Kamaszoknak színházat csinálni ördöngösen nehéz feladat. A tizenévesek többsége önvédelemből vagy cinikusnak és flegmának mutatja magát, vagy valóban kimozdíthatatlanul rezignált, olykor meg folyamatos vihogással leplezi zavarát, ráadásul annyiféle hatással sokkolják őket, hogy nehéz is valamivel hatni rájuk. Már nemigen ájulnak el egy-egy színpadon kimondott csúnya szótól, szlenges poéntól, nyersen őszinte mondattól vagy lehengerlő színpadképtől. Egy szó mint száz: nehezen adják magukat, és sokszor hálátlanoknak tűnnek. Másfelől viszont rendkívül érzékenyek, fogékonyak, és hát nem utolsósorban a jövendőbeli színházba járók is közülük kerülnek ki. Nem véletlen, hogy a színházak a nehézségek ellenére is mind gyakrabban fedezik fel maguknak ezt az eddig méltatlanul mostohán kezelt közönségréteget, és próbálják megnyerni.

Ugyanakkor az sem véletlen, hogy a velük foglalkozó könnyen esik jó néhány hibába. A két szélsőség: vagy megpróbálja mindenáron átvenni vélt stílusukat, az ő hangjukon, nyelvükön szólni hozzájuk, így gondolván közel férkőzni lelkükhöz (ám ez sokszor visszájára fordul, s gyakorta válik belőle álságos  „jófejkedés”), vagy nem törődve a generációs ízlésbeli és kommunikációs különbséggel (szakadékkal?), úgy folytatni velük diskurzust, mintha mindez nem is létezne. Vagy gügyögni, vagy túlságosan is felnőttként kezelni ezt a korosztályt. Sokszor zavarba ejtő s olykor öncélú provokálással  kibillenteni s meglepni őket, máskor direktben népnevelni. Ám mindannyiszor kilóg a lóláb. 

A Kolibri Színház és Vidovszky György rendezéseivel a Bárka Színház után most a Budapest Bábszínház is nyit a kamaszok felé. A januárban bemutatott remek Semmi című előadás után már februárban a szintén tizenéveseknek szóló Kivit tűzte műsorára, amely 2008-ban a legjobb ifjúsági dráma díját kapta Németországban.

Spiegl Anna e. h. és Bercsényi Péter (fotó: Éder Vera)

A színház vakmerően tizenkilencre lapot húzott, mert a darab szerzője, a kanadai francia Daniel Danis gyomorba vágó témát dolgoz fel: árva, hajléktalan gyerekek életét mutatja a nyomornegyedben. E koraérett kamaszoknak egyedül kell eltartaniuk magukat, és megbirkózniuk az élet állította nehézségekkel. Kommunába szerveződnek, és a megélhetésért no meg egy szebb jövő reményében lopnak és prostituálódnak,  szipuznak és mámortablettát szopogatva éheznek. Ám az életigenlés és a közösség iránti igény elpusztíthatatlan marad bennük.  

Gáspár Ildikó, az előadás rendezője (aki egyébként az Örkény Színház dramaturgja, de a Nemzetiben nemrég bemutatott Amphitryonnak is ő a szövegadaptálója) erős stilizálással gondolta kíméletesen a tizennégy éven felüli közönség elé tárni és  fogyaszthatóvá tenni ezt az igen kemény történetet. Ennek érdekében  bevetett mindent: interaktivitást, mikrofonhasználatot, looperrel  kevert hangeffekteket, gyümölcsökkel megjelenített bandatagokat (aminek alapja, hogy ebben az új minitársadalomban mindenki gyümölcsnévre cseréli keresztnevét), közös tortaevéses ünneplést, amellyel az előadás zárul. 

A nyomorultakat távol tartani hivatott kordonok veszik körbe a játékteret, ezek mögé terelik be szolidan a közönséget az előadás kezdetekor,  a fenyegetettség és veszélyeztetettség érzetét keltve. (A minimál színpadképet Kálmán Eszter tervezte.)  Emellett az atmoszférát elsősorban hangokkal, zajokkal és különféle hangeffektekkel igyekeznek létrehozni, amibe  bevonják a nézőket is, segítségükkel megjelenítve például a hideg süvítő szelet, a tűzijáték, a focimeccs vagy épp a szorongás hangjait. Az interaktivitás azonban sok esetben csak zavarba hoz, és nem feltétlenül aktivizál a közös gondolkozásra is.

Gáspár Ildikó talán túl durvának találta a történetet, talán ennek feldolgozását próbálta meg elősegíteni a játékos formával s  e tragikus sorsú kamaszok gyerek mivoltát hangsúlyozni. Ám az alkotók a munka közben láthatóan maguk is beleszerelmesedtek ötleteikbe. 

Ennek pedig az lett a következménye, hogy a történet addig oldódott, oldódott, míg jópofa játékká nem hígult. Ezért nemigen lepődnék meg,  ha a látottak után  a gyerekek csupán   egy-egy ötletsziporkát említenének mint maradandó emléket.  

Úgy tetszik, energiáikat az alkotók a formára koncentrálták a gondolat helyett, s eközben célt tévesztettek. A végeredmény egy  ötletparádévá, kedves, gyomorkímélő piknikké zsugorodott kortárs társadalmi dráma. A rendezés gegekbe menekül,  pontosabban menekíti feleslegesen túlféltett, túlóvott ifjú befogadóit.

A két „civil” ruhában játszó színész, Spiegl Anna (Kivi) és Bercsényi Péter (Licsi) megteszik a tőlük telhetőt: igazi partnerei a rendezésnek kreativitásban. Nem az ő számlájukra írható, hogy nem olyan bevállalós maga az előadás, mint amilyen merész a darabválasztás. 

Az előadás végén a banda megmenekült, Mandulának elnevezett újszülöttjüket (pontosabban az őt megjelenítő gyümölcsöt) fődíszként óvatosan a torta tetejére helyezik, arra a tortára, amit aztán közösen falunk majd be a színészek invitálására. Talán az alkotók maguk sem gondoltak bele ennek a gesztusnak a morbiditásába, vagy ha tényleg ezt a gondolatot akarták üzenni és erre kifuttatni az előadást, akkor az semmiképp sincs kellőképp megalapozva s következetesen felvezetve a jelenetet megelőző szűk másfél órában.

Rendezőként a lehengerlően friss és sziporkázón eredeti Két néni, ha megindul című előadással debütált Gáspár Ildikó.  Ha mostani rendezése  nem sikerült is átütőre, játékkedve továbbra is üdítően hat, munkája most is innovatív, és remélhetőleg jó tapasztalatnak bizonyul majd következő munkáihoz. Addig is marad a közös játék öröme.

Az előadás egyébként osztálytermi előadásnak (is) készült. Az utóbbi időben megszaporodtak az ilyen típusú,  osztálytermekben is játszható produkciók, ami  nemcsak azt a szándékot mutatja, hogy az alkotók igyekeznek valóban a szó szoros értelmében testközelbe hozni az előadásokat, és saját közegükben hatni a még képlékeny ifjú befogadókra,  utánuk menni és megnyerni a leendő nézőket maguknak (ha a hegy nem megy…), hanem a színház, színészek és társulatok, elsősorban a függetlenek jelenlegi állapotát is kiválóan tükrözi, hogy kénytelenek élelmesen és minél rugalmasabban alkalmazkodni, s előre (vagy ha jobban tetszik: ki-) menekülni.

MARIK NOÉMI