Kevés fiatal színpadi szerző pályája indult olyan látványosan az utóbbi évtizedekben, mint Székely Csabáé. Trilógiává összeálló három drámája közül a harmadik, a Bányavíz még az Örkény Színház drámapályázatának nyerteseként várja bemutatóját, miközben az elsőt, a több rangos irodalmi díjjal is elismert Bányavirágot tavaly két társulat is műsorára tűzte. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorick Stúdió koprodukciójában készült produkció a POSZT-ra is eljutott, ahol elnyerte a legjobb előadás díját, de a Pinceszínház bemutatója is szakmai elismerést keltett. (Ebben az évadban pedig a Nemzeti Színház is műsorára fogja tűzni a darabot.) A Bányavakságot idén voltaképpen szintén ez a két társulat mutatta be, jóllehet Csizmadia Tibor „csapata” átköltözött a Pinceszínházból a Szkénébe. Ám az előző bemutató öt szereplőjéből négyen most is jelen vannak, a rendező is ugyanaz. Maga az előadás viszont jóval kedvezőtlenebb benyomást kelt. Ilyen esetben aligha alaptalan a gyanú, hogy a csalódás fő oka magában a drámában keresendő.
A Bányavirág átütő sikerének egyik oka a szempont szokatlansága volt. Nem pusztán arra gondolok, hogy az erdélyi drámát a köztudatban leginkább veretes irodalmi parabolák, tézisdarabok képviselték, s még ama kevés számú alkotás is, melyben a mai székely világ megjelent, többnyire példázat jellegű volt. Hanem arra az érzékelhető írói szándékra, amely élesen elutasította, hogy ez a világ valami misztikus, mesés, szimbolikus fényben tűnjön fel, sőt, ezt a hamis Erdély-mítoszt kívánta rombolni; a darab szereplői ugyanazokkal a szociális és magánügyi problémákkal (munkanélküliség, alkoholizmus, magány stb.) küzdenek, mint magyar, román, német, spanyol stb. kortársaik – bár meglehet, a „végeken” e problémák hatványozottan jelentkeznek. Ennek ábrázolásához Székely Csabának sikerült eltalálnia egy szűk mezsgyét, melyen a blődli a mély fájdalommal, a kabarétréfa a tragédiával érvényesen és hatásosan vegyül, s mindez valami sajátos fekete humorban pácolódik. (Amit a pesti előadás egyenletesebben, kompaktabb módon, a marosvásárhelyi szélsőségesebben, szenvedélyesebben, következésképp felkavaróbban érvényesített.) A kisszámú kritikus hang általában a mélységet hiányolta a műből, s a túl sok viccelődést rótta fel a szerzőnek. Talán nem minden alap nélkül – de számomra a tragikum és a komikum ritka szerencsésen megkomponált változatossága, a jó-rossz poénok roppant kedvező aránya és természetesen a két bemutató minősége érdektelenné tette ezt a problémát. Most, a Bányavakság nézésekor viszont finoman szólva szembetalálkoztam vele.
Bozó Andrea és Kaszás Gergő (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Merthogy a Bányavakság kicsit olyan, mintha ezeknek a csendes kritikai hangoknak a fényes igazolása kívánna lenni. Noha a szereplők ugyanazokkal az alapproblémákkal viaskodnak (csak az öngyilkosság kérdése szorul ezúttal háttérbe), minden sokkal papírízűbbnek, sablonosabbnak tűnik, mint az előző dráma esetében. Ahogy tágulni látszik a horizont, úgy vesztenek érdekességükből, eredetiségükből a helyzetek és a figurák. Az események középpontjában ezúttal Ince, a munkáját vesztett vájárból lett megélhetési polgármester áll, aki testvérével, a férjét rejtélyes körülmények közt elveszítő Iringóval él közös háztartásban. Ince természetesen nem tevékeny és megvesztegethetetlen közszolga – mentségéül talán az szolgálhat, hogy a felgyülemlett vagyonkát nem magára, hanem a városban tanuló lányára, Izabellára költi. Azt akarja, hogy lánya sokra vigye, befejezze az egyetemet, még véletlenül se kelljen egy plázában dolgoznia. Persze a lány már rég otthagyta az egyetemet, egy plázában takarít, s pumpolja a kedves papát. Ráadásul drogügyletekbe is keveredett, így „olaszba” kell menekülnie. Amihez megint pénz kell, Incének viszont éppen nincs. Többek között azért sincs, mert a közelgő polgármester-választáson egyre esélytelenebbnek tűnik ősi ellenségével, szomszédjával, a mélymagyar, romángyűlölő, enyhén fasisztoid beütésű Izsákkal szemben. Hogy ellenfelét kiüsse a nyeregből, falopással vádolja, és az ügyet kiderítendő a városból hív rendőrt (persze román rendőrt) a faluba. Ám nemcsak lánya, hanem Florin, a rendőr is kellemetlen meglepetést okoz: valójában nem Izsák, hanem az ő ügyei után nyomoz, sőt, Iringó titkát is kideríti. El is nyeri jutalmát: Ince Izsák segítségével öli meg. Ám Ince így is mindent és mindenkit elveszít: Iringó Izabella után utazik „olaszba”, s a polgármesteri széken kívül a háza is Izsáké lesz.
Olyan a történet, mintha csak leltára kívánna lenni kurrens szociális problémáknak. Ám az ábrázolás nem is igen lép túl a leltár szintjén; sem a kilátástalanság, sem a korrupció, sem a politikai ellentétek, sem a generációs összetűzések nem kapnak komplexitást. Nincs mélységük a figuráknak sem. A férfiak minden tette egyetlen motivációra vezethető vissza: Ince mindenáron polgármester akar maradni, Izsák el akarja venni tőle a székét, Florin le akarja buktatni Incét. A nőknek meg már motivációjuk sem igen van – Izabella ugyan „olaszba” akar menni, de ez csak menekülés. A fiatal lány szerepének megíratlansága talán a legárulkodóbb: mintha valami idős Móricka próbálna körvonalazni egy mai felelőtlen, tengő-lengő fiatalt – holott Székely maga is ennek a generációnak a tagja. Mindemellett kedvezőtlenebb a jó-ossz poénok aránya, mint a Bányavirág esetében, s a forszírozott viccelődés néha egészen zavarba ejtő – nem a viccek minőségéből kifolyólag, hanem mert úgy tűnik, mintha egyes szituációkat csupán maguk a viccek teremtenének meg. A párbeszédek némelyike olyan, mintha egy hosszan mesélt székely vicc volna (irodalmi asszociációként pedig néha az a nyelv jutott eszembe, melyen Martin McDonagh drámáinak magyar fordításaiban beszélnek a szereplők).
Tóth József (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
A Szkéné Színház bemutatóját rendező Csizmadia Tibor nálamnál feltehetőleg sokkal jobb véleménnyel van a drámáról – legalábbis nem érezte szükségét annak, hogy rendezői-színészi eszközökkel összetettebbé, mélyebbé, érdekesebbé tegye. Pedig Cziegler Balázs díszlete sejtet ilyes törekvést: egyszerre realisztikus és szimbolikus, éppúgy tekinthető építménynek, mint váznak, megjelennek benne helyi rekvizitumok, mégis helytől, időtől többé-kevésbé függetlennek érződik. A színészi játék azonban, legalábbis a férfi szereplők esetében, jobbára a komikum érvényesítésére koncentrálódik. Kaszás Gergő rutinosan, precízen és színesen hozza a kétségbeesetten ügyeskedő megélhetési politikus sablonját, jól bejáratott technikával vezeti elő a vicceket, de a sablon mögül hiányzik a megélt, megszenvedett sors (mely a Bányavirágban játszott karakterét többdimenzióssá, izgalmassá tudta tenni). Széles László mintha nem igazán találná Izsák szerepét – érezhetően nem akar kizárólag az „idióta vadmagyar” sztereotípiáiból építkezni, ám mivel a figura háttere teljesen megíratlan, a kontrollálatlan gyűlölet mellé csak valami furcsa bizonytalanságot, teszetoszaságot tud keverni, ami nem árnyalja különösebben a szerepet. Tóth József pedig a színlelt kedélyességen túl szinte semmit nem mutat Florinból. Jeleneteiket így gyakran tényleg csak a poénok működtetik, melyeken helyenként ugyan jókat lehet nevetni, de a nevetés nem forr a torkunkra, mivel az elrontott életek tragikuma alig-alig érződik a játékban. Ebből a legtöbbet Bozó Andrea alakítása éreztet meg; Iringó kötődése az élőkhöz és a holtakhoz (a titokzatos körülmények közt elhunyt férjhez) ambivalensebb, mint a többiek kapcsolatai, s ezt az ambivalenciát a színésznő gesztusai, hangsúlyai, szemrebbenései gondosan hangsúlyozzák. Az ő sorsának kilátástalansága így mélyebben érint meg – valószínűleg ez a legtöbb, ami ebből a szerepből kihozható. Miként Izabella szerepe sem igen kínál több lehetőséget annál, mint amit Eke Angélának sikerül megmutatnia: ha mélységet, eredetiséget nem is adhat, legalább erőt és lendületet kölcsönöz a figurának.
Az utolsó lehetne még egy szép jelenet: Ince egyedül marad a lakásban, ami már nem az övé. Kaszás Gergő próbál is tenni azért, hogy átélhetővé tegye az életcsőd felismerésének mély fájdalmát, de hiába, ha maga az életcsőd korábban érdektelennek bizonyult. A szerzői instrukció szerint a csendet a libák gágogása szakítja meg. Incének ugyanis a libák hajkurászása az egyetlen kedvtelése, ami megbízható komikus effektként szolgál. S ez a fajta komikum ezúttal mind a drámában, mind az előadásban erősebbnek bizonyul a semmibe futó életeket festő sötét, tragikummal teli humornál.
URBÁN BALÁZS
