Csiky Gergely: A nagymama 

József Attila Színház 

Az 1842-ben született Csiky Gergely százhetvenedik születésnapján, december 8-án mutatta be a József Attila Színház a szerző A nagymama című vígjátékát Böhm György huszárosan leegyszerűsített szövegváltozatával, Nagy Viktor rendezésében. A címszerepre eredetileg Galambos Erzsit kérték fel, aki 81 évesen nagy izgalommal készült a feladatra, ám a bemutató közönsége már a 70 éves Béres Ilonával találkozott. Galambos Erzsi alighanem mégsem vállalta a jelentős erőfeszítéssel járó főszerepet, Béres Ilona viszont, aki nem is oly rég, ragyogó komikaként, elementáris erővel játszotta a darabbeli nevelőnőt a Hevesi Sándor téren, most grófnénak öltözhetett. 

Csík György kissé komor, minden mozgást jobbra húzó nevelőintézeti díszlete és igen takarékos, de mutatós, fonott bútorzatú tengerparti üdülője minden bizonnyal rendezői kérésre akar „korabelinek” tűnni, csakúgy, mint Rátkay Erzsébet jelmezei. A játék legszebb öltözete Szerémy grófné ezüstbe játszó második ruhája, ez annyira mutatós, hogy képes elfeledtetni az első felvonás hirtelenlila, műszálas, turnűrös, nehézkes ruhaépítményét is. 

A második előadásra hideg vasárnap délután került sor, telt ház előtt. Az első meglepetést a még sötét nézőtér fölött felhangzó, később többször visszatérő, sőt, a nagy felismerési jelenet érzelmi aláhúzásaként tusszerűen győzelmet jelző, édes-bús Csajkovszkij-dallam okozza. Igen, ez minden bizonnyal a Hattyúk tavának főmotívuma. De mit keres ez az áradó, intenzív dallam ebben a csipkekönnyű, kedves történetben? Nem sokat. Nagy Viktor rendezése jobbára a közlekedési problémák megoldására szorítkozik. A legudvariasabban azt lehetne mondani, hogy a rendezés fantáziátlan, kicsit keményebben szólva pedig, hogy tökéletesen üres. 

Ujréti László és Béres Ilona – A nagymama (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Két-három jó, vagy legalább igyekvő színész nem tudhat megmenteni egy el nem gondolt előadást. Szirtes Gábor Tódorka tanár ura behozza a Vidám Színpad minden patronját, s játékát még egy lengőajtó is megsegíti. A láthatóan torokproblémákkal küzdő, hősiesen helytálló Ujréti László Örkényi bárója a partnertől érkező információval épp egy időben reagál az elhangzottakra, kicsit hamarabb, mint ahogy azt föl lehetne fogni. A franciatanárként lányokra vadászó grófi unoka szerepében Dányi Krisztián épp helyén van, de előző munkáiból tudható, hogy egy megtervezett előadásban több színt is képes lenne mutatni. Zöld Csaba mint pozitív hősszerelmes igen kevés szöveget kapott, s nincs módjában humorral ellensúlyozni a meglehetősen romantikus megszólalásokat. A Piroskát játszó Kovalik Ágnesben van valami egészséges életrevalóság, de Pataki Szilvia, a grófné halott fiának meglelt leánykája szerepében minden igyekezete ellenére is egy műkedvelő előadás műkedvelő főszereplője marad. 

Fehér Anna mint huszonöt éve jegyben járó nevelőnő lehetne az előadás egyik motorja. Tiszteletre méltóan igyekszik megfelelni a komédiajátszás szabályainak, erőteljesen poentíroz, időben szól, időben hallgat. De klasszikusan szép arca – amit vagy nem hajlandó legalább egy drótszemüveggel elrajzolni, vagy csak senki nem szólt neki, hogy színészi önmaga ellen dolgozik a szépsége – olyan uralkodói vonásokkal emeli ki a többiek közül, hogy az ember elfelejt nevetni, pedig szeretne. 

Van két föltétlenül említést érdemlő mellékalak ebben a kopogósra sikeredett előadásban. Schnell Ádám mint Koszta Sámuel tábori lelkész ugyanolyan természetes kedvességgel, s ugyanolyan hitellel szólal meg, mint a Galambosnét játszó Molnár Zsuzsa. Utóbbi olyan finom ízléssel alakítja a grófné társalkodónőjét, olyan mértéktartó jelenléttel és kiváló időzítéssel veszi még a levegőt is, hogy az a pár mondat, amit szerepe szerint mondania kell, mind emlékezetessé válik. 

S végül szólni kell a Béres-jelenségről. Béres Ilona úgy áll ebben az alig-előadásban, mint valami tölgyfa egy szélfútta park közepén. Mondott ő már ennél nemesebb szövegeket is életében, s talán szíve szerint sokszor lefújná a porcukrot ezekről az ódivatú mondatokról is. Érzi, mikor tehetne egy mozdulatot, hogy megpördüljön végre a színpad, de nem teszi meg, mert megroppanna a jelenet. Végtelenül fegyelmezett. Pontosan tudja, emberi és színészi bölcsességével fölmérte, hogy mit tehet ezért az előadásért. Így aztán örülünk, ha megszólal, s elmuzsikálgat az ő szép hangján, mindenki örömére. De mikor ránéz a partnerére, tanúi lehetünk valami különös jelenségnek: a játszó társban ilyenkor, legyen az szinte kezdő, vagy a megvilágított deszkákon megőszült kolléga, egyszer csak sercegve erőre kap a láng. 

Béres pedig mosolyog, méltányolja a tüzet, s válaszol rá. 

Békeffi István–Stella Adorján: Janika 

Karinthy Színház 

Karinthy Márton színházában úgy ünnepelték a karácsonyt, hogy egy Honti György által rendezett, karácsonykor játszódó, örökzöld komédiácskát tettek a fa alá. Békeffi István 1948-ban írta felesége, Turay Ida számára ezt a játékot, melyben Gizi, egy negyven körüli színésznő (Bíró Kriszta) épp egy nadrágszerepet próbál, s ezért kisfiúruhába öltözötten látja meg őt, s nem is ismeri föl karácsonyra hazatérő férje (Mihályfi Balázs), aki tizenöt évvel korábban szó nélkül távozott Amerikába. A férfi válni akar, ezért jött haza, leendő nejével együtt. De meglátván a „fiút”, megfordul vele a világ. Apának érzi magát, Polgár Gizi pedig, aki az elmúlt években kisírta már e gaz drámaíró után mind a két gyönyörű szemét, belemegy a félreértett helyzetbe, s hol saját fiaként, hol önmagaként tekeri ujja köré a híressé lett szerzőt, míg az egyszer csak rájön a turpisságra, s előáll a boldog végkifejlet.   

Kicsit döcögve indul a játék, mint mikor még hideg egy gépezet, de aztán a harmadik felvonásra eléri a teljes fordulatszámot. Egészen biztos, hogy Bíró Krisztának egyszer el kellett játszania ezt a szerepet, s alighanem most van ennek a legjobb ideje. Egyszerre nő és színésznő, sőt, képzeletbeli anya. Kecsesen viseli a már soha be nem gyógyuló asszonyi megbántottságot, s láttatni engedi annak a már féken tartani próbált féltékenységi hisztinek a maradékát is, ami miatt elhagyták egykor. Leheletnyi hitetlenség csak akkor támad bennünk, amikor a darabbeli művésznőről kiderül, hogy sosem is tudott helyesen írni. Nos, képzelni sok mindent lehet, de hogy ebben a Bíró Kriszta-féle porcelánfejben – paróka alatt vagy anélkül – élükre állítva sorakoznak a nyelvtani szabályok is, az egészen biztos. Legföljebb tetteti a szükséges két „t”-k föl nem ismerését. 

Olykor könnyű dallamok libegnek elő a hangszóróból, de csak annyi időre, hogy ezeket hallva meg tudjunk kívánni valami élő zenét. Mindegy, hogy miféle hangszer szólalna meg, mindegy, hogy ki játszana rajta, s hogy mennyi ideig, egy kis eleven muzsika megsokszorozná a produkció erejét. 

Bíró Kriszta és Mihályfi Balázs – Janika (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Tiszta, szépen vezetett rendezés jellemzi az estét. Legnagyobb erénye, hogy ismeri színészei tudását, s készséggel tisztára söpri az utat előttük. Margitai Ági varázslatos Malvinja hadakat fog vonzani a budai kisszínházba. Ez az öltöztetőnő a vérprofi clown és egy jóhiszemű, rajongó kislány kortalan keveréke. Lenyűgöző és nevettető egyben. Könnyeket csal a szembe a színészi munka tökéletessége. 

Ugyanilyen elképedéssel lehet nézni Bodrogi Gyulát, aki alig pár mondatból építi föl az öregkori mohósággal rendelkező, de valaha nemzedékeket tanító, papucsférjet játszó, mégis kormányzói erejű apát. Ezredmásodpercnyi biztonsággal érzi a poén ülepedési idejét, csupa zene minden megmozdulása. 

Fazekas István mintha még nem egészen hinné el magának, hogy ő a minden problémát megoldani képes színigazgató. Elhalkulásai, Bíró Kriszta túl csöndes mondataival együtt, időnként az érthetőség rovására mennek. Ha megnyugszik és kilazul, megszülethet az érvényes figura. Mihályfi Balázs viszont remekel mint két nő közé szorult férfiú. Bármennyire is tolja a figurát maga a darab a karikatúra felé, rá kell csodálkozni időnként: hisz ez egy ember. Érez, gondolkodik, s igaza van. Az író életét odaát megszervező amerikai nőt Moldvai Kiss Andrea játssza, ízléssel, finoman, nagyvonalúan. Hibátlan alakjára beszédes ruhákat tervezett a színpadképet is meghatározó Húros Annamária.

Két meglepetés is adódik a produkcióban. Az egyik a Fenek Jenő névvel megvert kezdő drámaírót alakító Rábavölgyi Tamás. Szívderítő jelenség, akinek mostantól jegyezni kell a nevét. Utánaolvasva ki lehet deríteni, hogy az ő kiváló jelenléte Karinthyéknak a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Iskolával való együttműködésének köszönhető. Sőt, így már arra is emlékezhetünk, hogy a mostanitól egészen eltérő karakterként milyen jó volt az iskola Gyevi-Bíró Eszter által írt és rendezett kollektív színházi produkciójában is. Jött egy fiatalember pár éve Dunaújvárosból, s most egyre több helyen látható, a neve Rábavölgyi Tamás. Érdemes lesz figyelni rá.  

A másik nem annyira meglepetés, mint inkább örvendező elismerés és újrafelismerés. 

Voith Ági játssza a színésznő habókos édesanyját, tökéletes párt alkotva Bodrogi Gyulával. Kicsit pasla eleganciával viseli Húros Annamária lígő-lógó remek ruháit és fejfedőit, s közben ideggyógyászati pontossággal rajzol meg egy elvarázsolt lelket, de úgy, hogy hosszú hullámokban dől a nevetés utána. Egészen nagyszerű, s nagyon szerethető. 

A rendező, Honti György alakítja a darabba a szerzők magamentségeként beleírt újságíró figuráját. Fontos mondatok hangzanak el jókor, jó helyen arról, hogy lehetséges-e és érdemes-e hihetetlen dolgokról szóló darabokat írni és játszani az embereknek. 

Hát persze. De csak ott, ahol még a kellékes (Bíró Tamás) is tehetséggel járul hozzá az összmunkához. 

GABNAI KATALIN