Volt egyszer, hol nem volt, szerintem Budapest legszebb mozija volt a híres-nevezetes Broadway. Később, a magyarosítások évadán, a divat parancsára előbb Barlangra keresztelték, aztán ki tudja, mi okból, egy ideig Ady nevét viselte. A lexikonból tudom, hogy 1940-ben némi polémia kísérte az intézmény híradómozivá alakítását. De magam is emlékszem arra, amikor ifjúságunk kultikus zarándokhelyeként megszületett és évekig vonzott bennünket a virágzó és majdnem mindig zsúfolt Filmmúzeum. Emlékezetes fordulat az intézmény történetében, amikor nem messze Bárdos Artúr hajdani rangos Belvárosi Színházától, megnyitotta a mozi üvegajtaját a főváros sokadik, és a hagyománnyal látszólag tisztelettel vitázó, Belvárosinak keresztelt színháza. Elegáns nézőtere ma is feltűnően tágas és széles, mégis, csak a világhálóról derül ki, hogy több mint félezren – pontosabban ötszáztizen – férünk el a félkörben sorakozó széksorokban. 

Bulvárszínháznak, sztárok fellépéséhez ez a legújabb „Broadway” ideális környezet. De a színházat üzemeltető Orlai Produkciós Iroda műsora és műsorpolitikája azt igazolja, hogy a színház szervezői ennél valamivel magasabbra, valahol a tömegfogyasztásra is alkalmas, érzelmeinkre ható kortársi darabválaszték szintjére helyezték a lécet. Ilyen jellegű sikerszínházra nemcsak a vállalkozó fenntartóknak, népszerű alkalmi közreműködőknek, de a pesti polgári közönségnek is nagy szüksége van. Kétszemélyes irodalmi show-ra, de főként politikai polémiára – az ember azt hinné – gondolni sem merhet senki ebben a környezetben. De aki mégis rászánná magát, ekkora nézőtérrel az is túlságosan nagy kockázatot vállalna. Vagy mégsem? 

Parti Nagy Lajos vonzó szerző, de azért az Élet és Irodalom Páratlan oldaláról ismert álmeséinek egész estét betöltő füzérét, még a sajátos zenés felolvasószínházként is a magam részéről leginkább a Katona Kamrájában vagy a Sufniban tudtam volna elképzelni. Legfeljebb az előadás röplapjának abszurd humora, az autókerék szemekkel felszerelt magyar citrom emlékeztetett valami másra: mondjuk Bacsó Péter felejthetetlen A tanújára. De hát sajnos arra is emlékszünk – nem volt olyan régen –, hogy műfajváltás során a A tanú sem kerülhette el a sikerek sorsát… Sokunkat lelombozott a színpadi A tanú az ígéretes szereposztás és a szöveghűség ellenére – messzebb került nemzedékünk felejthetetlen filmélményétől, mint Makó Hollywoodtól… 

Parti Nagy politikai meséi, illetve álmeséi eredetileg nem a nagy tömegeknek, inkább csak az ÉS vájtfülű értelmiségi olvasótáborának szóltak, és a sorozat el is ért bizonyos, nem lebecsülhető, de nem is túlbecsülendő népszerűséget. Őszintén szólva ez azzal is összefügg, hogy az olvasmány ára a lapéban bennfoglaltatik. 

Amit most az első száz mese megjelenése után látunk, hallunk – Hofihoz képest irodalom, de Örkény egyperceseinek utódaként valamivel könnyebb súlycsoportba sorolható. Nem eltökélten populista, de nem is annyira egyetemesen mély, előreláthatóan nem annyira időtálló, mint Örkény marokba szorított remekművei. A legtöbb egyetlen kaptafára készült, de ez a kaptafa – kritikusi becsületszavamra mondom – írói remeklés. Parti Nagy Lajos minden műfajban és műnemben megcsodált nyelvművészete lehetővé teszi a szöveg, a megtalált és a feltalált szavak, kifacsart mondatok ízlelgetését és különös élvezetét.

Ezért is szívderítő öröm a produkció sikere, hogy a Belvárosi Színházban az egyetlen áprilisi előadáson egy tűt sem lehetett volna elejteni a nézőtéren. És nemcsak telt ház volt 18-án – amit talán még a humorra kiéhezett közönség sznobizmusával is lehet magyarázni –, hanem az író és az első perctől az utolsóig érzékenyen reagáló, együtt gondolkodó, együtt lélegző és kacagó közönség ünnepi találkozója. Az ember hajlamossá vált azt hinni, hogy a zsöllyék hálásan együtt tapsoló népe együtt is fog szavazni, amikor itt lesz az ideje… De ez a következtetés most még megalapozatlan és korai. Meglehet sokakban azt a tévhitet erősíti, mintha a szerző valamiféle agit-teátrumot prezentált volna, holott erről nincs szó. Parti Nagy álmeséi – együtt a színpadon – saját írói és állampolgári közérzetéről komponált abszurd körképpé szervesülnek. De miközben a minden műfajban, sőt színpadi fordításaiban is elkápráztató nyelvművész arról beszél, hogy valami nincs jól itt és most, a Fülkefor és turul ellentmondásokkal teli országában, mi magunk is elgondolkodhatunk. Megérjük-e, hogy ebben a lángoktól ölelt, tejjel-mézzel folyó kis országban ne kolbászból fonják a kerítést, hanem kerítésből a kolbászt? Lesz-e nemzetközi kutyából magyar szalonna? Felépül-e, és mikor a Magyar Nagyfal, vagy legalább Pusztaszer mellett a hőn áhított Vereckei hágó? Az abszurd történetek szereplői között leleplezően sok az ismerős: a nemzeti alaptörvényt kézjegyével ezer évre ellátó Schmitt Páltól Csurka István fajszellemi intendánsig. Pintér Sándor közmunkásai ajkán akkor is vígan csendül a nóta, ha köreikben is elterjedt már, hogy Kósa Lajos „egy magóg”, Hoffmann Rózsa pedig bordásfalnak öltözve csábítja egészséges életmódra a kisdiákokat. De hát a kinevezett nagyok sarkában, a híres-nevezetes Kihaénnem téren ott toporgunk, tolongunk mi magunk is, akiknek nincs ugyan sem koronás tolltartója, sem karvalybenzinnel kergetett Audija, a kínai piacon vásárolt ruhánkat sem a Parti Nagy képzelt szalonjában működő bocskaivarrógépen varrták, de azért – vagy éppen azért? – szabad óráinkban csak elmerengünk rajta, jól van-e az, ha hatezer általános iskolára 4900 angoltanár jut, szanszkrit meg alig...

A műsor szálára fűzött mesék igazsága lehetne akár célba találó vezércikk is, de nem az: ahány mese, annyi népmesei fordulatokkal dúsított glossza a megélt és képzelt történelem margójára. Parti Nagy mozaikokra tördelve idézi fel a kortársak gyönyörűségére és bosszúságára azt a jelent, aminek nem igazán formálói, inkább elszenvedői lettünk, mióta győzött a legyőzhetetlennek mondott Fülkefor, és ránk telepedett óriási bronz szárnyával a legendák éltette hazai turulmadár. Kronologikus rendbe állítva az egymástól független, hangvételükben viszont egymásra rímelő történeteket, eseményként ezen az estén a márciusi hóvihar krónikája volt az utolsó. Aki nem hiszi el sem a megszépített tudósításokat, sem a felelősök győzelmi jelentéseit, az elgondolkodhat rajta, mi történt valójában, és miért történt minden másként, mint ahogy azt a keráli tévé igyekezett elhitetni velünk.

Hosszú olvasói, nézői, kritikusi pályámon megszoktam, hogy nem tudok, vagy talán nem is akarok ellenállni a művek és műfajok összehasonlításából adódó kísértésnek, és a Gutenberg-galaxis gyógyíthatatlan híveként, majdnem mindig a nyomtatott verziót favorizálom. Most először lepem meg magam azzal, hogy bár hétről hétre érdeklődéssel követem az Élet és Irodalomban közölt mesefüzért, sem télen, sem nyáron, soha nem ragadott magával annyira az aktuális adag, mint most, ez az élőszóban előadott, félezredmagammal közösen élvezett „zenés felolvasószínházi” változat. Hiába facsarom az agyamat, az olvasott történeteknek egyenként igazából a témájára sem emlékszem. A tavaly agyontárgyalt „szenzációk” már egy esztendős távlatból is a maguk helyére kerülnek – elmúlnak, eltörpülnek. Ami megmarad, az az ötletparádé hangulata, a szöveg varázsa, az irónia, a kifacsart fogalmak és jelzők idézésre csábító kavalkádja.

Ezért aztán némileg tanácstalanul keresem a magam preferenciájának titkát. Lehet, hogy a válogatásban lenne a magyarázat, hogy a szerző szerkesztőként az első száz egyperces mese javát prezentálta a Belvárosi Színház színpadán? Vagy a filmek montázstechnikája érvényesült? Hiszen nem mindegy, hogy a szellem szakácsai mit mikor, mivel együtt és mi után kínálnak.

Vagy a prezentáció, Parti Nagy Lajos lenyűgöző előadásmódja lenne a siker titka? Aki amorózó külsejű előadót, különleges színészi teljesítményt vár, alighanem csalódik. A színpadon egy barázdált arcú, szeme sarkában mosolyt őrző, éppen még középkorúnak mondható állampolgár, mintha Moha bácsi szólna hozzánk. Bár papírról olvassa a hónapokkal korábban született, azóta sokszor újraolvasott, nyilván javított és szerkesztett szöveget, azt érezzük, mintha ebben a pillanatban fogalmazná meg kedvünkért a csakis nekünk szóló üzenetet. És ezt nemcsak én érzem így, hanem az első és a tizedik sorban ülő társaim is. Az író személyével és közvetlenségével hitelesíti nem is mindig új, de eredeti formában tálalt gondolatait, és hozzájárul ahhoz, hogy mi mindahányan együtt lélegezzünk az előadóval. És ez a siker, az élmény talán leglényegesebb titka: az irodalom színházzá vált azáltal, hogy közös élményt adott félezer nézőnek.

De része van a sikerben annak is, aki a meséket elzenéli: Dés László zenei ötletességét, improvizatív készségét nincs tudásom, bátorságom még dicsérni sem. Elfogadom, hogy Parti Nagy a meséket elzenélő partnere teljesítményét értékelve „fantasztikus zenékről”, hihetetlen profizmusáról, a keze és a hangszere bravúros emlékezetéről szól, és a népszerű dallamok részben laikusok számára is felismerhető paródiája lépten-nyomon nyílt színi tapsra ösztönözte a hallgatóságot.

Nem bírálatnak, elismerésnek szánom, hogy Parti Nagy üstökön ragadta a tehetsége szította szerencsét: Fülkefor-sorozata kötetben is, a képernyőn is, sőt DVD-n is elérhető, és aki még nem látta-hallotta a Belvárosi Színház műsorát, havonta egyszer a színpadon is tanúja lehet az évad legmulatságosabb kesergőjének. Az író egy interjúban elárulta, hogy mindenképpen csak a választásokig folytatja a sorozatot. Ez józan és bölcs döntés: utána így vagy úgy, de megváltozik Fülkefor és vidéke. Szívből remélem, hogy ebben az eljövendő változásban Parti Nagynak is meg lesz a maga érdeme.

FÖLDES ANNA