A szolnoki színház olykor tragédiát is bemutat. Mégpedig Schillert. Éppen két éve, 2011 márciusában az Ármány és szerelem címűt, most meg a Stuart Máriát. Valószínűleg mutatóba, bizonygatva, hogy azért játszanak itt komoly darabokat is. De talán azzal a hátsó szándékkal is, hogy elriasszák e súlyosabb daraboktól a nézőket, ezzel is igazolva Balázs Péter direktor szórakoztatóipari irányát. Az eredményt e tekintetben nem tudhatom. Abban azonban biztos vagyok, hogy ízlésrombolásra éppoly alkalmas az ilyen produkció, mint a Ferkai Tamás-féle zenés Mirandolina-verzió vagy akár a Félrelépni tilos! Kiss József hátborzongató rendezésében. 

Az idei Schillert egyébként éppúgy Csiszár Imre rendezte, mint a tavalyelőttit. A fentieken kívül még a társulat látványos lezüllése is lemérhető a két teljesítmény összevetésével. Az Ármány és szerelem még csak érdektelen és zavaros rendezésben többnyire lapos, illusztratív színészi játékot mutatott. Most már szinte minden ponton sikerült elérni a harsány, tartalmatlan ripacskodást, pedig Székely László nagyvonalúan elképzelt, színpadnyi méretű börtöncellájában, Szakács Györgyi kortalanul előkelő jelmezeiben bizonyára el lehetne játszani egy gondolatgazdag, szenvedélyekkel feltöltött romantikus politikai tragédiát. 

Molnár Nikolett és Radó Denise (fotó: Csabai István)

Ám a játék azzal kezdődik, hogy ifj. Jászai László elüvölti ki tudja hányadik ávós ezredesét vagy verőemberét, esetleg SS-tisztjét. Már azt hittem, rosszul emlékszem, hogy itt a fogoly királynő holmija közt a korrekt Paulet lovagnak kellene turkálnia, aki később esküdözik, hogy semmiféle bérgyilkost nem fog Mária közelébe engedni. És hamarosan ki is derül, hogy valóban ő az, de a rendező mégis tűri, hogy ennyire a jellem lényegétől, a durva, de becsületes katonaszellemtől idegenül, vérszomjasan tomboló vadállatként ismerkedjünk meg vele. Karczag Ferenc sem tud többet kihozni a becsületes vén Talbot szerepéből, mint totyakos aggodalmaskodást, Barabás Botond Burleigh-je sem államférfi, csak elvakult gyűlölködő, Kautzky Armand modorossága mögül meg végképp semmi sem látszik ki Kent jelleméből. Molnár László a pályakezdő államtitkár szerepében egy alamuszi kisembert tesz közszemlére, akinek nem lett volna szabad a nagyok közé keverednie, és balsorsától nagyon szenved. Dósa Mátyás Mortimere romantikus szabvány szerint lelkesen hőzöngő fiatalember. Király Attila is többnyire beéri annyival, hogy egy szájszögletében bujkáló ironikus mosollyal jelzi Leicester cinizmusát. Csak az események hirtelen fordulatakor mutatott fürgesége, gyors koncentrált cselekvése mutat igazi színészt. 

Ha eleinte mindenek ellenére hajlanék arra, hogy elhiggyem, a rendező szeretett volna okosan egyensúlyozni a gondolati, a politikai dráma és az emberi, érzelmi tragédia között, arra mindenképpen rácáfol Mária megjelenése és viselkedése. A még mindig, képtelen helyzetében is nagyon tehetségesnek látszó Molnár Nikolett fehér hálóingben, tüskésre fodrászolt hajzattal technikásan hisztériázza a bukott királynőt. Feje leginkább egy tarajos sül hátára emlékeztet. Az extravaganciának ez a harsány jelzése egy egészen másféle előadásban lehetne a helyén. Radó Denise Erzsébetén csak a jelmez elfogadható. Sötétvörös nadrágkosztüm fekete blúzzal – egy korunkba illő vezérasszonyra is remekül illik, miközben ősi színszimbolikával örök jelentést is hordoz. A színésznő azonban sápadtra festett arccal, szokványos gesztusokkal elvesz minden lehetséges egyéni vonást az uralkodótól és a nőtől egyaránt. A királynő bonyolult vívódásai mindkét minőségében annyira külsődlegesen, megjátszva, gesztusokra lefordítva jelennek meg, hogy elvesztik minden tartalmukat és hitelüket. 

A darab csúcspontjának, az események döntő fordulatának, a két királynő találkozásának pszichológiai lényege így szükségképpen egyik alakításból sem ragadható meg őszintén, hitelesen, s főképp nem belülről, lélekből. Úgyhogy nem is csodálkozom már különösebben azon, hogy végül a rendező úgy ereszti egymásnak a két asszonyt, ahogyan Polly és Lucy szokott egymás hajának esni a Koldusoperában, amikor azt vitatják, melyiküknek van több joga Maxihoz. És hasonló okokkal lehetne talán mentegetni azt is, hogy nem sokkal később Mortimer ifjonti, romantikus tüze, amellyel meg akarja győzni Máriát a szökésről, rövid úton nemi gerjedelembe csap át, és csaknem megerőszakolja a megmentendő asszonyt – méghozzá hosszú kergetőzős jelenetben, sokféleképpen próbálkozva mindaddig, amíg csak kitart a szöveg. Ezek után természetesen azon már csodálkozni sem tudok, hogy ez a legényke, amikor Leicester lefogatja, nyílt színen elvágja a torkát, és a kés nyomán csorog a művér. Bár ez is olyan ügyetlenül sikerül, hogy képtelenség komolyan venni és legalább horrornak nézni a jelenetet. 

Ezen pedig a madáchi intelem segít, hogy nézd legott komédiának. Paródiaként sem fog mulattatni.

ZAPPE LÁSZLÓ