…Mert egyszer már el kell mondanom… ‒  Béres Ilonát hallgatjuk

A cím Polcz Alaine regényének mottójából való. Akitől élőszóban halljuk, már nem fiatal, de vonásaiban örökké szép asszony. Üres fehér fal előtt ül, vagy inkább kuporog egy hokedlin,  időnként feláll, átül egy elegáns öblös fotelbe. és mesél. A legszomorúbb és legszörnyűbb mesét – az életét. Emlékeit megőrizte, de nem szépítette meg az idő. Béres Ilona láthatóan küzd a nehezen kimondható és a kimondhatatlan szavakkal. Egyszer-egyszer elcsuklik a hangja, lélegzetvételnyi szünetet tart, és más korban, helyzetben, lelkiállapotban folytatja. Ami nem változik, az a visszafogott fegyelem. A szerző éppen most  lenne kilencven éves, de nyolcvanöt volt, amikor elbúcsúztattuk. Több mint két évtizeddel ezelőtt írt Asszony a fronton című vallomása ma is torokszorító drámai erővel hat az olvasóra – ezúttal a hallgatóra –, de nem dráma. Béres Ilona, amikor vállalta, hogy Bognár Endre és Dicső Dániel  hűséges, de mégiscsak megszerkesztett szövegváltozatára támaszkodva, monodrámaként adja elő a szenvedés és a megaláztatás legszemélyesebb krónikáját, nemcsak egy hihetetlen szövegmennyiség megtanulására és előadására vállalkozott – az évek múltával már ez sem könnyű! –, de arra is, hogy nyilvánosan átéli és újraéli mindazt, amiről évtizedeken át a hazai történetírás, a sajtó, de legfőképpen az érintettek hallgattak. A szerző, az íróvá érett pszichológus élete delelőjén túl, elsőnek szánta rá magát   erre a keserves vallomásra. Mindaz, amit saját múltjából, háborús élményeiből, ifjúságából, az átélt testi-lelki traumákból, a nemi erőszak fájdalmából és következményeiből felidézett, személyes tapasztalat, kitörölhetetlen fájdalom, de ugyanakkor –    magyar történelem. Nemcsak a kolozsvári zsidók elhurcolása, a háború, a menekülés, de a kiszolgáltatottság szinte folyamatos gyötrelme is az.

Hol végződik a narratíva, és hol kezdődik a színház? Béres Ilona sok évtizedes pályáján annyi tapasztalatot felhalmozott, annyi tündért és királynőt, vampot és nagyasszonyt eljátszott, hogy megtanult az emberábrázolás szolgálatába állított színészi eszközeivel  gazdálkodni,  és pazarolni is azokat. Amikor túl a hetvenen megszólaltatja tizenkilenc esztendős, megbűvölten szerelmes önmagát, a kolozsvári menyasszonyt és az ifjú feleséget, elhisszük neki azt is, ami valójában Polcz Alaine krónikájában (íróilag, lélektanilag)  hihetetlen és hiteltelen: hogy a virulóan  szép, oltalmazó és szerető családban felnőtt úrilány, az ünnepélyes kézfogó után őt ért sérelmektől megbántva és megcsalva is szerelemmel ragaszkodik rideg és érzéketlen, őt megalázó újdonsült férjéhez. (Meglehet, ez a motívum valamivel nagyobb hangsúlyt is kap a színpadi változatban, mint a regényben.) De mindaz, ami ezután következik, történelmileg és emberileg is megrázóan valóságos: hogy a szellem iránt elkötelezett, tartalmas jövőről álmodó fiatal nő eltűri, és nem csak elviseli  a háborúban rázúduló erőszakot, de a kényszer szorításában belenyugszik mindenbe, ami elől nem tud menekülni.  Polcz Alaine művében „az asszonynak” nincs regénye,  csak sorsa, ami ráméretett, szenvedése és gondolatai, amiket a fájdalom ébresztett. 

16 18_Beres Ilona - eder vera fotoBéres Ilona – Asszony a fronton, Rózsavölgyi Szalon (fotó: Éder Vera)

A színésznő egy interjúban utalt rá, tudatában van annak, hogy  nem neki, hanem a nézőnek kell a szembesülés során sírnia, de ez az a szerep,  ami nemegyszer belőle is kikényszeríti a könnyeket. Béres Ilona majdnem magányos színészi teljesítményének csúcsa, hogy eszköztelenné sűrített játékával nem meghatja, hanem megrendíti a Rózsavölgyi Szalon vendégeit.

A prózai fogantatású  monodráma a hős mozgását is fékezett gesztusokra redukálja, majdnem kivétel az a pár perces mozdulatsor, amely felvillantja, hogy mossa meg egy ócska lavór fölé hajolva meggyötört arcát.  Színészi próbatétel az éles váltások érzékeltetése, a kényszerű passzivitástól a felforrósodott lázadásig ívelő hangulatok hullámverése. De a színésznő mindezeket fékezett, stilizált gesztusokba sűríti. A rendező, Dicső Dániel egyetlen külső erőforrásra támaszkodik: a Béres Ilona árnyékában felidézett, korabeli dalokkal, tangóharmonikával fellépő fiatal katona – Lazók Mátyás –, akinek szerepeltetése dramaturgiailag nem igazán indokolt, némileg megkönnyíti Béres Ilonának az érzelmi és hangulati váltásokat. Ennek a megoldásnak is köszönhető, hogy a színész hol sokatmondó, vibráló, hol pedig rezzenéstelen arcával és különös, ma is muzsikálóan mély hangjával kifejezi mindazt, amire a szövegben voltaképpen nincs sem akció, sem koreográfia. A gyötrelmes fizikai fájdalmat és a  fiatal nőre rázúduló betegség irgalmatlanul megjósolt következményét, az életre szóló gyermektelenséget.

A Rózsavölgyi Szalont a műsorra tűzés bátorságáért, Béres Ilonát a szinte megoldhatatlan megoldásáért illeti elismerés.

 

Egy kiábrándult filozófus maszkjában

Máté Gábor

A történelem egy másik, másként riasztó arcával, az Anschluss idején fanatizált osztrák társadalom bűnbeesésével, és a félszázad múltán még mindig, vagy újra pusztító métellyel szembesültünk egy megszületése, illetve bemutatása hónapjaiban, 1988-ban heves és kínos vihart kavaró, mára immár klasszikus dráma előadásán. 

Szerencsésnek mondhatom magam, mert először a bécsi Burgtheaterben,  Peymann rendezésében láttam Thomas Bernhard Heldenplatz című drámáját. A színház jubileumán tartott bemutató ébresztette  tiltakozás hullámai addigra már lecsillapodtak, de Haider és az általa képviselt újnáci eszmék fenyegetése még 1989-ben is eléggé dermesztő volt, a viharok kötetben is megjelentetett sajtókrónikája félelmetes olvasmány. Ki gondolta volna annak idején, hogy majd negyedszázaddal később Budapesten egy másfajta időszerűségre, szembetűnő áthallásokra figyelve megint csak  aggódva, szorongva  követjük az újfasiszta jelenségek fenyegetését megszenvedő Schuster család vitathatatlan empátiával, ugyanakkor erőteljes iróniával megrajzolt krónikáját.

A tragédia  súlyát a háború idején Bécsből Angliába menekült, hazatérése után csalódottságában öngyilkosságot elkövető matematikaprofesszor hordozza. A színpadi főszerep viszont Robert nevű öccsének jutott. Bízom benne és tapasztalom is, hogy Bagossy Lászlónak a Kamrában látott, szépen stilizált, ugyanakkor mértéktartóan politikus rendezését méltatni fogja a kritika. Én ezúttal a reflektort erre az egyetlen figurára, a szívszorítóan komikus főszereplőre kívánom      irányítani: Schuster professzor  öccse, aktív éveiben filozófus, maga is bécsi egyetemi tanár, bátyja temetésének napján arról győzött meg, hogy a túlélésnek is megvan a maga tragédiája,  értelme, művészete.

17 kamra - heidenplatz 6 Máté Gábor és Rezes Judit – Heldenplatz, Kamra (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Máté Gábor nélkül ez a Heldenplatz nem lenne Bernhard Heldenplatza. Amit látunk, szakállas, borostás arc, kurta, félbemaradt szakáll és olyan  lehengerlő empátia, ellentmondásai ellenére súlyos formátum, hogy a néző fantáziájában felötlik,  vajon nem a Hamletet vagy a Kispolgárok Tyetyerevét látja-e. Robert megélte, sőt megértette mindazt, amit a bátyja, csak éppen másfajta tanulságot vont le a nácizmus újraéledésének fenyegetéséből, az antiszemitizmus virulens kísértetével való találkozásokból, debilnek mondott osztrák kor- és honfitársaik politikai árulásából, az illetékeseknek a kultúrát fenyegető és fojtogató kisszerűségéből. Mindabból, ami Bernhard nemzetostorozó kritikáját, túlzásaival együtt, olyan hitelessé és félelmetessé teszi. A második felvonás nagyjelenete ugyancsak majdnem monológ: a túlélő egyszerre megidézi és búcsúztatja is a halottat. Máté Gábor Robert nevében vádbeszédet tart – a körülményekről, a történelemről, a bécsi kollégák megalkuvásáról és az előítéleteik fogságában maradt családtagokról. De Máté Gábor nemcsak másokra húzza a vizes lepedőt. Leleplezi színpadi önmagát is, amikor kiagyalt mentőkörülményekre való hivatkozással igazolja saját megalkuvását, gyávaságát. Hogy várhat el tisztességet, helytállást vagy éppen hősiességet másoktól az a dohogó, panaszkodó, saját betegségébe és lényegtelen sérelmeibe menekülő öregember, aki a békés, konszolidált jelenben már egy kis jelentőségű tiltakozó levelet sem mer aláírni? Máté Gábor olyan meggyőző hitelességgel ábrázolja a figurát, a  kompromisszumok természetrajzát, az indulatok hirtelen fellángolását,   hogy a néző minden percben világosabban érzékeli a szöveg mögötti idézőjelet is. Még Hamlet és Claudius, Trofimov és Philinte komplex jellemének megteremtése után sem lehetett könnyű a játéknak ezt a tragédia groteszkségét középpontba állító, különös kétszólamúságát eltalálni.

És most egy a témához csak lazán tartozó záradék Máté Gábor színházigazgatónak a nagyszerű színészi teljesítmény, egy színészt próbálóan komplex szerep bravúros megformálásán kívüli, túli érdemeiről. A jelenlegi körülmények között megnehezedett színházvezetői feladatok teljesítésén túl arról, hogy a sokarcú jellemszínész ebben az évadban is színháza öt előadásában szerepel, egyik nap Oronte, a másikon Tyetyerev. Ezenkívül ugyancsak öt rendezése van jelen a Katona repertoárjában, köztük a máig több jelentős rendezőt próbára tevő, izgalmasan jelen idejű A kétfejű fenevad prezentációja. Nem véletlen az sem, hogy a POSZT műsorából érdemtelenül kihagyott A mi osztályunkat az évad legjobb rendezésének értékelték a Színházi Kritikusok Céhének tagjai.

A felsorolást nem protokolláris laudációnak szánom, inkább csak jelezni szeretném, hogy Máté Gábor a színházi embereknek ahhoz a nem túlságosan népes, de annál inkább becsülendő csapatához tartozik, akik tehetségük minden ágát, színét a kor kérdéseire adandó válaszok megkeresésére fordítják. És a Katona  nézőinek örömére mostanában – ha nem is mindig, de –  legtöbbször meg is találja a Zsámbéki vezette színház hagyományát őrizve, megújítva.

16 18_pesti - prima kornyek 4 Keres Emil és Csőre Gábor – Príma környék, Pesti Színház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)  

Főhajtás néhány remek percért a 87 éves Keres Emilnek

Le merném fogadni, hogy Keres Emil nem tudja, milyen régen vagyok lelkes nézője, hallgatója, milyen régen ismerjük egymást. A felsősök az iskolában sem vetnek ügyet a rajongó  elsősökre. Én pedig még egyetemista se voltam, csak frissen érettségizett, tanulmányait az ősszel megkezdő bölcsész, amikor Keres Emil, köztiszteletben álló végzős színiakadémista – barátjával, kollégájával, a szintén már a művészpálya közvetlen közelébe jutott Ferencz Lászlóval  együtt – a bélapátfalvi diáktábor esti tábortüzeinek sztárja volt. Emlékeim szerint főleg József Attilát szavalt, olyan átéléssel, indulattal, hogy az ötös lánysátor minden tagja úgy érezte, egyszer még büszkék leszünk arra, hogy elsők közt fedeztük fel a magunk számára a már akkor csodálatosan zengő orgánummal rendelkező jövendő színészt és versmondót.

Pályája azután úgy alakult, hogy ritkábban hallottuk. Néhány évvel a diploma megszerzése után már színházigazgató Szolnokon, azután Pest-szerte mesélték a viccet, hogy a Thália Színház – vagy talán a Radnóti elődje? – igazgatót Keres, és ezen múlt, hogy az illetékes nagy hatalmú funkcionárius éppen benne találta meg a legalkalmasabb jelöltet. Bár direktorként sem tűnt el a színpadról, Keres Emil erejét, idejét főként az  igazgatói  munkakör kötötte le. 1985 óta, amióta hivatalosan nyugdíjba ment, több ideje maradt a játékra és a filmre, s alighanem gyakrabban érdemelt ki elismerést bírálóitól. Tény, hogy a majdnem kamaszfejjel eljátszott Sárgapitykés közlegénytől hosszú út vezetett a Lear király aggastyánjáig. Játszott Sólyom Lászlót és Shakespeare-t, szerepelt Fejes Endre és Weöres Sándor darabjában, de közben nem vált hűtlenné a versmondáshoz sem. Hosszú pályáján a káderként is elfogadott Keres minden lehetséges és megérdemelt hivatalos elismerést – több Jászai-díjat, Kossuth- és Radnóti-díjat – megkapott. Tudtuk róla, hogy jó színész, de valahogy mégsem került be igazán az élvonalba. Talán több benne gondolkodó kiváló rendezővel kellett volna pályáján találkoznia  ahhoz, hogy a színházi közélet és a közönség tehetségéhez méltó teljesítményeit ma is idézze.

Nevét a közelmúltban jobbára a színlap végén olvashattuk. 

Ez volt az ábra az idei évad nagyon várt Pesti színházi Spiró-bemutatója, az öregek otthonában játszódó, komédiának hirdetett Príma környék esetében is, amelytől sokat reméltünk, hiszen Spiró s  tucatnyi vitát ébresztő színpadi műve közül a  legbátrabbról és legizgalmasabbról, a Csirkefejről ma már tudható, hogy ez a jellemábrázolásában kegyetlen, nyelvében brutális mű –  Fodor Géza az indulatok drámájának nevezte – nemcsak a nyolcvanas évek, de a huszadik század második felének kiemelkedő darabja.

Ugyanezt a hasonlóképpen sikernek ígérkező, ám meglehetősen riportszerű, itt-ott publicisztikus, könnyű kézzel komponált Príma környékről, erről a levegőben lévő társadalmi, erkölcsi problémákat komédiaként felvonultató, rutinosan megírt Zeitstückről nem  mondanám el. Hiába Marton László profi rendezése, Hegedűs D. Gézának a maga ziccerszerepét jól kihasználó, sokszínű alakítása, a várt élmény  egyre késik, már-már úgy tűnik, hogy végképp elmarad. 

És akkor lép, illetve kerekes székén gördül a színpadra Keres Emil. Redőkkel, ráncokkal barázdált arcán nyolcvanhét év tapasztalata, szenvedése, de legfőképpen, valami páni félelem. A jelenet, amelynek főszereplője, egyszer csak drámává, sőt, a mindnyájunkat  fenyegető tragédiává éleződik. Anélkül, hogy a cselekmény szürreális csattanóját kifecsegném, előre kell bocsátanom, az egyszálú-egysíkú, minden mögöttes  tartalmat, sugallatot nélkülöző darabot ezen a ponton megemeli közös sorsunk, végzetünk, a halálunk közelsége. Keres Emilt az író – korának, állapotának és esendőségének kifejezésére – szinte megfosztja a szavaktól, ám a színész majdnem állati  üvöltésében benne van a két háború poklát megélt beteg öregember történelmi tapasztalatokkal hitelesített bizalmatlansága, kiszolgáltatottsága, elementáris – és indokolt – félelme. Keres Emil néhány percre korlátozott jelenléte, kényszerűen gesztusok nélkül sűrített jellemrajza – egy nagy színész koncentrált remeklése. Biztató, hogy ennek a jelenetnek megkülönböztethető rangjára az interneten olvasható több kritika is felfigyelt.

A rendezőknek és nézőknek is szóló, megszívlelendő figyelmeztetés: erre az élete kilencedik évtizedében is ilyen meglepetést szerző színészre ma is oda kell figyelni.

FÖLDES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1