„Così fan tutte”, azaz „mind így csinálják” – sugallja a Mozart-opera címe. „Mindenki másképp csinálja” – hirdeti az LGT, Presser Gábor és Sztevanovity Dusán slágerdalában. Kinek higgyünk? Vizsgáljuk meg közelről, „hogyan” csinálja a Budapesti Fesztiválzenekar, s ez miben „más”, mint megannyi együttes útja.
Az 1983-ban, tehát lassanként három évtizede alakult zenekar szellemiségét vezető karmestere, Fischer Iván alakította ki, aki tiszteletre méltó hűséggel mindmáig felelős irányítója az együttesnek. Rendszeresen vezényli, ugyanakkor időről időre vendégkarmestereket hív meg, ezáltal lehetővé teszi, hogy a „kezéhez szokott” muzsikusok a legkülönbözőbb jelzésrendszerekben is megtanuljanak tájékozódni.
A közönség szempontjából örvendetes, hogy világszerte keresett dirigensek látogatnak hazánkba, ugyanakkor rendre visszatérő örömforrás az a már-már meghitt kapcsolat, amelyet lehetetlen észre nem venni, amikor zeneigazgatójával lép fel a zenekar.
Fischer Iván kísérletező kedvű muzsikus, s a gyakorlat azt igazolja, hogy e területen is a sikeresek közé tartozik. Ötletei ugyanis sohasem légből kapottak, muzsikusainak és közönségének ismeretében születnek. Kezdeményezéseit érdeklődés fogadja, lelkesedés, s az egymást gerjesztő pozitív érzések-indulatok eredményét siker koronázza.
Ezúttal azokra utalok, amelyek – miközben a szakma és a közönség tetszésével találkoznak – a zenekari játékosok szempontjából is hasznosak.
A jó muzsikus ismérveinek felsorolásakor felemlített „kiművelt értelem” széles körű értelmezése mutatkozik meg abban, hogy (Mozart-)operákkal bővült a zenekar repertoárja. Régi közhely, hogy csupán operáinak ismeretében lehet igazán „érteni”, értőn megszólaltatni Mozart egyéb műfajú kompozícióit (mint minden közhelynek, ennek is vannak realitásmozzanatai, habár első hallásra meglepőnek tűnhet). Fischer Iván a muzsikálásnak rendkívüli régióiba vezette a játékosokat a kétévente óriási feltűnést keltő operaprodukciókkal. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönségéből kirobbanó elementáris tetszésnyilvánítást korántsem csupán a meglepődés váltotta ki. Miközben maradéktalanul élveztük a muzsikát, kimondatlanul átértékelődtek megfogalmazott vagy szavakba nem öntött elképzeléseink az operajátszásról, vagy általában az opera műfajáról. Ráadásul mindehhez támpontokat kaptunk azokból az interjúkból, nyilatkozatokból, amelyekben Fischer Iván alapvető gondolatait-elképzeléseit foglalta szavakba. Ami első pillanatban nyilvánvaló volt a közönség számára: nem „félszcenikus” előadásokról van szó. A karmester találó meghatározást vezetett be, „színpadi koncertek”-nek nevezve azokat a BFZ-produkciókat, amelyeket neve kettős minőségben fémjelez: karmesterként és rendezőként.
Alig négy esztendő múltán, februárban (13-án, 15-én és 17-én) ismét műsorra tűzte a Figaro házasságát, s mint ez előre várható volt: a közönség felfokozott érdeklődésével találkozott ez a vállalkozása. Az őszintébbje bevallhatja: az új élmény varázsa olyannyira lebilincselő, hogy elszánt kritikus legyen a talpán, aki az összehasonlítás kedvéért megpróbálja kivonni magát az előadás hatása alól.
Lebilincselő a komplexitás hihetetlen mértéke; miközben hús-vér figurák élik intenzíven az életüket a színpadon (a külföldi szólistákhoz kórusként az Á la c’ARTe Társulat csatlakozott), mindvégig „Mozart van jelen”, az érzékenyen hangzó valósággá formált partitúra hang-szín-kavalkádjában. Ez a varázslat az első perctől az utolsóig tartott, munkált a drámai idő, a szüneteket „holt időnek” élve meg – csak egy kényszerű technikai szünet akasztotta meg a folyamatot (amire a ruha-díszletek biztonságos rögzítéséért volt szükség).
Az a muzsikus, aki ilyen produkció részese, mesterkurzusnak tekintheti a próbafolyamatot, melynek tanulságait-tapasztalatait pályája további részében kamatoztathatja. Más megközelítésben: egy ilyen munkafolyamat során kicserélődik!
Korántsem csupán a közönség számára kínált újdonságként értékelhető az a két együttes, amely a közelmúltban született meg a zenekari muzsikusokból – egymást követő két estén izgalmas volt meghallgatni ritkaságszámba menő műsoraikat. Március 23-án, a korhű hangszereken játszó barokk együttes második estjének műsorán Vivaldi, Händel és Bach művei szerepeltek. E produkció művészeti vezetőjeként a billentyűs-játékos Jonathan Cohent (csembaló, orgona) és a koncertmester Matthew Truscottot tüntette fel a műsorfüzet. Ennek az estnek a főszereplője Veronica Cangemi volt, Händel kantátájának az énekese. Hero és Leander mitológiai története elevenedett meg, látványosan (a jelmez Zeke Edit munkája, a barokk gesztikát Sigrid T’Hooft tanította be). A hallgatók közül az járt jól, aki előre elolvasta a szöveget – a magyar fordítás párhuzamos követése elvonta volna a figyelmet a látvány egyszeri élményéről. Vivaldi oboa–fagott kettősversenye során „álltunk át” a korhű hangzásra, amit a második részben már-már magától értetődőnek tekintettünk. Hogy ez csupán kiruccanás a muzsikusok számára, bármennyire tanulmányi kirándulás jelleggel is, arra a rezes hangzás kicsorbulásai emlékeztettek (amelyeket a játékosok korántsem tragédiaként éltek meg). Bach 1. brandenburgi versenyében a continuo-csoporthoz tartozó lant gondoskodott sajátos tónusról, Händel d-moll concerto grossója (Op. 6, No. 10) a karakterek gazdagságával tűnt ki. S nem érdektelen: a közönség soraiban ott ült Fischer Iván!
Előző este, a Millenáris Teátrum nézőterén a BFZ olyan művészeivel találkoztam, akik kollégáikat meghallgatni jöttek (nem csökkenti érdemüket, hogy csupán korábban jöttek, hiszen a „Midnight Music”-ban „amúgy is” szerepeltek). Szép számmal vonzott egyébként is szakmai érdeklődőket a Kortárs estek 2. rendezvénye, amelynek karmestereként Lakatos György műsorvezetésre is vállalkozott. Ily módon értőbben hallgattuk a kétségkívül ritkán hallható, kisebb-nagyobb apparátust igénylő, többségükben kamaraműveket. Miközben sorjáztak az érdeklődésre kétségkívül méltán számot tartó kompozíciók, óhatatlanul is Kurtág György Játékok című zongorakottája előszavának megszívlelendő mondataira kellett gondolnom: „A játék – játék. … Nem szabad komolyan venni a leírtakat – halálosan komolyan kell venni a leírtakat.” Gyönyörködtető és élvezetes volt minden, ki-ki egyik vagy másik darabban lelhette legnagyobb kedvét (kiváltképp emlékezetes Berio hangulatos Folk songs ciklusa, Meláth Andrea szólójával). E környezetben nem „hatástalanították” egymást a rövid darabok sem, hanem mindegyikük egyéniségként jelent meg, élményforrásként. Ebben jelentős részük volt az előadóknak, akik felelősséggel, ugyanakkor a játéklehetőségeket kiaknázva szólaltatták meg Pärt, Jeney, Sáry László, Kurtág, Staud, Boulez, Dukay és Berio műveit. Kétségkívül hasznos tapasztalatokkal és tanulságokkal gazdagodtak maguk is, miközben hallgatóságukkal kortárs kompozíciókat szerettettek meg.
Fischer Iván zenekarnevelő koncepciójában a széles választékot kínáló programok nemcsak a közönség zeneirodalom-ismeretét bővítik, hanem zeneileg gazdagítják az előadókat is, akik megannyi többlettudás birtokában alkothatják azt a zenekart, amely papírforma szerint is a világranglista élvonalába tartozik.
FITTLER KATALIN
