A meztelen férfi – akár a meztelen nő – kiszolgáltatott és védtelen. A keresztény művészetben ehhez még a mártír és az áldozat jelentés is társul. Hát igen, az elmúlt száz évben megváltozott a férfiszerep. A réginek, a hajdaninak egyik legcsodálatosabb példája hatalmas lovon, hatalmas sisakban, szakállal, páncélban, kétméteres egykezes karddal Burgosban látható, El Cid, a rettenthetetlen szobra. Köpenye alatt biztonság és béke. A nem mártír meztelen férfi valójában gyámolításra szoruló. Tessék csak megnézni: anyukája mosolyát várja a fiatal Arnold Schwarzenegger is deréknyi széles muszklijaival.
Mindenki hódítani, vagy meghódíttatni akar – valójában erről szól az egész életünk ebben a koegzisztenciában. Csábulunk vagy csábítunk. Nincs más. De nemi különbségek nem teszik ezt választhatóvá, egyszerre van jelen a kettő. Különbség az intenzitás erejében van, amelyet persze a külső adottságok erősíthetnek valamelyest. Az említett férfiú – Arnold – példája pedig azt szolgálja, hogy sok munkával, fáradsággal, kitartással az adottságokra igenest rá lehet erősíteni.
A lányoknak évszázadokig az volt a feladatuk, hogy csábítsanak, mert akkor keltek el. Leginkább a férfiakat zavarta meg az a tény, hogy a leányoknak már nem feltétlenül van szükségük az elkelésre. Elbizonytalanodtak. Ezt az elbizonytalanodást aztán ugyancsak megszenvedte a női nem, mert hiába szeretne (Madách így fogalmazott) „gyenge virágszál, csecsebecsként” őt óvó-védő férfivállhoz bújni, keveset lel ilyent. Így állunk.
A Ludwig Múzeum legújabb kiállítása arra vállalkozott, hogy bemutassa a férfit, ezt az elbizonytalanodottat – immár mezítelenül. A meztelen nő megszokott látvány. Például Sandro Botticelli Vénusz születése és A tavasz témával nevezte el tárgyát, míg az elmúlt évtizedekben traktortól marógépig mindent kínáltak a ruhátlan leányok látványával. Itt a Ludwigban most azt láthatjuk, hogy mit is gondolnak a ruhátlan férfiról a művészek – ivari különbség nélkül. A bemutató közel száz művész munkáján keresztül a férfikép változásait követi nyomon a XIX. század végétől napjainkig. Bemutatja, hogy a hagyományos férfiszerepek (nem mindig ő a családfenntartó) megváltozásával miként változott az önkép, miként bizonytalanodott el. Például Vilhelm von Gloeden (Pánsípon játszó fiú és Faun, 1980) vagy Tihanyi Lajos képén (Fürdőzők, 1907) még öntudatos fiúk ülnek-álldogálnak. Övék az erő és az ifjúság. S ahogy haladunk az időben, úgy fogy a belső erő, s úgy tör felszínre a bizonytalanság. Sylvia Sleigh Császári akt (1975) című képén a férfiút Francois Boucher Madame de Pompadourt ábrázoló festményének pózába helyezi. Test- és fejtartásuk azonos. A különbség annyi, hogy a férfiú kezében már nincs könyv. Már a látványa is minek. A modern alkotók számára a lecsupaszított, meztelen férfitest a feltárulkozást prezentálja.
Fél és egész aktok a szépségesen elbűvölőtől a groteszkig. Gilbert&George az elsők között voltak, akik már a hatvanas években saját testüket médiumnak tekintették. Műveik témái legtöbbször ők maguk. A képeken így a két, sportot talán olvasmányélményből sem ismerő köpcös, hájas alak látható elölről, hátulról, középről. Szánalmasan megindítóak és humorosak egyszerre. Az expresszív Ludwig Attersee itt látható művein a férfi mivolt legpregnánsabb részletét emeli ki. De több kiállítóművész szán jelentős szerepet ennek a részletnek. Érződik munkáikon, hogy ezt tekintik a mindennél fontosabbnak. Zbigniew Libera objektje/szobra pedig már nem más, mint egy hosszabbító masina.
A legigazibb férfiszerep minden időben a katona. A diktatúrák jelképe a kemény testű férfi (és nő, de most nem ez a téma). Mára ez is átértelmeződött. Artur Zmijewski művein sisakban, bakancsban, fegyverrel, ám ruhátlanul menetelnek. Hogy lehetnének így harcosok?
Az egész kiállítás ez a kettősség, ez a lebegtetés, ez a bizonytalanság, ez a kétkedés. Markáns alkotóktól – mint például Robert Mapplethorpe, Oscar Kokoschka, Jean Cocteau – szívszorongatóan érzékeny műveket látunk. Ebbe a sorba simulnak a magyar alkotók. Ferenczy Károly, Uitz Béla, Szőnyi István és Vaszary János a régebbieket, Lakner László, Vető János, Gyenes Tibor, Hajas Tibor, Halász Károly, Koncz András a moderneket képviseli.
Erő és erőtlenség, érzékenység és vadság s szépség. Igen, szépség. Nem az izmok feszülésének szépsége, hanem az őszinteségé. Az önvállalásé, ami azt hiszem, a legnehezebb. A művész dolga, hogy tükröt tartson a természetnek-társadalomnak. Az történt.
JÓZSA ÁGNES
