Méltatói David Harrowert, Skócia jelenleg legsikeresebb drámaíróját a Sarah Cane, Mark Ravenhill és Martin McDonagh nevével fémjelzett in-yer-face iskolához sorolják. Harrower viszont egy a New York Timesban közölt interjúban így nyilatkozik: „Én mindig finomabb húrokat pengettem, és ugyanakkor gonoszabb vagyok.” Hasonlóság mindenképpen fellelhető, hiszen a Kés a tyúkban című darabban és a Blackbirdben érzékelhető poétikus nyelv és látásmód rokonítja a szerzőt Sarah Cane-nel; a Blackbird nem mindennapi témája – első olvasatban pedofília – pedig a tabutémákat feszegető Ravenhill-lel. Harrower a fentebb említett két művével lett ismert és elismert drámaíró, a Blackbird számos díj mellett 2007-ben megkapta a legjobb új drámának járó rangos Laurence Olivier-díjat, megelőzve többek között Tom Stoppard Rock ’n’ Roll című alkotását. 2008-ban már a magyar közönség is megismerhette a Merlin Színház angol nyelvű felolvasószínházi bemutatóján. A Kés a tyúkbant pedig a Katona József Színház mutatta be 1999-ben, Gothár Péter rendezésében, és játszotta évekig nagy sikerrel. 

A Blackbird magyar nyelvű premierjét – fordító: Vajda Miklós – 2012 októberében tartották a Szkénében Kováts Adél rendezésében. A dráma megírását a hírlapok bűnügyi rovatából vett eset inspirálta. 2003-ban egy 31 éves amerikai tengerészgyalogos az interneten megismerkedett egy akkor még 11 éves brit kislánnyal. Fokozatosan bizalmába férkőzött, és egy év múlva találkoztak Londonban, majd elcsalta magával Párizsba, ahol szexuális kapcsolatot létesített vele. Nemzetközi hajtóvadászat során végül megtalálták őket, a férfi azóta is Amerika valamelyik börtönében ül 10 éves büntetését töltve. Mi nézők is lebilincselve és lebénulva ülünk az előadáson. Harrower ért ahhoz, hogy elvarázsolja a közönséget: nem hagyja elkalandozni a figyelmet, tesz róla, hogy a feszültség egy pillanatra se lanyhuljon, hogy idejében essen le egy női táska, csörrenjen meg a telefon, kiabáljon be valaki a játéktérbe, csattanjon el egy pofon, sőt történjen meg (majdnem) a nemi aktus. Memóriát próbáló, néha poétikus magasságokba emelkedő nyelv, hosszú, idegtépő körmondatok és szaggatott, hiányos megszólalások, egymás melletti elbeszélések, a társalgást megszakító vészjósló csendek, és számtalan repetitív megnyilvánulás nyomán sejlik fel a történet Harrower szerinti (az eredetihez szinte semmiben sem hasonlító) változata: egy torokszorító egyfelvonásos az áldozat, Una (Pető Kata) és az elkövető, Ray (Mucsi Zoltán) 15 évvel későbbi találkozásáról.

A szerzőt nem az feszíti, hogy megítélje a szereplőket, hanem hogy feltárja, miért kerültek ebbe a helyzetbe, mit jelentettek egymásnak, és hogy mit tudtak kezdeni nem mindennapi kapcsolatuk után az életükkel. A darabot szerte a világon, Izlandtól Törökországig az eredeti angol címmel játsszák, Vajda Miklós sem magyarította, meghagyva a lehetőséget a nézőnek a saját értelmezésre. Egyébként a blackbird feketerigót jelent (ez lehetne akár Una beceneve), de szlengben használják a börtöntöltelék jelentését is, ez utalhat Ray börtönben töltött éveire. Sokan Paul McCartney Blackbird című enigmatikus dalára gondolnak, melyben a törött szárnyú madár repülni tanul az éjszaka sötétjében, számos rendezésben ez a szám is része az előadásnak. Harrower magyarázatában gyönyörűen világít rá az alkotáslélektan rejtelmeire: már kész volt a művel, amikor címet keresve meghallotta Ray Henderson már klasszikussá vált Bye Bye Blackbirdjének improvizált változatát, és azonnal döntött, hogy ez lesz a cím, elsősorban stílusbeli hasonlóság miatt: úgy érezte, hogy a két szereplő improvizatívnak tűnő mondatai és a dallam variációi hangulatukban nagyon is kapcsolódnak egymáshoz. 

Mucsi Zoltán és Pető Kata (fotó: Rick Zsófia)

Az előadás az akkor már 25 éves Una váratlan látogatásával indul: munkahelyén keresi fel Rayt, akinek véletlenül bukkant a fényképére egy kereskedelmi magazinban. Ray a lehangoló, koszos és szemetes étkezőbe invitálja Unát, és leginkább azonnal elküldené, de a lányt nem lehet lerázni, önmagában már ezerszer megfogalmazott kérdésekre vár választ: hogyan alakulhatott ki a 40 éves férfi és a 12 éves kislány kapcsolata egyáltalán, hogyan szöktek meg három hónapi ismeretség után, és történhetett meg az, aminek egy 12 éves kislánnyal nem szabadott volna megtörténni, s utána miért hagyta magára a hotelben, hogy aztán a bíróságot kivéve soha ne találkozzanak. Értesülünk a rendőrség borzalmas vallatásáról, a tolakodó médiáról, a brutális orvosi vizsgálatról (Una tiltakozása ellenére altatás segítségével), a bíró megalázó megjegyzéseiről, a szülők érzéketlenségéről, akik nem mozdultak, nem költöztek el, hagyták lányukat vergődni a mindenki által ismert szituációban; és a pszichológus alkalmatlanságáról, aki nem biztos, hogy a legmegfelelőbb módon kezelte páciensét, a trauma feldolgozása nem sikerült, a felnőtt nővé válás is katasztrofálisnak bizonyult.

 A múlt mindenhol ott kísért, nem tud szabadulni tőle a lány, de a darab implicite arra is választ keres, hogy mi okozott nagyobb traumát: a megrontás vagy az utána következő megpróbáltatások. Az események új megvilágítása során még ennél is bonyolultabb kérdésbe ütközünk: hol fejeződik be a perverzitás vagy megrontás és kezdődik a szenvedély vagy – nehéz ezt ebben az esetben kimondani – a szerelem. Unát valami nagyon is vonzotta az érett férfihoz, aki nem kezelte őt gyerekként; a magányos, koravén kislánynak Ray talán a „ray of hope”, a „reménysugár” lehetett. Ray pedig végig ragaszkodik ahhoz, hogy ő nem egy a sok beteges vadállat közül, igaz, hogy nem helyénvaló, de őszinte érzelmek vezérelték, és nem hagyta ott a hotelben, csak később ment vissza, amikor a kislány már nem volt ott. A börtönből egy bocsánatkérő levelet is írt, amit – mint kiderül – nem adtak át Unának a szülei. A börtön után pedig olyannyira meg akart szabadulni bűnös énjétől, hogy nevet változtatott: Peter lett. A szerző talán a név jelentésével (kőszikla) arra akar utalni, hogy Ray/Peter immár erősebb lett; az új névvel sikerült munkára és egy hasonló korú társra is találnia, akinek – ezt is megtudjuk – nem mondta el a történteket. A fájdalmas stációkkal kiküzdött stabilitás mögött mégis ott van a kitörölhetetlen múlt – hogy mennyire, ezt Mucsi Zoltán az első pillanattól érzékelteti. Belépvén az étkezőbe olyan kétségbeesett rettegéssel pillant Unára, hogy óhatatlanul is arra gondolunk, itt valami visszavonhatatlanul tragikus dolog történt. Mucsi arca a későbbiekben is érzelmeinek félelmetes tükreként funkcionál: a lelki megsemmisüléstől a feléledő reményig mindent láttat és éreztet, a lélekrajz magasiskoláját kapjuk. Az előadás során egy pillanatra sem húzza ki magát, végig görnyedt testtartásával jelzi: óriási terhet cipel – ezt erősíti a kelleténél nagyobb, esetlenül álló zakója is. Múltbeli tettének súlyával immár tisztában van Ray, tudja, hogy élete legnagyobb ballépését követte el annak idején. Eljut a bocsánatkérésig, és amikor egy pillanatra feléledni látszik a szenvedély, Una felkínálkozására az ész és a lélek ellenáll, a belső elutasítás erősebb, mint a vágy emléke. Összetett figura: elkövető és áldozat is egyben, egy 12 évessel szemben mégiscsak neki kellett volna felnőttként, felelősen gondolkoznia, és ezt a terhet soha nem rakhatja le, a bocsánatkérés csak könnyíthet a lelkén. Az idősödő Ray/Peter katartikus pokoljárása minden rezdülésében szívbe markolóan hiteles: koncentrált, nagyszerű alakítás.                           

Méltó társ a pokoljárásban Pető Kata magas hőfokú, intenzív játékával. Fokozatosan értjük meg fenyegetően, sőt agresszíven feltett kérdéseinek valódi okát. Úgy tűnik, ő az igazi életfogytos, rabja a történteknek: a darab egyik dilemmája, hogy begyógyulhatnak-e a törött szárnyak, képes-e repülni a tisztázás után. Óriási formátumú színésznő, megjelenésével rögtön atmoszférát teremt, olyan váltásokra képes, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Először titokzatos, nem tudjuk, miért jött: vádolni akar, gyilkolni vagy netán újrakezdeni? Aztán támadásba lendül, kérdéseivel késként vájkál Ray életében. Majd újabb váltás következik: hosszú monológjában szinte újra kislányként jelenik meg előttünk, amint elmeséli, hogy milyen traumasorozaton esett át, miután Ray otthagyta a szállodában. A monológ fontosságát erősítendő érdekes dramaturgiai és zenei megoldás születik: a szöveg részleteiből egy dalt hallunk felvételről az előadás végén (dramaturg: Török Tamara, zene: Keresztes Gábor). Majd megismerjük Una másik énjét is, amellyel 12 évesen úgymond rászállt Rayre, akit végső kétségbeesésében és dühében most is megpróbál elcsábítani. Kitűnő színészválasztás: Pető Kata arcának finom rezdüléseivel a fájdalom különböző mélységeit, stádiumait képes közvetíteni változatos módon. 

Az elénk táruló látványvilág (Khell Zsolt alkotása) csupasz, rideg és szegényes: ablakként szolgáló átláthatatlan üvegtáblák, szürke polcok, szekrények, egy ételmaradékkal teli asztal, láthatóan kényelmetlen székek adják meg az alaphangulatot. Ez az étkező a mindenhol jelen levő s a kukából is kitüremkedő szeméttel nyilvánvaló metaforája a szereplők elfuserált, szépség és öröm nélküli életének. Nagy Fruzsina jelmezei sem vidítanak fel: Ray már említett, túlméretezett és kissé kopott öltönye, Una homokszínű blúza és sötét nadrágja jelzi, hogy viselőik kerülik a feltűnést, céljuk az észrevétlenség. Una fokozatos lelki lecsupaszítását egy egyszerű, de nagyszerű ötlet érzékelteti: kabátban érkezik (ez is neutrálisan seszínű), indokolatlanul magán felejti, és csak akkor veszi le, amikor a lélek lecsupaszítása már elviselhetetlenné válik számára. 

Kováts Adél első rendezésével jelesre vizsgázott: megrázóan izgalmas, koherens előadás született. A szűk tér minden pontját kihasználva nagyszerűen mozgatja színészeit. Nincs üresjárat, Una és Ray múltbeli és pillanatnyi viszonyát az elmozdulások pontosan követik, emocionális többlethordozóként. Izzó érzelmi és hangulati erőteret teremt, a néző is megperzselődik; az újsághírből lám, mégiscsak katarzis született. Meglepő képpel zárul az előadás: az ajtót kinyitó és távozó párra ugyanolyan szemét zúdul, mint amilyen bent vette körül őket. Igen, értjük: mi kintiek, mi sem vagyunk kivételek, figyeljünk oda, hogy mit is kell körülöttünk rendbe rakni, hogy aztán biztos alapokról elrugaszkodva újra repülhessünk.

SZVERLE ILONA