A Mefisztót Klaus Mann még Németországban kezdte írni, de végül csak Amszterdamban jelentethette meg 1936-ban, miután emigrálni kényszerült a fasizálódó Németországból. Elüldözték, mert a Weimari Köztársaság embertelenségéről, egy cinikus és gátlástalan diktatúra térnyeréséről, a minden értéket leromboló fasizmus közösségekre és egyénekre gyakorolt, pusztító hatásáról írt. Nem parabola a Mefisztó, hiszen főszereplője könnyedén azonosítható volt – Klaus Mann nővére férjének, Gustaf Gründgens színésznek mindössze nevét változtatta meg Hendrik Höfgenre, de mind életének, színészkarrierjének főbb helyszíneit (Köln, Hamburg, Berlin), mind a konkrét történelmi fordulatokat, mind a színész magánéletének eseményeit különös gondossággal építette be regényébe. A két személy azonossága olyannyira nyilvánvaló volt, hogy Gründgens fogadott fiának sikerült elérnie, hogy a könyv első, 1961-es németországi (NSZK) kiadását – igaz, majd’ hét évig tartó pereskedés után – betiltották, s csak 1981-ben jelent meg újra, ekkor is annak ellenére, hogy a betiltó bírósági ítélet még mindig érvényben volt. 

Minél ismertebb egy prózai mű (regény, novella) vagy egy költemény (például eposz), annál kockázatosabb vállalkozás egy más műfaj szabályai szerint átszabni, filmre vagy színházra alkalmazni, adaptálni. Hiszen jószerivel ahány ismerője, rajongója van az eredeti műnek, annyi kritikus ellenvetés várható, hogy egy jelenet, párbeszéd, szereplő miért maradt ki, meg hogy a film, a színház nem képes visszaadni az eredeti mű hangulatát, a leírások szépsége, a jellemábrázolások árnyalatai elvesznek, és így tovább a végtelenségig. A Mefisztó-adaptációknak Magyarországon különben is külön sorsa, egyedi pikantériája van: Szabó István 1981-ben filmet készített a regényből (Dobai Péterrel a rendező készítette a forgatókönyvet, amelynek felhasználását, ha hinni lehet a szóbeszédnek, nem engedélyezte a mostani adaptálóknak), s a film Klaus Maria Brandauer címszereplésével Oscar-díjas lett. „Egy karakter – egy zseniális alkalmazkodóképesség története, egy jellemé, amely minden pálfordulásra azonnal alkalmas, mert egyetlen célja a siker. Mindig és minden oldalról megszerezni a támogatást, a védelmet, sőt, a megbecsülést – ez nyújt biztonságérzetet számára” – értelmezte a szerepet Szabó István Brandauer számára. Hajszálpontos elemzés, s ekkor még csak kevesen tudhatták, mennyire mélyen önéletrajzi ihletésű. Szabó valóban megrázó erejű alkotásba fogalmazta saját sorsát, a művészi alkotás lehetőségéért bármire kész ember tragikus vallomását (csakúgy, mint a néhány évvel későbbi Redl ezredesben). A Nemzeti Színházban az eredeti német – pontosabban: latin – címalakkal, Mephisto címmel játsszák a Vörös Róbert és Alföldi Róbert által készített adaptációt. A szövegkönyv tiszta, teljes történetet mesél el, azonban mégsem mondható igazán sikerültnek. A kisebb-nagyobb dramaturgiai következetlenségek zavaróan hatnak, mert megakasztják a történetet, vagy éppenséggel hiányérzetet keltenek: motiválatlan marad Höfgen hirtelen támadt szerelmi lángolása Barbara Bruckner iránt, majd a házasságkötés utáni, hirtelen kisebbrendűségi érzésrohama, a nő meggyűlölése; sem a szituációk, sem a szereplők jelleme nem magyarázza a fasiszta ideológiát valló Hans (Nagy Zsolt) és Höfgen kapcsolatának állomásait, az előző végső vereségét és öngyilkosságát; ugyanígy kidolgozatlan a kommunista színész, Otto Ulrich (Makranczi Zalán) és Höfgen kapcsolata, így teljességgel érthetetlen, hogy gerinctelen és karrierista hősünk miért éppen ennek a kommunista kollégájának a megmentéséért vállalna – kétszer is! – halálos kockázatot. És a sor még folytatható, de talán ezekből a példákból is érzékelhető, hogy miközben az adaptálóknak fontos volt a regény főbb motívumainak legalább vázlatos átvétele, addig helyenként elfeledkeztek a jellemekből és szituációkból felépítendő cselekmény fordulatainak kidolgozásáról. 

Tenki Réka és László Zsolt (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A színpad maga a sivárság: Menczel Róbert a szürke különböző hideg-rideg árnyalataiban tartott szobabelsői, színházi büféi, ködbe vesző, homályos utcái, tengerparti dünéi ugyanazt a baljós, nyugtalanító hangulatot árasztják, mint maguk a párbeszédek. A majdnem középen a jelenetekbe olykor hangsúlyosan betüremkedő fémketrecek – vagy építkezési állványok?, börtöncellarácsok? – csak fokozzák ezt a bizonytalanságot: az új rend épül, vagy éppen el- és lebontják a régit?  

Stohl András egyetlen pillanatra sem akar narcisztikus allűrökkel megáldott sztárnak látszani. Tudja, hogy jó színész, de ennél sokkal fontosabb, hogy azt is tudja: a színházon kívül számára nincsen élet. Nagyon mélyről építi fel az alakot Stohl, s Hendrik Höfgent – aki egyedül attól tud komoly dührohamot kapni, ha nevét Heinrichnek ejtik – mindvégig megtartja a világot egyáltalán nem értő kisember figurájában. Ebben az interpretációban Höfgen éppen attól lesz hátborzongatóan veszélyes, hogy hol elesettségével, hol sármosságával, hol látszólagos elveinek látszólagos vállalásával ilyen-olyan intenzitású vonzalmat tud ébreszteni maga iránt. Alföldi rendezésének legijesztőbb, végtelenül pesszimista tanulsága, hogy Stohl Höfgene sohasem fog elbukni. Ennek a nagy alakításnak méltó párja László Zsolt Tábornagy Miniszterelnöke (az eredetiben ketten „osztoznak” a színészt manipuláló, őt kegyekben részesítő, illetve bármikori elpusztításával fenyegető potentát szerepén: Göring és Göbbels; a Nemzeti Színházban ez a két alak eggyé olvad, s itt és most a Hatalom névtelensége, illetve a rangok névként való viselése természetesen egyáltalán nem a véletlen műve). László Zsolt a kérdést sem tűrő teljhatalom, akinek általában rezzenéstelen arca akkor a legfenyegetőbb, amikor vonásai mosollyá torzulnak; gesztusai egyszerűek, mozgása fegyelmezett, ugyanakkor mindvégig hihetetlen feszültség árad akár legszelídebben elmondott szavaiból is. Egy súlyosan pszichopata politikust látunk, aki mindent és mindenkit hatalomimádatának szemüvegén át lát és értékel. Megvető lenézéssel kezeli környezetét, az embereket, s ebben csak árnyalatnyi eltérés van a Höfgennel szemben tanúsított megvetés és a színésznő-szeretőjével szembeni érzelmi megnyilvánulásai között. Igazi alfahím, durva macsó, akitől rettegni kell. Tenki Réka remekül játssza a színésznő-szeretőt, aki pontosan tudja, hogy árja németsége, hátborzongatóan hiteles „Überfrau”-sága – Füzér Anni bajor népviselet jelmeze telitalálat, akárcsak többi, jellemfestő ruhája is – és Tábornagy-szerető pozíciója sokkal biztosabb belépő a sztárok vágyott világába, mint esetleg akár még meg is lévő tehetsége. A László Zsolt‒Stohl András- párosban számomra mégis az a legszörnyűbb, hogy mintha csakis így, együtt, egymás kiegészítéseként létezhetnének: az egyik feltételezi a másikat, mondja Alföldi, mert a mindenkori hatalomnak szüksége van a végtelen alkalmazkodóképességű, ideológiáját szolgaian kiszolgáló művészre, a morális tartás nélküli, karrierista művész pedig mindig mohón fogja keresni az érvényesülését egyengetni hajlandó, pénzt, kitüntetést és pozíciót kegyesen juttató hatalom kegyeit. Kétféle önzés, kétféle monománia és kétféle, de ugyanoda vezető, a szűkebb és tágabb környezet számára végzetesen ártalmas magány. A világ kultúrtörténetében sok hasonló „párost” ismerünk. Toposz jellegű, komplementer szereplők ők ketten, s Alföldi olyannyira felerősíti egymásra utaltságukat, hogy kedvem lenne megnézni ugyanezt az előadást fordított szereposztásban, s borítékolom, hogy hasonlóan jól működne. Mert a történelem szerepeket kínál, s kizárólag erkölcsi tartás kérdése, kit melyik talál meg... És persze ismét csak a már megszokott, magas színvonalon teljesít a Nemzeti Színház csapata – az előadás befogadástörténetéhez sajnos már az is hozzátartozik, hogy tudjuk a száraz tényt: a hatalom nagyon is kifürkészhető szeszélye folytán utoljára láthatók e színészek együtt ezen a színpadon. Udvaros Dorottya, Radnay Csilla, Martinovics Dorina, Bánfalvi Eszter és Tenki Réka Hendrik Höfgen életének öt, a színész művészi pályájának és magánéletének meghatározó jelentőségű nőalakja. Mint talán már a felsorolásból is gyanús lehet, egyszerre sok és kevés ennyi nőtörténettel illusztrálni Höfgen morális szétesését. Hiszen Höfgen mindannyiukat elárulja: feleségét, szeretőjét-szeretőit, kollégáit. Így szükségszerűen kevés idő, kevés jelenet jut egyenként ezeknek az amúgy fontos nőalakoknak, s ezért a színészeknek is sokkal inkább csak a számukra kijelölt szerepkör illusztrálására van módjuk, mint elmélyült jellemábrázolásra: Udvaros Dorottya hiteles sztár, aki azonban azt is láttatni tudja, hogy gondolkodni képes ember, aki nem csak a siker besöprésére tör mindenáron; Radnay Csilla nagyon jó mint odaadó feleség, majd elárultatásában kemény emberré érő nő; Bánfalvi Eszternek arra is van ereje, hogy izgalmas jellemrajzot készítsen a fekete bőrű szerető amúgy is hálás szerepéhez; Martinovics Dorina kicsit cinikus, de mindvégig okos, az élet csapásaitól magát elpusztítani nem hagyó barátnő, majd feleség. És a férfiak: Hevér Gábor a tolószékbe kényszerült nagy író sajnálatosan elnagyolt szerepében mindent megtesz, hogy jelleme is, ne csak indulatai legyenek, s ugyanez vonatkozik Gáspár Sándor és Söptei Andrea színigazgató-házaspárjára is. Makranczi Zalán és Nagy Zsolt a két ideológiai szélsőség, a munkásmozgalmi-kommunista, illetve fasiszta gondolkodás képviselői, Höfgen életében időről időre felbukkanó pályatársak ők, de önálló színpadi létük nincs. Erősen illusztratívra redukált feladatukat természetesen magas színvonalon oldják meg. A kisebb szerepekben egy-egy nagyon éles villanás jut Nagy Marinak, Murányi Tündének, Mészáros Piroskának, Szatory Dávidnak, Fehér Tibornak és László Attilának. Fontos, jó előadás Alföldi Róbert búcsúrendezése a Nemzeti Színházban. 

KARSAI GYÖRGY