„Kétfelvonásos, régi, magyar, zenés filmvégjáték”-ként hirdeti magát a Nényei Pál szövegjavaslatából Göttinger Pál rendező és Hárs Anna dramaturg által precízen színpadra épített játék. Kellem és szakmai pontosság van jelen minden pillanatban, s még érezhető a megcsinálás, a nemrég lezárult kitalálás friss öröme is. Mindazonáltal van a jelenségben valami kártyavárszerű, félő, hogy egy erőteljesebb levegővételtől elröpül még az emléke is, utána kell tehát kapni, addig, amíg emlékszünk rá. 

Nem lehet kétséges, miért született, és miért itt született meg ez a bemutató. Jutalomjátéknak számít minden szerep megformálása, a színház magasan iskolázott, hajlékonyan okos színészei könnyedén teljesítenek minden rájuk mért feladatot. A színházvezetés a zenei munkatársak kiválasztásakor is ad magára. Zongora, hegedű, gitár és trombita szól a szűk színpad felső felében. A zenekart vezető Dinyés Dániel dallamaira Hajós András írt igazán szellemes szövegeket. Remek kis stílusparódiák ezek, önálló rím- és ritmuskészlettel. Igen mulattató, hogy a hajdani slágerek szó szerinti sorai viszont a dialógusokba és monológokba épülnek be. Ez a verbális intarzia alakítja ki azt a szócsipkeszövetet, aminek a mintázata – a játék jobb pillanataiban – lehetővé teszi a többrétegű idő megélését. 

Olyan az egész, mint egy régi emlékkönyv, beleragasztgatott, dombornyomatú képecskékkel, fekete tintával, cirkalmas betűkkel írott versezetekkel. A könyv megszaggatott utolsó lapjait azonban sár és vér – a magánéleteken átgázoló történelem – csúfítja. Visszalapozni nem lehet, de előre felé sincsenek oldalak. Az előadás után gyorsuló tempóban kezd halványulni a történések emléke. Porlik, mint a régi papiros. Az anyag tudniillik, amiből előáll a játék, igencsak törékeny, legfőként cselekményileg. 

Rétfalvi Tamás és Petrik Andrea (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A manapság színházba járó közönségnek egy része minden bizonnyal szívesen és értő módon vesz részt Nényei Pál dramaturgiai kirakójátékában. Ők azok, akik koruknál vagy szakmai érdeklődésüknél fogva ismerik a televíziós hétvégék délutáni fekete-fehér magyar filmjeit, azok szereplőit és a cselekmények kiszámítható fordulatait. Sőt, családi sóhajtozások kíséretében talán át is vették a szülők és nagyszülők rajongását, s maguk is képesek lennének egy rövidebb történetet kitalálni, melyben az akkori mozi csillagai a commedia dell’arte fix típusainak működési rendje szerint csak beállnak a kanavász kijelölt helyzeteibe, s csak „adják magukat”. 

Nényei Pál a kollektív emlékezet segítségével előhívja a háború előtti évtizedek fekete-fehér filmkockáit, s a jól ismert helyzetekben megmozdítja a kölcsönvett karaktereket: a férfit, akit mindig Jávor vagy Törzs Jenő, a nőt, akit mindig Karády vagy Perczel Zita játszott. Körülbelül ennyiből áll a szerzői elgondolás. Tanáros előzékenységgel és természetes műveltséggel raknak a cselekmény elé egy kis bábjátékos „előkét”, hogy stílusosan „menjünk a moziba be”. Babits Mozgófénykép című versét játsszák el paraván segítségével, mozielőadásként. Itt kell megállni, és örvendezve méltányolni Hoffer Károly bábosi tevékenységét, aki nagyban hozzájárult az előadáshoz, mind a motívumokban gazdag vizualitás, mind a jól szervezett játékok tekintetében. Hoffer Károly, a színművészeti egyetem bábos képzésének egyik tehetsége most indult csak el, de már az ebben a szezonban készített munkáit felidézve is elmondhatjuk, óriás léptekkel érkezett meg a színházi szakmába, s minden bizonnyal fényes pálya vár rá. Bábos megoldásai nagyszerűen simultak a Göttinger Pál által elgondolt színpadi helyzetekbe, bár láthatóan segítette ezt a koreográfus, Katona Gábor munkája is. 

S hogy mi a történet? A gazdag tulajdonos, aki Törzs Jenő (Szervét Tibor), titkolt szeretője, az egyetlen „kitalált” szereplő, a kis színésznő, Barkay Mici (Szávay Viktória) után koslat, moziba viszi, de nem vállalja föl őt a társaság úri tagjai előtt. Leánya, Perczel Zita (Petrik Andrea) összeszerelmesedni látszik a fiatal, álbajusszal ellátott Ráday Imrével (Rétfalvi Tamás), aki viszont a konkurens üzlet megzavarására épült be a cégbe mint titkár, emlegetett, de soha meg nem jelenő atyja, Csortos Gyula megbízásából. Kabos Gyula (Gazsó György) komornyikja mint régi „bútordarab” körülfolyja a történéseket, hümmögésekkel, kaccantásokkal, mindent tudóan, s örökös meghunyászkodásra készen. Hosszú szipkával jő Karády Katalin, a színésznő, „kinek lelke csupa finomság” (Kováts Adél), ki – mint később kiderül – Törzs Jenő eltűnt neje, és leányának anyja is. Ezenkívül ő Jávor Pál (Adorjáni Bálint) hajdani szeretője. Jávor most éppen Perczel Zitát bűvöli, merő megszokásból, no meg a többi napernyős hölgyet (Andruskó Marcella, Drága Diána, Jakus Szilvia, Nagy Viktória) szórakoztatja és libegteti csöndes csónakon, hadd izzanak föl a szívek már nevének hallatára is. Formán Bálint, Kecskés Mihály, Kovács János és Matusz Gergely ember nagyságú fotófigurákat, síkbábokként megjelenő régi hírességeket visznek táncba vagy szolgálnak ki pezsgővel. Szép munkát végeznek a fiatalok. Külön is szót kell ejtenünk Adorjáni Bálint magasan ívelő pályakezdő éveiről. Nem csupán azokban a darabokban kell rá figyelni, ahol nagy feladata van, az évek óta futó, vasárnapi gyerekelőadásban is hibátlanul és teljes odaadással játszik.

Bujdosó Nóra pletykáló, s mégis finom jelmezeit a Radnóti színészei mintaszerűen képesek viselni. Jó látni őket, tehát „nézünk, mint a moziban”, s egyszer csak rájövünk, hogy mitől van bennünk az a nyomasztó, rossz érzés, ami valahogy beszivárgott a legédeskésebb, legbugyutább jelenetekbe is. Attól van ez, hogy velünk együtt nézi az együgyű történetet egy arctalan figurákból álló, sötét tömeg: Horgas Péter elementáris erejű díszletében a két oldalfalon katonai zubbonyok és viseltes hétköznapi ancúgok néma kórusa figyeli a történéseket, oly fenyegetően, hogy megeshet, a „kirakatüveget a vágy” egyszer csak bevágja. Torkunkon akad a nevetés. 

A pasztell módon fölvezetett, kesztyűs kézzel eltartott történetecskébe „filmszakadást” hoz a végjáték. A kibonyolódás élménye helyett, körhintából kiemelt fehér lovon – Bálint András azonnal lényeget mutató, gyorsulási leckének is beillő alakításában – megjelenik Horthy Miklós. Szemlét tart. Kit megpaskol, kit megaláz, megpörgeti az időt, s így pár másodperc alatt megtudjuk, hogy a nevek igazi gazdái közül ki élt s ki halt az adott időben, ki került a Gestapo fogságába (Karády), senyvedt Sopronkőhidán (Jávor), ki szorult le az itthoni színpadokról ekkorra (Perczel), vagy már el is temették a messzi „Ámerikában” (Kabos Gyula). 

De az összekuszálódott, a döntő rajtakapási jelenetet három szempontból is visszaidéző, szakadékony mozitörténetet a kormányzó sem képes megoldani. A cselekmény a vérségi szálak fölfejtésével olyan dramaturgiai „mellényelést” vált ki, ami már más esetben is elvette a közönség kedvét a történet további követésétől. Így járt ezzel már Lessing is a Bölcs Náthánban. De nincs is itt mit folytatni. Ahogy a fény a hátsó színfalra kiterjed, csak most lehet igazán észrevenni egy óriási tengernagyi egyenruha vállrojtjait és zsinórjait. Az előadás nem akar pedagogizálni és fölvilágosítani. Úri módon elmondja, amit elmondani akar. Bizonyos tájékozottsági szint fölött nem lehet félreérteni. De annyira nem akar fájni, és annyira nem akar fájdalmat okozni, olyan finnyásan óvatos, hogy előfordulhat, lesznek nézők, akik besétálnak a „moziba”, s észre sem veszik a keserű fintort, ami az egésznek mégiscsak a lényege lenne. Ennek elkerüléséhez talán egy erősebben megírt szövegkönyv kellene. 

GABNAI KATALIN