is rosszul érezzük magunkat, az talán a legnagyobb érdeme Mayenburg mérsékelten fajsúlyos és eredeti, de kétségkívül hatásosan, szellemesen megírt drámájának éppúgy, mint a szöveget adekvát eszközökkel színre vivő Szőcs Artur rendezésének.
URBÁN BALÁZS
