Megrendítő a felismerés, hogy milyen elevenen szólal meg A nép ellensége című Ibsen-dráma Zsámbéki Gábor rendezésében – mintha csak ma íródott volna. Nem tudom, véletlen-e, de akár lehet az is, gyönyörű spontán egybecsengés, hogy „a nép ellensége” kifejezés nemcsak a „nagyszínpadon” hangzik el a Katonában, hanem egy szinttel lejjebb, a Sufniban is az Egy komcsi nyanya vagyok! című monodrámában, izgalmasan rímelve, utalva egymásra s a közös problémahalmazra, amelynek széles(ebb)körű értelmezésére, tudatosítására tán a színház a legalkalmasabb forma – már ha az árnyalt, empatikus gondolkodásra törekvést tekinti feladatának.
Hogy van az, hogy mindenki másképp emlékszik? – kérdezi Emilia, a nyugdíjas fémipari szakmunkásnő a Sufniban Csoma Judit nagyszerű megszemélyesítésében, döbbenten szembesülve azzal, hogy régi barátnője, a gyárban volt kollégája teljesen másként ítéli meg közös múltjukat, fiatalságukat, mint ő. (Érdekes ez a magyar nyelv, majdnem azt írtam, hogy nyugalmazott, de a fogalomnak ebben az alakjában van valami fennköltség, ami egy fémipari szakmunkásra aligha illenék – nyugalmazottak tanárok, mérnökök, orvosok, katonatisztek szoktak lenni, nem melósok.) És tényleg, hogy van az, hogy sokféleképpen emlékezünk a múltra, Emilia a Ceaușescu-érára, mi a Kádár-korra (nagyon más volt a kettő, adott esetben azonban éppen nem a konkrét megfelelések vagy különbségek az érdekesek, hanem a múltunkhoz való személyes viszony), a Horthy-korszakra – akkor is, ha nem éltünk még, mert családilag mindenkiben ott a tapasztalat, átörökítve, egyéni sorsok formájában. Ezt nem értik a politikusok – vagy nem akarják érteni –, amikor törvényekbe próbálják iktatni a történelmi múlt megítélését, és díszletet barkácsolnak a nemzeti identitásnak, holott az emberi identitást kellene erősíteni. És ezt nem értik a politológusok, politikai elemzők, társadalomtudósok, amikor pusztán az elmúlt huszonegy-két év számlájára próbálják írni az emberek rendszerváltást követő csalódottságát, kiábrándultságát – lét és tudat összefüggésének tételezése végzetesen kiveszni látszik a társadalomelméleti gondolkodásból.
Emilia számára a szabadság elvont fogalom, nem érezte a hiányát a múlt rendszerben, ahogy az előnyeit sem érzi különösebben a jelenben – még visszaemlékezve is természetesnek tűnik, hogy az új kolléganő közeledtével elhallgattak annak idején. A szabadság mint hiány nálunk is csupán az ún. demokratikus ellenzék köreiben volt érzékelhető, különösen a 80-as években, a fellazulás időszakában. Csoma Judit Emiliája olyasmiről beszél a maga egyszerű nyíltságával, amiről manapság nem illik, nem szokás – rendkívül fontos kérdésekről. Kérdésekről.
Politikai polémiának (is) aposztrofálja Földes Anna Parti Nagy Lajos Fülkefor és vidéke című zenés felolvasószínházi estjét, amely mintegy konkretizálja A nép ellensége s a „komcsi nyanya” által felvetett problémákat. A kisember történelmi szerepe, felelőssége az alapkérdése a Nemzeti Színház Mephistójának is, még ha Klaus Mann főhőse „nagyobb” kisember is, mint Stockmann doktor, vagy Emilia. A személyiség torzulása különböző életkorokban következhet be – a Mephisto Hendrik Höfgenje sokkal kevésbé látványosan válik ordas eszmék kiszolgálójává, mint Marius von Mayenburg Mártírok című darabjának Benjaminja, aki kamaszérzékenységgel, -tudatlansággal és -elégedetlenséggel jut el a vallási mániától a rasszizmusig. Eleinte csak az érzékiség zavarja, a meztelen idomok, utóbb épp pucérsággal protestál a racionális nemi felvilágosítás, valamint a darwini evolúcióelmélet ellen, megbotránkozásában megbotránkoztatni próbálva.
A meztelen férfitest egészen más aspektusból tárgya a Ludwig Múzeum kiállításának, ám itt is olyasmiről gondolkodnak a tárlat keretében összehozott alkotók, s gondolkodhatnak műveiken keresztül a látogatók, amiről nem szokás nyilvánosan. „Tabu” témát feszeget a Blackbird című előadás is, egy a pedofília tárgykörébe utalt szerelmi kapcsolaton keresztül, és „deviánsak”, hajléktalan fiatalok a főszereplői a Budapest Bábszínház Kivi című előadásának is. Az emberi identitáskeresés tán itt is a mozgatórugó. S hogy miért kell ezekkel a problémákkal foglalkoznia a színháznak a maga érzékletes, szemléletes módján, s különösen a fiatalokat megszólító előadásoknak, erről beszél többek közt a vele készített interjúban Vidovszky György rendező.
Fiatalokkal foglalkozott, fiataloknak, gyerekeknek csinált színházat az a két legendás alkotó, Keleti István rendező-művészpedagógus és Kovács Ildikó bábművész, akiknek a portréját Balogh Géza rajzolja meg ebben a számban. Kovács Ildikó egyik legjelentősebb romániai előadása az Übü király volt. Most Bodó Viktor rendezte meg Jarry rémbohózatát Heidelbergben – ott doktori tanulmányait folytató szerzőnk látta az előadást. És Übü után jönnek a további királyok, hercegek…, bukottak és majdnem uralkodók, Lear, Stuart Mária, Hamlet, utóbbi a Miskolci Nemzeti Színház előadásában, ahol mind markánsabb arculatot ölt az első évada új vezetésű, formálódóban lévő társulat – miként azt A vágy villamosa előadása is mutatja.
Nemhogy vágyak, az elvágyódás is alig pislákol már Székely Csaba Csehov-ironizáló, -parafrazeáló drámáinak hőseiben, de hasonló közegben játszódik Háy János drámája, A Gézagyerek is, amely legújabban a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban van repertoáron, miként a Yorick Stúdióval közös Bányavakság is, Székely Csaba Bányatrilógiájának második darabja.
Nényei Pál személyében szerzőt avatott nemrégiben a Radnóti Színház is – a Mozgófénykép lightos, fájdalommentes múltidézés, még ha Horthyval nem bánik is kesztyűs kézzel.
Az egykor a Radnóti Színház zenei vezetőjeként is működött Novák János, a Kolibri Színház igazgatója saját személyes múltját idézi meg készülő könyvében, melyből e számban is közlünk részleteket, s amelyben mintha csak Emilia fent idézett kérdésfelvetése fogalmazódna meg újra: hogy van az, hogy mindenki másként emlékszik ugyanarra.
Novák már fiatal zenészként a színház felé orientálódott, Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar vezetője mostanában talált rá a színházra – a kétféle professzió, úgy tűnik, csak erősítheti egymást.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
