Szinte példa nélküli, ahogyan az elmúlt két évadban a Székely Csaba-trilógia alakul. „Összmagyar” sikerszéria, eddig két darabot ötféle előadásban tekinthettünk meg, s a Magvető Kiadó könyvalakban is megjelentette a páratlan népszerűségre szert tett Bányatrilógiát, amelynek sorsa most már a Yorick Stúdió marosvásárhelyi bástyaszínpadáról a budapesti Nemzeti Színházig ível, közbeejtve a tavalyi pécsi POSZT fődíját. A Bányavirág után a Bányavakság következik, s ezt is a Székely Csaba-féle nagy hype-ot előidéző Sebestyén Aba színrevitelében láthattuk. A véletlen úgy hozta, hogy Marosvásárhely helyett végül a budapesti Thália színházbeli vendégjáték alkalmával vehettük szemügyre az előadást. Különös érdekessége, hogy akár a következő este a Szkéné színpadán is látható a darab, Csizmadia Tibor rendezésében. (Arról az előadásról a Criticai Lapok 2012/13. számában olvasható kritika – a szerk.)

Szakács László és Bányai Kelemen Barna

Nem szándékom összevetni a különbözéseket, nem ez mostani írásom célja. Ahogyan a Bányavirág felfedezése, originalitása meglepetést okozott, és frissességével Tamási Áron után visszaírta a székelységet a színpadra, egészen más hangsúlyokkal ebben áll Sebestyén Abáék és a szerző egymásra találása. Ezért volt jó a nagyon színvonalas budapesti produkció után láthatni végre a „saját közegében” kihordott művet is. Erőteljes, nagyszerű alakításokkal teli színrevitel ez is, mint bányatársa. Ugyanaz a meg nem nevezett székely bányászfalu (községből visszaminősített státusszal) a helyszíne; öngyilkosságba vagy az italba menekülő, munka nélkül maradt egykori bányászok és családtagjaik reménytelen küzdelméről szól ez is, de itt politikai és etnikai konfliktusok metszéspontjainak terepévé válik ez az egyébként idilli helyszín. Idillt mutat a színpadkép, nagyon leleményes és szellemes megoldással: szobafali poszter üdvözli heggyel, zölden, aganccsal Transsylvaniában a külföldit, majd a kép szétnyílik, s egy valódi vidékies tisztaszoba faláról néz nyomorult áldozataira a svájci glancolású festmény. (Bartha József kitűnő munkája a díszlet és a jelmez.) Polgármester-választás ismerős szituációja. A hivatalban lévő polgármester foggal-körömmel kapaszkodik a hatalomba, máshoz nem is értene, elbocsájtott bányász, kora ötvenes. Ellenfele szintén, de helyi vállalkozó vagány, nehézfiú, jobbikos-gárdás eszmevilággal izmosítva. Az ő följelentése a hatóságoknál s ezzel besározása, eltüntetése: megszokott választási technika, s most Ince is ezt alkalmazza Izsák ellen. Ebbe a helyzetbe lép be a vizsgáló román rendőrtiszt – jobbára így szokott lenni, a hatóság románokra épít. Ez a szerep és főleg Bányai Kelemen Barna alakítása az, ami összetartja és hideglelősen szatirikussá teszi az előadást. Frenetikusnak mondanám, de ez főleg azok számára tűnik még inkább annak, akik mozogtak már ilyen közegben, akár erdélyi magyar településeken, akár román, mondjuk bukaresti környezetben. Ez a fekete, pomádézott hajú, bőrdzsekis, olasz cipős, szétvetett lábú levantei-bizánci karaktersűrítmény valódi telitalálat. Florin tiszt diplomatatáskájából az iratok helyett először egy új csomagolású inget húz elő. Megtántorodik a pálinkától. Szemrebbenés nélkül hazudja egy kemény helyzetben, hogy fiát Álmosnak hívják, s hogy a felesége magyar. Egy másik helyzetben meg, hogy özvegy, mert az asszony fejét levágta a villamos. Öntudatos, eszes és hiú. Ugyanakkor udvarias, diplomatikus, jó humorú. Beszéde, a másként hangsúlyozott és idegen szavakkal teletűzdelt magyar, szintén pazar. Bányai úgy rajzol karaktert, hogy egy pillanatig sem „egy népet gúnyol”, hanem egyedivé tesz létező tulajdonsághalmazokat. Az is tematikai újdonságot jelenthet – bár szomorú, hogy az ifjabbaknak ezt már el kell magyarázni –, hogy a kistelepülésen leélheti a teljes életét az is, aki alig tud románul. Ennek előnyeivel és hátrányaival egyaránt ugyanúgy szembe kell nézni, mint a megosztottsággal, a korrupcióval, az importált gondolatokkal: és legfőként a gazdasági ellehetetlenüléssel. Túl sokat pakolt ezeknek az embereknek a hátára a sors, muszáj, hogy drámák sora írassék róluk.

A mezítlábas, háromtagú, feketébe öltözött zenekar képileg is erősen, és a tartalmat mintegy megelőlegezve húzza a színpad bal szélén (Fazakas Attila, Pál Tamás, Sándor László), olyan pluszt adva az előadásnak, amelyre csak az élő zene képes.

Ince alakja egy tömbből faragott, sűrűbb, idősebb Szakács László alakításában, mint budapesti megfelelője az egészen más alkatú Kaszás Gergőében, és ez is feszesebbre, drámaibbra húzza az előadást. Valahogy eleve tragikus alak, még kapkodásában, heveskedésében, ágálásában, hízelkedésében is van valami heroikus reményvesztettség. Izsák Ördög Miklós Levente alakításában az, aminek lennie kell, de a dramaturgia kicsit rajta és a két női szereplőn is kifog. Talán kevesen vannak ennyiféle életeseményhez. Izsák széptevő is, megrontó is, szabadító is, gyilkos is, az igazság molière-i királyi küldönce és szintén korrupciós (csak éppen egy másik) manipulátora. Ugyanez érvényes Ince kétségbeesett nővérére, Iringóra. Hirtelen túl sok minden derül ki róla, balesetnek álcázott férjgyilkosságáról is – mint egy Agatha Christie-regényben, úgy hullik le róla a lepel. Nagy Dorottya zárt szájú, hihetetlenül jó, axiomatikus megjegyzései-ről marad mégis emlékezetes. Szigorúbb és egyneműbb – úgy tetszik –, mint Bozó Andrea ugyanebben a szerepben a Szkénében. Czikó Juliannának az egyetemi hallgatónak vélt Izabella szerepében viszonylag kevés játszanivalója van, s egész története, a papi megrontástól kezdve, az abszurdba tolja át gyermekkorának felidézett részleteit.

Nagy Doeottya, Szakács László és Czikó Julianna (fotók: Rab Zoltán)

Mesteri a vég – kissé tarantinósan felgyorsítva. A román tiszt és Ince szinte meghitten ülnek a kép rámás szélén, és rutinosan, egymásra oda sem figyelve sorolják a sérelmeket és az egymásra szórt szitoksztereotípiákat (bozgorozás stb.) a XIV. századig visszamenően. Előtte ugyanilyen rutinnal mutattak megértő és elfogadó, udvarias, európai barátkozást (vicces a román és az EU-zászlós játék is), amikor román csujogatót és a meglepő tartalmú Kossuth-nótát is együtt fújták. („Ha még egyszer azt üzeni” – ezen már generációk furcsállkodtak, miért nem megy a nép Kossuth apánk első szólítására…) Az együttélés semmiféle megértést nem eredményezett. Se azt nem értik, ki a vegetariánus, se a tramvaj-villamos jelentésű szót. (Ez azért kicsit gyengébb poén.) Ince gyilkos, lánya Olaszba szökik, testvérét letartóztatják. A földön marad, kiterítve. Az előadás azonban jó tempójú, éles szemű, jól strukturált, egységesen és maradandóan torokszorító.

BUDAI KATALIN