Elég unalmas újra és újra az aktualizálás problémáiról értekezni, de hát mit tehet a kritikus, ha minduntalan beléjük botlik. Minthogy nem is divat, hanem mintha kötelező feladat lenne minden kicsit is régebbi történetet kiemelni a maga korából, és aztán vagy időtlenítve általánosítani, vagy teljes mértékben a mi korunkba helyezni. Klasszikusokat talán már nem is illik másként játszani. Díszlet, jelmez még a minden tartalmat, közlendőt nélkülöző, a szöveget éppen csak letudó produkciókban is legfeljebb jelzésszerűen régies, csak utalásszerűen távolít el a mai világtól. 

Nem is lenne semmi baj ezzel a szokással, ha az aktualizáló igyekezet sok esetben nem akadna el rögtön az első lépés után. A rendező – olykor átíró segítségével is – nyilvánvalóvá teszi, hogy a téma, a cselekmény, a probléma mennyire rólunk (is) szól, aztán, mint aki elvégezte dolgát, hátradől, és azt hiszi, a többi megy magától. Hogy közelebbről mit is szeretne közölni így, azzal már nem foglalkozik. És azzal sem törődik igazán, hogy miképpen fog összeilleni a régi cselekmény, környezet, beszédmód a mai világgal, stílussal, szemlélettel, életérzéssel. De sokszor még azzal sem, vajon párhuzammal vagy éppen ellentéttel kívánná-e igazán hatásosan, egymást erősítőn összehozni a távoli idősíkokat. Merthogy az aktualizálással azt is lehet sugallni, hogy minden változatlan, lényegében ugyanúgy mennek a dolgok, mint egykor, de azt is, hogy bezzeg régen minden másképpen volt. 

Tatabányán a Jászai Mari Színházban Hargitai Iván Závada Pál átiratában állította színpadra az Édes Annát. A történet ugyan csaknem százéves, mégis legfeljebb történelmi félmúltnak érezhetjük a Horthy-korszak első napjait. Legalábbis annyiban, hogy problémáin, konfliktusain egyáltalán nem léptünk túl. Mégpedig nem általános emberi értelemben, hanem politikai, mentalitásbeli szinteken. Fasizálódó közélettől az egyéni kiszolgáltatottság nyomorúságáig valóban sok minden hasonlít mai időnkre. A stílus, a beszédmód, a ruha- és hajviselet viszont nagyon más. Nem is beszélve sok konkrétumról, a háború, a Tanácsköztársaság, a román megszállás körülményeiről, amelyek megszabják Kosztolányi Dezső elbeszélői attitűdjét és a regényből sugárzó világképet, világlátást is. 

Törőcsik Franciska e. h. és Varga Zoltán

Kockázatos ezt a történetet kiemelni a maga közegéből, de még kockázatosabb a mi világunkhoz konkrétan közelíteni. Cziegler Balázs díszlete az első lépést teszi meg. Elvont környezetet teremt. Félkör alakú aréna, ókori görög vagy római színház fehérre festett, meredeken emelkedő nézőterére, esetleg modern parlamenti ülésterembe helyezi a cselekményt. Az első asszociáció, az aréna, a küzdőtér talán az erősebb, annál is inkább, mert alul középen van egy bejárat, olyasmi, mint ahol az állatokat engedik a cirkuszporondra; az alantasok, az alávetettek, házmester, cseléd azon át érkeznek a színre, néha négykézláb mászva. Bizonyára jelentősége van annak is, hogy ki mikor, melyik szinten helyezkedik el, de ezt a néző, ha érzékeli is, aligha tudatosítja. Kárpáti Enikő ruhái viszont egyértelműen maiak, vagy esetleg a közelmúlt stílusát jelzik.

Ám mindebből sem a korok ütközése, sem párhuzama nem jön ki igazán. Inkább csak zavarják egymást a szövegben és látványban annyira különböző világok. Leginkább a címszereplő Törőcsik Franciskát bénítja meg a képtelen feladat, hogy egy külsőre mai tinédzsert formázzon meg a majdnem száz év előtti történetben, száz év előtti szövegek környezetében. Maga ugyan keveset szól, de ahogyan hozzá beszélnek, arra csaknem lehetetlen mai gesztusokkal reagálni A faluról hirtelen Pestre vetődött parasztlány megilletődöttségével, hallgatagságával, mindenre igent mondó félénkségével így nemigen tud mit kezdeni az Örkény Színházból érkezett, nagyon tehetséges, pályakezdő színésznő. Dzsekiben, farmerben nem hozhatja magával a jobbágyok, zsellérek évezredes megalázottságát, kiszolgáltatottságát. Idegensége a budai polgári világban, a Vérmező környéki előkelőségben és ugyanúgy a cselédek cserfelő-pletykáló közegében inkább csak személyes tulajdonságnak, pszichológiai sajátosságnak tűnik, inkább csak tompultságnak, mintsem a túlérzékenység sajátos kompenzálásának. Mindennek tudható be, hogy a cseléd lelkében kimondatlanul zajló folyamatokból szinte semmi sem érzékelhető a nézőtéren. Belső viszonya a csábító fiatalúrral is teljes titok marad. A néző nem is sejtheti, milyen érzésekkel engedelmeskedik, vajon csak cselédként, parancsra, vagy nőként is részt vesz-e a kapcsolatban, beleszeret-e a megrontóba, majd megrendül-e, amikor el kell hajtania a magzatot. Az egykedvű engedelmeskedés mögött nem látszik, hogy halmozódnának az indulatok. Furcsa módon egyetlen kapcsolatában mutatkozik némi érzés: az özvegy kéményseprőhöz mintha valóban vonzódna. Egyáltalán, a regény e változatának egyik legérdekesebb motívuma, hogy az idősödő, gyermekének anyát kereső kérő nemcsak rendes embernek, de a cselédlányhoz jól illő, vonzó társnak is ígérkezik. Varga Zoltán egy végtelenül kedves, csöndesen suta, szeretni való, fiatalosan középkorú férfit játszik, aki meg is teszi hatását Annára. Ez az érzés azonban nem fokozza, hanem éppen hogy gyöngíti azt a folyamatot, amely végül a szörnyű gyilkossághoz vezet. Annának lenne kapaszkodója a kitöréshez, és azt, hogy végül enged a házmester és a háziasszony zsarolásának, és nem megy férjhez, semmi sem indokolja. Addigi zárkózottsága, ami mögött semmit sem érzékelhettünk abból, mi mindennek kellett volna fölgyülemlenie Annában, teljesen indokolatlanul hagyja ezt a visszatérést az engedelmességhez. Puszta gyengeséget láthatunk ebben is, mivel a belső küzdelmet nem érzékelhetjük. Így végül nem marad más a rendező számára, mint hogy a háttérre vetített képekkel próbálja megsegíteni az alakítást és az előadást, a gyilkosságot pedig, amikor a cselédlány hirtelen egy vasalóval szétveri gazdái fejét, harsány zenével próbálja drámaivá fokozni.

Szabó Győző és Tóth Ildikó (fotó: Medvigy Gábor)

A többi színész rutinosan teljesíti feladatát, nyilván nem szokatlan számukra, hogy egy szöveget ahhoz nem illő közegben kell megjeleníteniük, esetleg csak illusztrálniuk. Kerekes Éva, ugyancsak az Örkényből, remek, tüskés idegzetű, érzékeny hisztérika, de viselkedésében inkább az úriasszonyi mentalitás dominál, az, hogy idegeinek gyengeségét esetleg személyes tragédiája, gyermekének elvesztése okozta volna, kevésbé érzékelhető. Csankó Zoltán kifogástalan úriember, feleségét megszokásból csillapító férj, Honti György igyekszik karcosan-érdesen hozni Moviszter humanizmusát, Nagyhegyesi Zoltán igazi örökvidám link.

*             

Székesfehérváron Valló Péter kísérelt meg egy igazi mai Mirandolinát színpadra tenni. És mintegy negyedórára sikerrel. Remekül működik a nagyvonalúan elképzelt díszlet. Hatalmas fehér panelek könnyedén gördülnek ide-oda, a forgó mozgása is jól illeszkedik hozzájuk, Dőry Virág ötletességet és eleganciát egyesítő jelmezeivel tökéletesen előidézik a XXI. századi előkelőség, gazdagság stilizált illúzióját, egy nagy, elegáns, drága szálloda légkörét, ahová a díszletet is tervező rendező a hajdani olasz locandát áttelepítette. És egy darabig a XVIII. századi Goldoni erősen korszerűsített szövege (Sediánszky Nóra fordítása) is hibátlanul működik ebben a környezetben. Idővel azonban, a cselekmény kibontakozásával a nézőt mindinkább feszélyezi, hogy a külsőségek és a történet egyre távolodik egymástól. Valahogy nem passzol ebbe a világba Goldoni kisemberekre szabott szerelmi története sem, de végképp nem az a finom érzékenység, amivel Tóth Ildikó a szállodaigazgatóvá előléptetett fogadósnő ostromát vezeti a goromba nőgyűlölő ellen, mint ahogy az az úriemberi viselkedés sem, amivel Szabó Győzőben küzd a bunkó brutalitás a lovagias illendőséggel, majd a föltámadó szerelemmel. De még Hirtling István bumfordin sóher és Quintus Konrád kedélyesen gazdag szerelmes vendégei is jobban illenének egy jól vezetett, rendezett, ám családias-otthonos külvárosi panzióba, mint egy luxushotelbe. Nem is beszélve a két kóbor színésznőről, akiket Varga Gabriella és Dézsi Éva Darinka igen élvezetesen jelenít meg. És persze ahogyan az aligazgatóvá előléptetett Fabrizio féltékenykedését Sághy Tamás előadja, abban sincs semmi eredeti vagy egyéni, pláne nem olyasmi, ami korunkra lenne jellemző. Pedig a pincér és a fogadósnő kapcsolatát már Goldoninál is inkább a praktikus érdek, a reális számítás vezérli, mintsem az érzelmek. Kevéssé valószínű, hogy ez éppen a mi időnkben fordítva lenne. Nincs is semmi elfogadható indoka így az előadásban, hogy a saját érzelmi csapdájába beleesett Mirandolina végül megriad szerelmi hadjárata sikerétől, holott maga is belehabarodott a lovagba.

Az egymásba kevert múlt és jelen különbözősége természetesen éppoly hatásos és tanulságos lehetne, mint hasonlósága. Csakhogy ezúttal éppen a régi történet áttelepítésének sikerével, a hasonlóság, az illeszkedés bizonyosságával indul az előadás, ezután már az eltérések fölbukkanása jelentést nem hordoz, mindössze zavart okoz, megnehezíti a nézői reakciót, a befogadást. A végére el is hal az előadás, Mirandolina elharapott záró monológja már nem szól semmiről.

ZAPPE LÁSZLÓ