Vadul kunyeráltunk mindenkitől, aki Nyugatról jött. Kiskoromban a holland Dree bácsi hozott nekünk matchbox autókat. Dree bácsi szivarozott. Egyszer elkértem egy eldobott, csillogó aranykeretbe bújtatott reprodukciós szivarcímkéjét. Legközelebb több dobozzal hozott, így lett a híres emberek, autók, festmények reprodukcióit rendszerezve bélyeggyűjteményekkel konkuráló szivarcímke-gyűjteményem a hatvanas években, de tőle kaptam Delft látképének hosszú fekvő csíkká összeragasztható, fametszetet utánzó reprodukcióját is, ami az ágy fölött, vagy a hosszú asztal mellett ma is jól mutat a falon. A tárgyfetisizmus nem csak a gyerekek között hódított. A nálam tíz évvel idősebbek nem tudtak betelni a sztriptíz golyóstollak, orkánkabátok csodájával. A ritka fűszerek, sajtok, szószok, az illatos mosóporok, szappanok és spray-k valódi kincsek voltak. Spóroltunk velük, mint kisgyerekkorom szalámirúdjával a szüleim, akik az utasellátósoktól protekciósan szerzett ínyencséget addig lógatták, aszalták a spájzablakban, míg megkeményedett és ehetetlenné vált. Akkor végre nekiláttunk, nehogy megromoljon. 

A nyugati cuccok a különlegesség auráját kölcsönözték a kiválasztottaknak, akik birtokolták ezeket. Annyira hitt bennük mindenki, hogy amikor először lehetett legálisan is Bac spray-t venni a boltokban, a Vörös zsoltár  nézőktől karnyújtásnyira tornázó szereplőinek kötelezővé tették a használatát. Egy kényes orrú kritikus nem átallott külön is megemlékezni az egyen-ibolyaillatú férfiak teljesítményéről. 

 

Kamaszkorom farmerkereséssel telt. Az Ecserin lehetett beszerezni kis szerencsével a pult alól az igazi Levi’st. Akkor még mindenki lévisznek ejtette, még az angolul beszélők is így keresték. A lívájszon ugyanúgy meglepődtem volna, mint az ausztrál kisvárosban, Adelaide-ben az új ájkié  áruházukkal dicsekvő házigazdáimon. Nem tudtam, miről beszélnek. Mikor megláttam az újonnan vásárolt IKEA-lámpáikat, akkor vált nyilvánvalóvá számomra, hogy a betűszó kiejtése nem nemzetközi, csak az árukészlet.

 A poplemezeknek is nagy piaca volt. Őszintén elképedtem, mikor az első Nyugatról jött ajándékcsomagban nem Beatlest, nem is Rolling Stonest találtam, hanem a számomra akkor még teljesen ismeretlen Byrds együttes Bob Dylannel közös nagylemezét. És egy sárga kordbársony Wrangler nadrágot. Nem kéket, és nem Levi’st! Először összetörtem, de mivel később mindkettőt nagyra értékelte a környezetem, így lassacskán belenyugodtam, hogy nekem ez jutott. 

A Mr. Tambourine Man LP. csereértéke évről évre emelkedett, kölcsönadásával hozzájutottam minden fellelhető lemezhez, amit barátaim és ismerőseim birtokoltak. A lemezjátszó is nagy érték volt. Otthon egy kicsit bizonytalan sebességű Supraphonnal lemezeztünk, ami a 78-as normál lemezeket ugyanúgy lejátszotta, mint a 45-ösöket meg a 33-asokat.

Apám favoritjai Pablo Casals normál lemezei mellett Csákányi László „Doktor Úr” (A maga szíve sohse fáj!) és a „Van, aki vár, ha haza mész” (és átölel két puha kéz, Apuka szól egy kicsi száj, s hozzá a szív úgy muzsikál). Ezeknél a daloknál személyes érintettsége nyilvánvaló volt. Mi tagadás, ha meghallok valahol egy apa-kiáltást, én is összerezdülök. A muzsikáló szívet sem érzem túlzásnak, ha a lányaim szólnak.

Mi gyerekként, a „kis” Latabár meselemezét hallgattuk, ahol úgy mutatkozott be, hogy ő Latyi Matyi. 

– Ide nézzetek! Ez itt nem mellkas, ez egy mell kakas! – kukorékolta büszkén. Pár mondat után kezdett csak énekelni: „Egyedem-begyedem sógor tánc, Hajdú sógor mit kívánsz?”

Az általános iskolai zenei osztályomban a zeneelmélet-oktatást letudták a mindennapos karénekórákkal. Felvételim előtt, hatodikban kiderült, hogy az állandó szolmizálás ellenére lényegében zenei analfabéta vagyok. A felvételi után, a Mártírok útján tanító előkészítős szolfézstanárnőtől némi elégtételt remélve, érdeklődtem osztálytársam, Székely Iván zeneszerző felvételije felől. Szolfézstanárnőm válasza gyorsan helyre tett:

‒ Ha magát felvették, Ivánt diadalívvel várták! – hárította el a barátkozást Lujza néni. Pár hónap múlva a konziban Földes Imre már emberszámba vett. Pedig csak hetedikes voltam az iskolában. Nagy volt a különbség az előkészítőhöz képest! Nem nézte, mit hoztam magammal, csak azt, hogy mennyit gyarapodik a tudásom. Érdemes volt zenei szótárba gyűjtögetni a szakszavakat, és a spórolt pénzemen partitúrákat, lemezeket venni!

Ő küldött el még hetedikes-első gimnazista koromban az Állami Bábszínház opera-előadásaira is. Csak egy sarokra laktunk a Bábszínháztól. Iskolába jövet-menet a földalatti felé sokszor megálltam a kis kirakatok előtt, lestem a fotókat, bábterveket, mégis kellett a biztatás, hogy egyszer átlépjem a küszöböt, és jegyet is váltsak az előadásokra. Először itt nem zavart a pontatlanul, össze-vissza játszó zenekar, az érthetetlen szövegmondás, a poros díszletek, a tévelygő énekesek. A bábszínházban minden élő volt és eleven. Még a felvételről szóló zene is élvezetes volt. Így is lehet? Mégsem halt meg az opera, mint Boulez hirdette? Földes tanár úr a konziban, később a tanárképzőn is tanárom volt. Zeneszerzőversenyt is hirdetett a főiskolás hangszeresek részére, és itt egy Weöres Sándor-vers megzenésítéssel Bóna János után elnyertem a megtisztelő második helyezést! Nagyobbrészt neki köszönhetem mindazt a stílusismeretet és elméleti tudást, ami zenészkoromból rám ragadt. 

Kamaszodva az ő biztatására kezdtem mikrobarázdás lemezeket gyűjteni. Neki köszönhetem a nem csellista komolyzenei lemezeket is. Évről évre újabb korszakokkal, újabb alapvető művekkel és előadókkal gyarapodott a gyűjteményem.  Családi lemezjátszónk tűje örök nyomokat hagyott a sztereolemezeken. Vágyaim elérhetetlen netovábbjaként gondoltam az igazi hifi sztereo lemezjátszóra. 

A Csanády utcai osztálytársaim között az általánosban volt egy igazi vezéregyéniség. A tanárok ugyanúgy szerették, mint az osztálytársak, a fiúk és a lányok, a jó és a rossz tanulók. Papája újságíró volt a Turfnál, később az Esti Hírlapnál dolgozott. A mamája Amerikában élt. A Hegedűs Gyula ‒ Csanády utca sarki lakásban Bella néni, a nagynénje és a nagymamája közösen nevelték. Indián csapatot és iskolaújságot alapítottunk, az Előrét, amiben rám jutott a kis színeseket, technikai felfedezéseket közlő Innen-onnan rovat és a folytatásos sci-fi, amit Fekete Gyula A kék sziget című regényének történetét hűen követve írtam hétről hétre. A lapot stencilen sokszorosították, és mi árultuk az iskolában. A stencilgépet az állami ünnepeken lezárt szobában kellett tartani.

 Akkoriban ingott meg először a fejlődésbe vetett hitem. A Népszerű Technika című lapban megírták, genetikai módosításokkal elérhető, hogy a legyek ne szaporodjanak tovább. Mivel a következő nyáron újra ellepték a Hunyadi téri piacot, lemondtam az iskolában a Népszerű Technika-előfizetést. 

Osztálytársaimhoz hasonlóan én is feltétlen híve voltam Gábornak. Kamaszodásban is előttem járt. Tévedhetetlen biztonsággal ismerte fel a bérházba zsúfolt iskola ablakából a lichthofba kidobott óvszert, a csillaghegyi fürdő lankás hegyoldalában szerelmeskedő párokat. Megnyugtatott, nincs semmi baj velem. Tavaly még ő is csak a lányok arcát nézte, mikor kiválasztotta következő szerelmét! 

Szebeni Laci osztálytársunk ceyloni külképviseletről tért haza szüleivel. Az ő házibuliján hallgattunk először Beatles-lemezeket, attól kezdve ádázul gyakoroltam. A gitározással véltem megtalálni a biztos utat a lányok szívéhez.

Hetedik év végén Gábor meglátogatta a mamáját Amerikában. Úgy utazott ki, hogy nem tudott semmit angolul. Őszre különbözeti vizsgát tett egy amerikai gimnáziumban, és két osztállyal előbbre vették fel, mint ahová mi jártunk itthon. Első légipostás levelét mohó izgalommal olvastam. Telibe talált.

„Itt ülök anyám nappalijában a kandalló előtt. Liszt zongoraversenyt hallgatok a vadonatúj sztereo lemezjátszómon. Egyébként a Beatlest nem úgy kell kiejteni, hogy bitlisz, hanem úgy, hogy bídölsz!”

Az utolsó mondata volt a tőrdöfés. A levelét eltéptem, nem válaszoltam rá. 

A Vándor móka előadásában az Egyetemi Színpadon - 1978

Nyolcadikban a margitszigeti napközis tábor színpadán Amerikába szakadt osztálytársam már nem hallhatta iskolazenekarunk, a Hatted Kings fellépését. Akkoriban több színházban is játszották a II. Józsefről szóló drámát, a kalapos király szavakat kerestük ki az angol szótárból a zenekarnévhez. Öcsémmel ketten gitároztunk, többnyire hátat fordítottunk a közönségnek, Csabai Gábor volt a frontember, ő énekelt elöl. Később a Tilos az Á rádió Papójaként híresült el, de vele még annyiszor sem találkoztam nyolcadik után, mint Garai Gáborral. Szerencsére ő már a messzi Amerikában nem hallhatta előadásunkban a Tvisztendsált és a Szatiszfaksont, így a kiejtés miatt nem kellett pirulni. A lányok érdeklődéssel figyeltek. 1966-ban az angoltudás még nem zavarta meg hallgatóság és előadók boldog egymásra találását a Margitszigeten.

 Gábor nagy karriert futott be odakint. Ma hazánk tiszteletbeli bostoni kulturális főkonzulja, sikeres ügyvéd, aki végigmenedzselte a Szilícium-völgy felfedezőit. Szomszédja, egykori egyetemi osztálytársa Yo-Yo Ma, a világhírű csellista. 

A 90-es években hazalátogatott. Ott ültem velük egy vacsorán az Akácfa utcai Kispipában, ahol éppen azért korholta apját, mert otthon a lakásában több száz videokazettát tart. 

‒ Fölösleges pénzkidobás, hiszen minden filmet ki lehet venni a kölcsönzőből! ‒ Azt sem értette, mért nem fognak össze a férfiak, és festik ki hét végén a Hegedűs Gyula utcai sarokház lépcsőházát és a folyosókat, csak úgy, a saját örömükre.

‒ Hogy bírják elviselni, hogy egy ilyen szép ház ennyire elhanyagolt?

Nyugaton először az árubőség hengerelt le, aztán a tiltott gyümölcsök. A nálunk nem látható filmek, A szarvasvadász, a Keresztapa…

Münchenbe érkezésemkor értetlenkedtem. Nem bírtam elképzelni, hogy errefelé még nincs mindenkinek kvadrofon lemezjátszója. Ha nálunk lehetne kapni, én biztos megvettem volna már rég. Logikus. Nálunk azért nem volt valakinek valamije, mert nem lehetett megkapni. De itt?! Nem akarnak az emberek igazi térhatású zenét hallgatni?! Ez lehetetlen!

Tíz hónap alatt a hiánygazdálkodásból fakadó mohóságom lecsillapodott. Már tudtam, nem kell mindent megvennem, amit kapni lehet. 

A határon a vonatfülkébe lépő vámos értetlenkedett. Valutát keresett, farmereket, s amikor nem talált semmit, már röhögve mondta: – Legalább a Szolzsenyicin-könyveket megmutathatná!

Hazaérve a barátaimhoz futottam. Egy jazzkoncert után János szólt, hogy maradjak még, lesz valami aktuális, amit feltétlenül látnom kell. Örültem, talán beszélgethetünk egy kicsit, mikor megérkezett videokamerával a kezében az, akire vártak. Az újdonságot körbecsodálta mindenki, aktuális volt. Aktuálisabb, mint én.

Laci barátom egy videolejátszót birtokolt, és sok kazetta filmet, azok közül, melyek nem voltak még forgalomban. Rákóczi úti lakásában ültünk, beszélgettünk, mikor éjfélhez közeledve csöngettek az ajtón. Egy ismert fiatal író, egyetemi tanár és baráti köre, négyen-öten becsörtettek és elfoglalták a foteleket. Bekapcsolták a videót, és hogy rövid idő alatt minél több információhoz jussanak, pörgetni kezdték az akciófilmeket. Csak a véresebb jeleneteknél lassítottak olykor. Magukra hagytam őket.

 

Huszonötödik

Kívülről nézni, mikor elmerülök. Odaadni magam, de közben észrevenni az esetlenségem. Miközben azon gondolkodom, hogyan is vethetnék leggyorsabban véget az életemnek, belátni, hogy mennyire vicces kívülről nézve az elhagyatottságomon való siránkozás. 

Ugyanazon az éjszakán, mikor megtudtam, hogy elhagy a feleségem, írtam egy szomorú dalt és egyet, amin nevetni lehet. Mind a kettőből filmzene lett. Az elsőre Schiffer Pál Kovbojokjában szomorodtak, a másikra Garas Dezső szteppelt Gárdos Péter Szamárköhögésében. A filmekben a dallamuk szólt, a szövegüket csak én ismerem!

A színházakkal is így vagyok valahogy. Magával ragad a lelkesedés, a rajongás, nyakig elmerülök a forgatagban, de ez nem akadályoz meg abban, hogy közben kívülről is lássam, mi történik velem. A 25. Színházról jól elmesélhetőek azok a bornírtságok, amik azt mutatják, mennyi féligazságot ragasztott össze, fedett el a lelkesedés. De bármit is mesélek, el kell hinniük, hálás szeretettel gondolok azokra az emberekre, akik körülvettek azokban az években. A hit még akkor is emel, ha talmi. Egy darabig. Az akkori lelkesedés épített, és épít még ma is.

Dikte

‒ A hete-Dikte magad légy! – zakatolt a megzenésített vers, amit mindenki jobban énekelt nálam, a Rendhagyó irodalomórás csapatban. Nem is csoda, hogy már a dal közepe táján elfogyott a lendületem. Sajnáltam a gyerekeket, akik azt sem tudják, miért rohanunk be hurrá-brigádunkkal az osztálytermekbe, mire föl ez az egész. A folytatásra sem voltam büszke, pedig abban már nem voltam tettestárs.

A versmondó nagy lendülettel kikapott egy gyereket a padból, a tanári asztalra vágta, és irgalmat nem ismerve rákiabált: ‒ Laci Te! Jer’ ide!

Arany János versének ez az interpretációja örökre belém ivódott. Félek, hogy az asztalra hajított iskolásfiúk rémálmaiba is bekéredzkedett ez a produkció. A többi szavalat is felcsavart lelkesedéssel, nagy intenzitással robbant. Szétfeszítette az osztálytermek falát, a megrökönyödés inkább eltávolította a gyerekektől a verseket, semmint közelebb hozta volna. A különösség nem szolgálta a megértést, de eleget tett a vállalásnak, tényleg rendhagyó volt. Oldásként újra ének, és kiviharzás a teremből. Persze annak volt jelentősége, hogy a Fényes szellők szöveg után A lészpedi erdőnös versszakokkal is elénekeltük a népdalt, de ennek miértjét csak a színészek értették, ha egyáltalán. A tartalomnál fontosabb volt a gesztus, az iskolai és társadalmi korlátokra fittyet hányó ki-be rohangálás, a fiatalság és a lendület. Ha azokban a falvakban játszottunk, ahol este előadásunk volt, beharangozásnak elfogadható volt, amit csináltunk, máskülönben erősen kételkedtem hasznosságunkban. Zenészként kisebb volt a felelősségem. Ha megfelelő harmóniákkal szolgáltam az éneklést, tudomásul vették elfogódottságom. Volt, aki átvállalta helyettem a lobogást.

Már csak ezért is őszinte érdeklődéssel hallgattam Iglódi Pistát, mikor egyik nap kihirdette, hogy a következő rendhagyó irodalomórán nem a szokásos műsor megy. Egy zeneszerző barátja vállalta, hogy bemutatja nekünk azt a módszert, amit olvasótáborokban ők ketten csiszoltak tökéletesre. ‒ Na, most végre kiderül, hogy lehet ezt jól is csinálni! – reménykedtem. Azért biztos, ami biztos, rákérdeztem, hogy kell-e vinni gitárt. Pista megnyugtatott, hogy nem, holnap nem kell.

A nyárutó kellemes melegében csábítóan hívogatott a vadgesztenyefák árnyékolta udvar, mikor leszálltunk az Ikarus buszról. A kertkapu előtt kalocsai színes népviseletben mosolygós lányok vártak, minden belépő kezébe egy hímzett könyvjelzőt nyomtak. A kapu előtt felállított nagy, ácsolt színpadon a mikrofonhoz lépett előadónk, az új módszer képviseletében. A színpaddal szemben kerti padokon ültek az iskolások, legtöbbjük népviseletbe öltözve várta az attrakciót.

‒ Gyerekek! Nektek előítéleteitek vannak! ‒ vágott a közepébe a zeneszerző. Hogy az értetlenséget oldja, egy kérdéssel folytatta. – Mért? Szerintetek mennyi száz forintnak a fele? – A gyerekek szeme felcsillant, ezt végre értették, kórusban mondták a választ: ‒ Ötven a fele! – Persze, mert ti gondolkodás nélkül folytatjátok a magyar nóták szövegét, mert előítéleteitek vannak. –  A korai lelkesedés lehűlt, a remény, hogy valaki tényleg kíváncsi a véleményükre, elszállt. A kérdező folytatta. – Mondok más példát!  Arra válaszoljatok, hogy szerintetek milyen a mesebeli Piroska, milyen a Nagymama, és milyen a farkas? – A gyerekek megszeppenve válaszolgattak: ‒ A farkas gonosz és csúnya. A Piroska meg a Nagymama aranyosak, kedvesek és szépek.

– Mert nektek előítéleteitek vannak! Kockafejűek vagytok! Szögletesen láttok mindent, azt ismételgetitek csak, amit a rádióban, tévében, meg a filmekben hallottatok, amit mások belétek sulykoltak! Nem gondolkoztok önállóan, nincs saját véleményetek! Azt persze el sem tudjátok képzelni, hogy a farkas aranyos, a Piroska gonosz, a Nagymama meg egy büdös, vén, boszorkány?! – Erre már nem mertek felelni. A hosszú csönd után valaki mégis összeszedte a bátorságát, és vékony hangon megkérdezte:

‒ Tessék mondani, a táncot, amivel készültünk, azért eltáncolhatjuk? – 

A zeneszerző lemondó legyintéssel lépett el a mikrofontól. A gyerekek felszaladtak a színpadra, a zenekar belevágott.

A félórás műsor után rossz érzésekkel másztam vissza a buszba. Visszanézve a kertkapura olvastam el a táblát. Akkor derült ki, hogy egy nevelőintézet udvarán jártunk. Ott szidtuk a büdös nagymamát és dicsértük az aranyos farkast, a jó szóra váró, szeretetéhes, az ünnepi alkalomra lélekben is kiöltözött gyerekeknek. Nekik hintettük ezt az intellektuális kalandokra mindig kapható, biztos anyagi és családi háttérrel rendelkező gyerekeken kipróbált okosságot.

Jancsó Miklóssal

BITEF

 A M-A-D-Á-C-H-csal vendégszerepeltünk a híres belgrádi fesztiválon. Nem játszottam az előadásban, de mint zeneszerző, én is elkísérhettem a csapatot. Egy toronyházba költöztünk, mikor megérkeztünk este. 

A Paksi Halászcsárdában, első pisilő-cigarettázó megállónkon Gyurkó László avatott be a pultnál a bor-szódavíz keverékek gazdag hagyományába, a sokféle elnevezésbe, amit ismerni illik. A buszon tovább nőtt a hangulat, ott már mindenki a jugoszláv Tuborg sört emlegette, ami az akkori Kőbányaihoz képest maga volt a Nyugat. A borral, pálinkával jól megalapoztuk a sörözést és a későbbi sligovicákat, bár Cseh Tamás szerint a fordított sorrend helyesebb lett volna. Szerinte azért érdemes sörrel kezdeni az ivást, mert az olyan, mint mikor a forró edényen végigfuttatjuk a zsírt. Jól megalapozza a nehezebb dolgokat. Pont úgy, mint amikor a forró zsírra rápakoljuk a főzés valódi alkatrészeit. 

Aznap semmilyen sorrendet nem tartottunk be. A hatás pusztító volt.

A toronyház huszadik emeletén laktunk, ami jól illett hozzánk huszonötödikesekhez. Én Lacival kerültem egy szobába, közvetlen mellettünk a Balázsok. Valamin nagyon összevesztünk. Szomszédaink mámortól élesített tiszta logikával kikövetkeztették, hogy nemsokára átmegyünk hozzájuk, ezért vízzel teli üvegpoharakat tettek befelé nyíló ajtajuk tetejére, hogy az majd fejen talál minket, ha belépünk. Laci csak bekopogott, az ajtórésen át elvégezte a kisdolgát, majd elégedetten sarkon fordult, visszajött a szobánkba és elvágódott az ágyon. Azonnal elaludt. A szomszéd szobában az üvegpoharak a földre estek. A mezítlábas Balázsok beleléptek a tócsán szétszóródott üvegszilánkokba, vérző lábbal üvöltöttek, és bosszút esküdtek ellenünk. A falon át mindent jól hallottam. Megtettem, amit életben maradásom érdekében szükségesnek éreztem, bezártam az ajtónkat, bebújtam a ruhásszekrénybe, és vártam, hogy mi lesz. Kár volt elbújni, mert elég erős volt a zár, a Balázsok visszavonultak saját szobájukba. Újabb támadásra számítottak, ezért tovább készülődtek.

A huszadik emeleten rendszeresített tízliteres kancsók az állandó berendezéshez tartoztak, ebben lehetett bejelentett vízhiányok esetén elraktározni a szükséges vízmennyiséget. A két fiú elszánt dühvel töltötte tele a kancsókat. Kezükben tartva füleltek, lesték, mikor jelenünk meg a folyosón. Ekkor érkezett Gyurkó László, aki megmagyarázhatatlan okból gyalogosan jött fölfelé a lépcsőn. Senki se tudta, miért indult neki egyedül késő éjszaka a sok emeletnek. A Balázsok igazán nem számíthattak rá. Mikor meghallották a lépteket, kivágták az ajtót, és mindkét kancsó tartalmát, a húsz liter vizet meglepett igazgatójuk nyakába zúdították. Az ajtót villámgyorsan becsapták, és bezárkóztak. Ekkor nyílt a liftajtó. A mit sem sejtő Jordán Tamás és Kristóf Tibor lépett ki a fülkéből.  Késői hazatérésükért mindketten fegyelmit kaptak a bőrig ázott igazgatótól.  A hotel is benyújtotta a számlát az összetört poharak miatt. Kettőre a Balázsok szobájában, a harmadikra a mi szobánkban találtak rá a takarítók. A harmadikért egyedül én feleltem.

Reggel, mikor a fogmosáshoz vizet akartam tölteni a szállodai üvegpohárba, hirtelen rádöbbentem, túl gyenge vagyok még ehhez a mozdulathoz. Így történhetett, hogy  félúton beleesett a pohár a mosdóba.

 

Itthon

Azért közben itt is pördült a világ. A 25. Színházban már a helyetteseimet is lecserélték, de azért nem bánták, ha vidéki turnéjukra elkísérem őket. János és Tamás összevesztek. Ritkábban léptek fel együtt, előkerültek a régi dalok. A következő hónapokban Tamás mellett csellóztam újra a színpadon, de már nem az Ad libitum zenekarral, csak kettesben. Egy ilyen alkalommal, mikor egyedül, kezemben a csellóval az Egyetemi Színpad folyosóján vártam, hogy színpadra hívjon Tamás, egy szemüveges, szőke lány jött hátra, a művészbejárón. 

A színpadi fiúk szobája felé indult, de megállt. Meglepődött, hogy koncert közben ott áll valaki a színpadi bejárónál. Egymásra néztünk, fél kézzel átöleltem (a másikban cselló volt), és megcsókoltam. Másnap reggel a Várban találkoztunk, ahol a Műszaki Egyetem kollégiumában turnézott első rendezésem, a Ló kérdez. Ez volt az az Ady-est, amire visszatérésem után Fábri Péter kért fel. Az előadás végén ott várt az előtérben. Egy dobozzal érkezett férjétől és egy kispárnával. Este már együtt voltunk abban a Kacsa utcai albérletben, amit Tamás barátaitól béreltem. 79-ben megszülettek a lányaink.

Keres Emil és Gosztonyi János tháliás működésemre emlékezve, zenei vezetői állást kínáltak a Radnóti Miklós Színpadon. A katonaság is jelentkezett. Még egy párszor talán elhalaszthatom a bevonulást, aztán majd csak lesz valami. Olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna! 

Németországba évekig nem írtam, két évtizeden át nem is utaztam. Egy darabig a katonaság miatt nem lehetett, de később sem volt kedvem a garasos turistáskodásra ott, ahol egyszer már otthon érezhettem magam.

Cseh Tamással

Színek, házak, emberek

Nincs alku, de mit tegyünk, ha mégsem vagyunk boldogok? Apám még gimnazistaként nyugtatgatott: ‒ Nem baj, ha szenvedsz, annál nagyobb művész leszel!

De a művészek is a boldogságot keresik. Ők mit tegyenek, ha mégsem azok? 

A hetvenkedő katona próbáin a Radnóti társulata általános ellenszenvvel fogadta Taub Jánost, a rendezőt, aki az olvasópróbán azt ígérte, hogy a közönség a kész előadást látva rajongani fog majd színészi kreativitásukért. Ezek után hideg zuhanyként érte őket, hogy egyetlen ötletüket sem építette be a játékba. Türelmesen meghallgatta, megnézte az összes javaslatot, még olyan is volt, ami tetszett neki: ‒ Nagyon jó, de egy másik előadásban! Itt most bejössz, … ‒ ezután következett az előjátszott mozdulat, a hangsúly, a tekintet, az indulat, pontos rajzolatban. Nem unta meg mindig ugyanazt kérni. Akár százszor is képes volt megismételni egy instrukciót. Eleinte egységes volt az ellenállás. Csak nézték, hogy mit kér, de nem mozdult meg senki. Igazi harc volt ez, néma lázadás, de Taub János nem veszítette el a türelmét, nem emelte föl a hangját, semmilyen érzelem nem látszott rajta. 

Először a két főszereplő adta be a derekát. Egy hét múltán már mindenki dolgozott. Ki fogcsikorgatva, ki letargikusan, volt, aki lelkesen, de olyan is, akin látszott a kétségbeesett, tehetetlen gyűlölet. Közülük többen végigitták, végigméltatlankodták az éjszakát a Rátkai Klubban, majd reggel vöröslő szemmel, fortyogásukat lefojtva, dacosan a rendező szeme közé nézve hajtották végre a parancsokat. Csak úgy sistergett a levegőben a feszültség, közben egyre jobbak lettek a jelenetek. A rendező, hogy némi teret nyisson a méltatlankodásnak, mindig azokat a munkatársait mószerolta, akik nem voltak ott a próbán. 

Rajtam nem tudott kifogni, mert én a válás előtti utolsó periódusomban nem mulasztottam el egyetlen alkalmat sem. Éjszaka nem aludtam otthon, hogy ne kiabáljunk magunkból kikelve a gyerekszoba előtt, és ne lessem féltékenyen, ki hívja éppen telefonon a feleségemet. Esténkét ott ültem én is a klubban, a radnótis békétlenkedők és a betérő Kossuth-díjasok történeteit hallgattam. Reggel hazamentem, hogy friss kiflivel, kakaóval ébresszem a lányaimat. Úgy léptem be, mint aki az ABC-ből érkezett, nehogy észrevegyék, hogy nem aludtam otthon. A próbákon az erkély oldalpáholyába egy pokrócot készítettem, hogy kicsit kipihenjem magam. Valahányszor engem keresett a rendező, fölkiáltottam:  Itt vagyok!  Nem látta, hol, ezért többnyire nem kért tőlem semmit, nyugodtan alhattam tovább. A dalaimat elfogadta, aztán apránként szétcincálta, hogy jobban belesimuljanak a jelenetekbe. Nagyon szórakoztatott minden, ami a próbákon történt. Tiszteltem Taub Jánost, talán ő is megkedvelt, mert később többször is felkért zeneszerzőnek. Ahogy haladtunk a munkával, egyre nyilvánvalóbbnak látszott, a siker a levegőben van. Volt, akit ez sem hatott meg.  – Jó, jó, de hol az én örömöm? – kérdezte minden bátorságát összeszedve az egyik epizódszerepet alakító vezető színész a rendezőtől.

‒ A műkedvelő hentesek és mészárosok, akik hétvégi színházi előadásukra készülnek, a saját örömüket keresik, a saját örömüket szolgálják a próbán és az előadáson is. A profik a közönség öröméért dolgoznak. Ez különbözteti meg őket a műkedvelőktől. –  Azt már csak én teszem hozzá, hogy persze nem kell folyamatosan rosszul érezni magunkat munka közben, még akkor sem, ha profinak gondoljuk magunkat, de igenis annak örülni kell, ha már jól működik minden, amit közösen csináltunk. Taub János válaszától a színész nem lett boldogabb. Egykori dramaturgom sem, mikor saját kolibris boldogtalanságát nekem szegezve Taub János egykori mondatait idéztem. 

Ha a válasz elfogadhatatlan, tovább kell állni, hiszen mindenki a saját boldogságáért felel, nem hibáztathat folyton másokat. Apám mondása is csak azoknak szól, akik a konfliktusok után úgy döntenek, hogy mégis maradnak.

‒ Műtét után nem illik emlékezni arra, amit operálás közben, a beteg fölött egymás fejéhez vágtunk!

NOVÁK JÁNOS