Amikor Marosvásárhelyen bementem A Gézagyerek előadására, azt hittem, előre mindent tudok, kiszámíthatom, mit fogok látni. Egyrészt láttam videón ugyanezt a produkciót, másrészt láttam élőben Rusznyák Gábor e rendezésének későbbi, miskolci változatát. Úgy hittem, a kettőből kiszámíthatom, mi vár rám. 

Tévedtem.

Pedig a tárgyszerű különbség valóban nem sok. Cseh Renátó díszlete szinte pontosan azonos. Különféle magasságúra, kockává, oszloppá növelt konyhai padlólapok emelik ki a címszereplő megfejthetetlen kérdését, a konyhakövezet titkát, hogy vajon a fekete kockák vannak-e a szürkéken, vagy fordítva. Egyetlen, de annál feltűnőbb eltérés az, hogy Marosvásárhelyen nem tudták megoldani, illetve túl költséges lett volna, hogy elektromos szerkezet hajtsa azt a szállítószalagot, amely egyfelől jelképezi a kőfejtőt, másrészt hordozza a termen körbelibegő kellékeket, táblákat, így azt egy izmos díszletmunkás vontatja. Ám ebből mindjárt két probléma is adódik. Az egyik, hogy a mechanikus szerkezet rettentően zörög, és ezzel nemcsak zavarja a szöveg érthetőségét, amikor üzemben van, hanem éles hangulati különbséget is teremt, elválasztja azokat a perceket, amikor mozog, azoktól, amikor áll. A másik gond pedig az, hogy ezzel új szereplő kerül a játékba. Ráadásul, mint az előadás utáni beszélgetésen kiderült, mindez a bemutató előtti utolsó napokban derült ki. Így nyilván nemigen volt idő, hogy a rendező átgondolja és szervesen beépítse ezeket a tényezőket az előadás koncepciójába. Annyi történik, hogy a Vízikét játszó B. Fülöp Erzsébet szerepe végeztével megtörli a vontató munkás homlokát. Ez a bibliai idézetnek is felfogható mozdulat kétségtelenül erősíti a darab alcímben is jelzett „istendráma” voltát, utal a játék metafizikai értelmére is, de visszamenőleg nem változtatja meg azt, hogy a bányalóként maga elé meredve közlekedő dolgozó, bármennyire igyekszik is észrevétlen maradni, mégis idegen testként van jelen az egész történetben. Valószínűleg csak egy előkészítő gesztus hiányzik, ami mégis bevonná a játékba, amire visszautalhatna Vízike mozdulata. A zörgős és nem zörgős jelenetek váltakozásában lehet, hogy van rendszer, de nem tudtam felfedezni. Valószínűbbnek vélem, hogy a szalag mozgása egyszerűen a kellékek megjelenésének, illetve eltűnésének szükségességéhez igazodik, és ezt nehéz volna még a szöveg, a gondolatok másféle igényeivel is szinkronizálni. Az persze nyilvánvaló, hogy a különösen fontos, súlyos pillanatokban hirtelen feltűnő kellékre nincs szükség, így a csönd magától megoldódik.

Tollas Gábor, Korpos András és Sebestyén Aba (fotó: Bartha László)

Ezeken túl két különbség tűnik még fel a miskolci változathoz képest, amelyek valamiért a videón egyáltalán nem jöttek át. Az egyik nagyon fontos eltérés, hogy itt még a rendezőnek kevesebb volt a vicces, művin groteszk ötlete. A kocsmában nem billen át a játék teljesen a különféle trükkös poénkodás felé, nincsenek homokóraszerűen forgatott, szájuknál fogva összeillesztett unikumos üvegek, nincs cumis sörösüveg, Krekács Béla nem öntöget sörhabot utánzó fehér port. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy végső soron az egész komolyabban vehető, mint Miskolcon. 

És nagy eltérések vannak a színészi játékban is. Ezek nem feltétlen minőségi különbségek, más módon befolyásolják az előadás tartalmát. László Csaba Gézagyereke intenzívebben, élénkebben van jelen, mint Rusznák Andrásé. Mellőzi az autista kliséket, a monotóniát, az ismétlődő gesztusokhoz nagyon élénk, izgatott, olykor izgága érzelmi életet társít. Néha talán többet is a kelleténél, de ez csak egy-egy pillanatban zavar, összességében egy nagyon erős, mély benyomás emléke marad meg. Nem zavar, sőt talán előnyére is válik az alakításnak, hogy a színész már csöppet sem „gyerek”, történetesen osztálytársa volt az anyját játszó Berekméri Katalinnak. Így erősen érezhetjük, hogy a címszereplő kortalan, örök gyerek és örök vén, sőt bizonyos értelemben nemtelen is, így valóban van benne valami földön túli, valami isteni. Berekméri Katalin az anya szerepében tárgyilagosabb, nem olyan finom érzésekkel átitatott, mint Máhr Ági. Inkább a rámért kötelesség teljesítése irányítja a viselkedését. A két munkás bohóckettősét nem láttam igazán összeillőnek. Természetesen mindketten visszafogottan, lefagyasztva igyekeznek a poénokat mondani, a testesebb Tollas Gábort valahogy mégis harsányabbnak hallottam, mint szerettem volna, Sebestyén Aba kisebb, csöndesebb figurája mintha másik világból jött volna, ahelyett hogy az alkati különbséget akár Stan és Pan-szerűen, tartalmasan kihasználta volna a rendezés. A másik kettős, a szomszéd házaspár Tatai Sándor és László Zsuzsa előadásában csak árnyalja a Gézagyerek történetét környező világ képét, Szabadi Nóra boltosnője, Ördög Miklós Levente kocsmatölteléke, Györffy András munkavezetője, Korpos András sofőrje feltűnés nélkül tölti be szerepét. B. Fülöp Erzsébet végletekig lepusztult, szinte csak tárgyként létező Vízikéjében pontosan annyira pislákol a lélek, hogy megtehesse a bibliai gesztust, mintha ő már valójában odaát lenne, a „nem ismert tartományban”, a kocsmában csak a teste időzne, olykor egy hétig is mozdulatlanul alva az asztal alatt, illetve ezúttal egy dobozszerűvé magasodott konyhai padlólapban. 

Márkos Albert zenéje – leszámítva egy Korda György-szám beillesztését, ami aligha a zeneszerzőtől ered – érzékenyen festi alá a játékot, legalábbis nem zavarja a létfilozófiai tartalmat, amely ezúttal minden zavaró tényező ellenére is megszólal. Bár az, hogy miért, csaknem olyan titok, mint a kockaköveké.

ZAPPE LÁSZLÓ