Hosszú kritikusi életemben még egyetlen szót sem váltottam Pintér Bélával. Pedig válthattam volna, akkor is, amikor még nem volt „divatban”, és a szakmában sem mindenki tudta, hogy az, amit ő képvisel a mások által még fel nem fedezett, égető társadalmi kérdések vizuális színpadi megjelenítésében, az eszközök széles skálájának felvonultatásában, minőségileg újat hozott az akkori alternatív színházba. Politikuma félreérthetetlen volt, de közvetettebb és tágabb, mint amihez hozzászoktunk. Azóta a Társulat – mert Pintér következetesen így nevezi együttesét – felkerült a világszínház palettájára. Működésük tizedik évfordulóján állapította meg róluk a kritika, hogy „a produktum minősége tartja össze a csapatot”. Az évadról évadra ismétlődő külföldi sikerek híre nemcsak megkérdőjelezhetetlenné tette működésüket, de irigységet is ébresztő szakmai védjegyükké is vált.
A társulat legtöbb előadását láttam, írtam is egyik-másikról, de még mindig nem tudtam eldönteni irodalmár indíttatásomból fakadó alapdilemmámat: minősíthető-e a remek karakterszínész, a bravúros táncos és az együttes kormányosának szerepét oly különleges színészi szuggesztivitással betöltő színpadi dirigens és rendező – írónak? Irodalom-e, amit a színlapon többnyire legalább háromszor – szerzőként, rendezőként és szereplőként is –megnevezett Pintér Béla társaival együtt létrehoz a színpadon? Vajon megáll-e a lábán a mégoly szellemes szöveg az összeforrott együttes sodró erejű játéka nélkül, érdemes-e a nyomtatásra, illetve előadható-e bármelyik Pintér-darab más színpadon, hasonló sikert aratna-e az eredetitől eltérő szereposztásban? Gyanúsnak – és ugyanakkor szerényen rokonszenvesnek is – tűnt, hogy nyilatkozataiban Pintér nem nevezte magát írónak, megmaradt a hazai színházi életben unikumnak számító színházi embernek még akkor is, amikor egy-két sikeres kísérlet – például Mohácsi Jánosé – már jelezte, hogy a hagyományos teátrumi munkamegosztás és besorolás valóságos és képzelt határainak ledöntése korántsem reménytelen. Más fiatal drámaíró esetében inkább csak az aktuális téma, a vélt vagy valóságos darabhiány, illetve a már-már kötelező megbecsülés jele, hogy szövege bekerül az év legjobb, vagy legalábbis annak mondott drámáit kötetbe gyűjtő Rivaldába. Pintér pályáján ugyanez a tény az új szakmai minősítésről vall. De ez sem változtat azon az evidencián, hogy a Pintér-darabok reális társadalomrajzra és szélsőséges, hihetetlen fordulatokra alapozott történeteinek abszurditása sajátos írói hitelességét a színpadon nyeri el. Talán egyetlen aktuális konfliktus kibontása során sem vált ez annyira nyilvánvalóvá, mint a Tündöklő középszer és a Szutyok esetében. Nem véletlen, hogy a társulathoz szegődött, immáron jobbára színművészeti főiskolát, illetve egyetemet végzett főszereplők ezekben a drámákban kapták meg a teljes értékű színészi teljesítmény, a sokféle tulajdonságból szövődött jellem, a komplex emberábrázolás lehetőségét.
Stefanovics Angéla és Enyedi Éva – A 42. hét (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Kérdés inkább csak az volt, milyen ívben és ütemben folytatódik ez a folyamat, az üstökös ívelésű pálya kitágítása és kitágulása a jeles kortársi drámának (is) minősített Szutyok után. Pintértől magától hallottam egy rádióinterjú során, hogy egyik vidéki színházunk igazgatója megjegyezte, a Szutyoknak már a címével sem ért egyet. Ebből kiindulva, belőlem kikívánkozik, hogy a legújabb Pintér-produkció, A 42. hét engem már a címével rabul ejtett. Hangzásra meglehetősen prózai, és nem is tűnik túlságosan talányosnak. Sejthető, hogy a szerző, illetve a cím a fogantatástól a szülésig eltelt – illetve várható – intervallumra utal. Csakhogy ezt a megkülönböztetett időszakot a szerző nem a magzat és nem is az anya, hanem a gyermek világra jöttéért felelős, azt kísérő szülész-nőgyógyász, dr. Virágvári Imola sorsában, tudatában követi. Meg merem kockáztatni, hogy ez a szokatlan közelítésmód nem egy kismamában akár személyes érzelmi élményeket is ébreszthet.
Imola doktornő saját, meghökkentő liberalizmussal nevelt kamaszlánya, Enikő terhességéről értesül azon a viharos hajnalon, amikor az saját édesapjánál is idősebb szeretőjét, a kenyerét biztonsági őrként kereső motoros rockert kívánja bemutatni a meglepett szülőknek. A helyzetkomikumot csak élezi, hogy az atya – civilben történelemtanár – a szóban forgó hajnalon éppen egy méretes születésnapi ajándékkal, egy a színpadot kis híján betöltő valódi szaunával kíván kedveskedni családjának. Az arányaiban és funkciójában is meghökkentő látvány, a hangvételében is groteszk expozíció nem csak meglepi, el is képeszti a közönséget: A 42. hét egy harsány molière-i komédia hangütésével nyűgözi le a kismama és a nem várt tényekkel fejbecsapott orvos nagymama korosztályát. Már ebben a jelenetben eldőlni látszik a kérdés: ezt és így csak író állíthatta színpadra. De az igazi meglepetés ez után következik, amikor a kabarétréfa társadalmi látleletté mélyül. Nem csak a dialógus humora teszi: felködlik a sztori mögött a súlyosabb igazságokat hordó társadalmi üzenet. Imola doktornő már két (orvosilag és társadalmilag) is veszélyeztetett gyerek sorsát kell hogy tevékenyen kövesse, és a meredeken indított komédia íve tragédiába hajlik. Már a néző sem nevet, egyre inkább szorong és retteg, és ez nem múlik el akkor sem, amikor a nagymamajelöltről egyszer csak kiderül, hogy változatlanul, sőt egyre inkább nőből van. Az idősödő doktornő asszonyi sorsa a szemünk láttára fordul meg. Megfáradt házastársi kapcsolatából kihullóban, váratlanul éri utol az érzékiség mindent felborító hullámverése, hogy azután férje váratlan infarktusát és halálát követően elképesztő gyorsasággal váltson, és valósággal szerelmes bakfisként kerüljön az események fókuszába. A merészség és a jó ízlés határára jutva, Imola doktornő a felelősség terhe alatt roskadozva valóságos tragikus hősnőként érkezik el szerepe és hivatása csúcsára.
De mindez nem következhetne be, ha a színpadi cselekménynek nem lenne mögöttes tartalma, és maga a szöveg nem lenne alkalmas az érzelmek legszélesebb skálájának hiteles kifejezésére. De kezdhetném a szerencsésen teljesülő feltételek sorát azzal, hogy A 42. hét nem nőne drámává, ha főszerepét nem egy Csákányi Eszter formátumú – és skálájú! – színésznő játszaná.
Pintér Bélával ellentétben Csákányi Eszterről elmondhatom, hogy negyedszázada személyesen is, pályája krónikásaként is folyamatosan követem működését. Először a kaposvári Ahogy tetszik Varsóban látott Jucijaként írtam róla, amikor eltökélt esetlensége, megkerülhetetlen félszegsége éreztette meg sokunkkal a holnap nagy színésznőjét. Láttam később Pucknak és Yvonne-nak (Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnőjében). Olvastam Szabó László viszonylag korán megszületett Csákányi-kismonográfiáját, és örültem, amikor velem egy időben jeles kortárs magyar írók tanúsították – Parti Nagy Lajostól Kornis Mihályig –, hogy az ezerarcú Csákányi Sárbogárdi Jolánnak ugyanolyan hiteles volt, mint a Sirály Másájának lírai szerepében. Stáziként éppúgy elbűvölte a közönséget, mint amikor Szent Johanna nem egészen rászabott páncélját öltötte magára. Nem hősnőnek, hanem színésznek született, talán azért érzem máig úgy, hogy számomra legemlékezetesebb drámai alakítását Kárpáti Péter Akárkijében nyújtotta. A bizarr körülmények között látott klasszikus mű, a Phaedra modernizált változatában – Fédra Fitness címmel – pedig nemcsak szeretni és félteni tanította kor- és sorstársait, de az évek múlásával szembenézni is.
Csákányi Eszter és Thuróczy Szabolcs – A 42. hét (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Van azonban az ezerarcú komédiásnak még egy vonása, amit nem hangsúlyozhatunk elégszer, és ez a bátorsága. Hogy két évtizedes kaposvári és sikert sikerre halmozó Katona-beli pályafutása után sem félt a változtatástól. Biztos státusát, egzisztenciáját kockáztatva is oda mert állni az új kezdeményezések, együttesek mellé. Nem sztárnak, hanem a legfontosabbnak és legidőszerűbbnek vélt eszmék tolmácsának szegődött Schilling Árpád társulatához. Nem ő hagyta ott a korszerű eszközök kipróbálására és bejáratására hivatott, úttörő Krétakört, én kimondhatom, hogy a Krétakör hagyta őt – több szövetségesével együtt – cserben. Csákányi Eszter ha „haknizott”, nem bulvársztorik sikerében igyekezett osztozni, hanem ki nem mondott igazságokat pendített meg, amikor például Galina Brezsnyevát játszotta Szentendrén, s játssza azóta is a Belvárosi Színházban. A sorsnak és még inkább saját vállalt ars poeticájának köszönhető, hogy akkor találkozott Pintér Béla társulatával, amikor annak a legnagyobb szüksége lett egy „egész estét betöltő” nagy formátumú színésznőre. Neki pedig végre újra egy tehetsége számtalan színét felmutatni engedő – sőt, azt megkövetelő – nagy szerepre.
Imola doktornő jelleme és magatartása valóban a szélsőséges komédiázástól a tragikum határáig ível, s Csákányi a cselekmény folyamatában és minden fázisában megtalálja az ennek felmutatásához szükséges eszközöket. A színmű gyors váltásaihoz alkalmazkodva sem tördeli szét a cselekmény ívét. Fegyelmezett és szertelen, szeszélyes és energikus ha kell, s mindeközben percekre boldog és órákra sértett szerelmes. Míg végül elfogadja, hogy az életét is megmentő emberi teljességet orvosi hivatása kínálja.
Jászai Mariról olvastam valahol, hogy vendégjátékai során annyira kiemelkedett egy-egy társulatból, hogy zseniális jelenlétével nem felemelte, hanem meghatározta a produkciót. Papírforma szerint ez a veszély fenyegette, fenyegethette a Pintér Béla rendezte előadást is. De a hangsúlyt ezúttal a feltételes módra helyezném. Mert a társulat felnőtt a követelményekhez, és nemcsak az apát játszó szerző, de a lányát alakító Roszik Hella s az ifjú anyákat megformáló színésznők, Stefanovics Angéla és Enyedi Éva is megtalálták a harsány szöveg és a drámai tartalom ideális egyensúlyát. Legfeljebb a magyar nyelvet erőteljes felvidéki akcentussal beszélő „vendégdoktor”, Friedenthal Zoltán szerepe és játéka tűnt túlságosan direktnek.
Amikor ősszel elindítottam az ostromot a Szkénébe szóló szakmai jegyekért, igazából nem lepett meg a műsorfüzetben is rögzített udvarias elutasítás, inkább megnyugtatónak tűnt a legjobb és valóban nyugtalanító produkciók közönségsikere. De még inkább az, hogy a fiatal, jórészt egyetemi hallgatókból álló telt ház milyen érzékenyen követte reakcióival Pintér Béla drámáját és társulatának produkcióját: bízzunk benne, hogy ezt a közönséget már nem olyan könnyű leváltani.
FÖLDES ANNA
