Vajon akad-e olyan néző, akit elfog a lelkesülés, ha egy színlap narrátor szereplését hirdeti? Hiszen gyérebb színházi tapasztalattal is sejthető, hogy olyan személyről van szó, aki nem vesz majd részt a színpadi cselekményben.  A jártasabbak pedig attól tarthatnak, hogy nem született feszes dramaturgiájú opus, ezért alkalmaznak efféle „segéderőt”. Nem is villanyozott fel, hogy e minőségben bukkant fel Bálint András neve a Holt lelkek szereposztásában. Holott ha valaki rátermett a feladatra, akkor éppen ő lehet az egyik legalkalmasabb, predesztinálja gondolkodó attitűdje, világos intellektusa. Amit tanúsít most is higgadt, közös elmélkedésre késztető tolmácsolásával a Radnóti Színház előadásában. De valóban szükség volt-e Nyikolaj Vasziljevics Gogol művének színre adaptálásához, hogy e tisztet valaki betöltse? 

Korszakonként változó, fordulnak-e a szerzők narrátor alkalmazásához. Hol emelkedik, hol pedig hanyatlik az ázsiója. Mostanában nagyon is megszaporodott a narrátorok jelenléte a deszkákon. Mondhatni jóindulattal, hogy azért is divatoznak újra, mert a színműírók feszegetik a klasszikus dráma-szerkezetet, ambicionálják a megbontását, egyszersmind megújítását, adott esetben az elbeszélő, kommentáló, értelmező, „ki-kiszóló” elemekkel. Ám felmerül a gyanú, különösen az alternatív mezőnyben, hogy a szövegkönyveket létrehozó tollforgatók vagy akár társulatok időnként könnyebben boldogulnak, ha narrációkat iktatnak be. De az epikus művek színre alkalmazóin is segíthet, ha a közönséget pár közvetlenül címzett sorral eligazítják, ahelyett, hogy azzal vesződnének, hogy a szükséges információkat beépítsék, mintegy belopják a dialógusokba.

23-24 radnoti - holt lelkek 1Gazsó György és Rudolf Péter (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Nem gondolom, hogy a Radnóti Színház ne birkózott volna meg e leckével. Nevezetesen Morcsányi Géza, aki tiszta, sallangtalan fordítást készített az előadáshoz. A színlap jelzi, hogy az adaptáláshoz felhasználta Mihail Bulgakov immár nyolc évtizedes átiratát (amelyről hozzáférés híján nem számolhatok be). Mindenesetre, az a színpadi változat is bizonyítja, hogy nem lehetetlen elkerülni a kommentálásokat, amelyet 1976-ban a Madách Színház tűzött műsorra Szakonyi Károly tollából. Nem holmi kényszer motiválhatta, inkább a rendező Valló Péterrel közösen hozott döntésből következhetett, hogy ezt a – diákkönyvtári kötetből színlelt – felolvasó formát alkalmazza a friss átdolgozás. Kétségtelen, hogy Gogol „poémának” keresztelt művét is jellemzik bizonyos kitérők, személyes reflexiók, amelyek mintegy a szerző jelenlétét sugallják. Meglehet, hogy ezeknek a legjelesebb mondatait olyan szellemi kincseknek tekintették, amelyektől nem akarták megfosztani a publikumot. Annak ellenére sem, hogy a kelleténél hosszabbra nyúlik a színjáték, a valós idejénél is hosszasabbnak tetszik. Hol illusztrálásnak érezni a szcénákat, hol fölösleges magyarázkodásnak a szavakat. Miközben a közönségnek váltogatnia kell nézői-hallgatói magatartását, aminek következtében mindinkább eltávolodik a történtektől, olyan „külső szemlélővé” válik, akit nemigen érintenek meg a látottak. Könnyebb volna együtt haladnia a szereplőkkel, ha vérbeli drámát kísérhetne figyelmével. 

De bizony, ez színre téve sem dráma. Afféle „utazási regény” az eredeti írásmű, amelynek története szinte felcserélhető sorrendben halad epizódról epizódra. A színpadi „pikareszkben” is tetszőleges egymásutánban látogat meg a főhős, Csicsikov orosz birtokosokat, hogy megvásárolja azoknak elhunyt jobbágyait, a „holt lelkeket”. Míg Gogol csupán a legutolsó fejezetben árulja el, mi a haszna a furcsa ügyleteknek, addig e színiváltozatnak az elejére szerkesztették az indokát, amitől megcsappan a történések feszültsége, bár tetten érhető különben a törekvés, hogy a jelenetek egy irányba húzzanak, fejlődjenek Csicsikov lelepleződéséig. Most például Korobocskát, vagyis új beszélőnevén Dobozocskát utolsóként keresi fel a szélhámos, hogy az öregasszony gyanakvása erősebben vetítse előre a végkifejletet. 

23-24 radnoti - holt lelkek 10Lukáts Andor és Rudolf Péter (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Szembeszökő az a szándék is, hogy a realistán megeleveníthető szituációk köré vagy közepette rendszert építsenek a távolságot tartó mozzanatokból. Nem csak a narrátor válik ki, amint meg-megszólal közelebb vagy távolabb a nagyérdeműtől (gyakran a Horgas Péter tervezte, kolumbárium forma színtér fölött, amolyan könyvtári elefántcsonttorony magasából). Fel-feltartóztatják az események folyását a zenei betétek is, a Vodku közép- és kelet-európai, népi és városi folklórból táplálkozó (más Valló-rendezésekből is visszaköszönő) stílusában. A zenekar négy hangszerese – Bata István, Szabó Árpád, Takács Szabolcs, Vázsonyi János –, de kivált az énekesük – Bede Sarolta – a „számokat” már-már egy klubkoncert ambíciójával szegezi a közönségnek. Szerencsésebb az a törekvés, amelyet a valószerűségtől elemelt mozgások képviselnek. A koreográfus Fejes Kitty szellemesen komponált meg üdvözléseket éppúgy, mint egy szolgáló mezítlábas „táncát”. Csak az a bökkenő, hogy nem mindig találták meg a helyét az efféle „jutalommozdulatoknak”. Kinek jutott a szerepéhez, kinek nem.

Van még veszélye annak a szerkezetnek, amely a százhetven esztendős regénynek öröksége, de annak a konstrukciónak is, amelyet az új színre alkalmazás, illetve színrevitel tett hozzá. Az egyetlen szál, amely végig követhető, Csicsikov kezében van. Tehát Rudolf Péterében, aki biztonságosan hozza azt a karaktert, amely szolid, korrekt személynek tetszhet a külvilág szemében, nemkülönben azt a mentalitást, amellyel e széltoló eltökélt ügyeskedéssel araszolhat megtollasodása felé. De a jellemábrázolás meglehetősen statikus. Ez a Csicsikov szinte egykedvűen rója köreit. Nem nyugtalanítja, sikerül-e felültetnie az első kliensét, nem örül, hogy sikerrel jár újra és újra, nem fogja el a szorongás, hogy mégiscsak lebukhat, aminek megtörténte sem rázza meg lelke mélységében. Jobban kellett volna ügyelni drámai fejlődésére. Ami jót tett volna az egész színjáték előrehaladásának is.

     Jószerivel azzal kell a nézőnek beérnie, hogy az inkább átlagos jelenetek mellett vannak igazán frappánsak, találóak. Mégpedig a színészek jóvoltából. Messzi kimagaslik, emlékezetes marad Csomós Mari aggályos és aggodalmaskodó Dobozocskája, aki magán viseli az idős kor bizonytalanságát csakúgy, mint azt a makacsságot, amellyel asszonyok szoktak körömszakadtig firtatni ügyes-bajos dolgokat. S mindezt forszírozott elrajzolás nélkül teszi. Még Somody Kámán az, akinek játéka a természetességet részesíti előnyben, hogy a kevés szavú, mégis eszesen szolgáló, borissza kocsist megelevenítse. De vannak olyan kiváló alakítások is, amelyek bizonyítják, hogy járható út az erősebb karikírozás is. A megtévesztett birtokosok sorából így tűnik ki Adorjáni Bálint vehemens természetű, valószínűtlen amplitúdókkal gesztikuláló, kezével-lábával szertekaszáló Orrjukovja. Nemkülönben Schneider Zoltán nyűgösen morózus Kutyevicse, aki vállába szorult nyakával, testes tömbszerűségével, komótos cammogásával szinte „nagy orosz medveként” jelenik meg. A kuporgató, vénségtől meggörbedt Sejmesin pedig olyan Lukáts Andor szúrós szereplésében, mintha csak hajdanvolt rézmetszetekről, a „commedia dell’arte” vagy akár Molière fösvényei közül lépett volna elénk. (Bár éppenséggel egy korabeli orosz grafika ábrázolta – eredeti nevén – Pljuskint olyan kapucnival, amilyent a találékony, gyakran humoros kosztümöket tervező Benedek Mari is ráadott.) Nincs kivetnivaló sem Szűcs Péter Pál Csalogatovjában, sem Gazsó György polgármesterében, de inkább csak a szerepük „papírformájáig” jutnak, nemigen szolgálnak meglepetéssel, egyedi leleménnyel. 

A társasági képek hitelességéhez nagyban járul hozzá a hölgykoszorú, pontosabban szólva Martin Márta, Wéber Kata és Petrik Andrea hármasa, akik úgy játszanak együtt, hogy az egy tőről metszett vidéki dámákat, a helybéli hírharangokat szögesen eltérő sajátosságokkal, kedélyességgel, fölényességgel, naivitással is felruházzák. (Szükség is van erőteljes színészi jelenlétükre a kisvárosi elit körben, amelyet számos „civil” szereplővel, köztük a Vodku tagjaival vattáztak ki, mert aligha futotta volna a kellő létszámra a korántsem népes társulatból.) Cselédi minőségében is kiválik Martin Márta mint a temperamentumosabb Mavra és Petrik Andrea az alázatosabb Fetyinaként. Ahogy a bábszínésznövendék Andrusko Marcella is sikeresen ad két alakot: a háttérből is észre véteti magát szolgálóként, s a társaság középpontjában is helyt áll a polgármester eladó sorba cseperedett lányaként, annak ellenére, hogy ez utóbbit későn exponálja a színre alkalmazás, így nélkülözhető betétszereplőnek tetszik. Hozadéka csupán annyi, hogy a feltételezett leányszöktetés témájával felvonásnyira duzzadhat a második rész. Különben inkább megakasztja, semmint előrelendíti Csicsikov „végjátékát”, akit egyébként sem afféle nagytermészetű férfiúként ismerünk meg. 

„Nem férfiszépség, de nem is rossz külsejű, nem túl kövér, nem is túl sovány, nem mondhatnánk, hogy öreg volt, de az sem állt fenn, hogy túl fiatal lett volna.” Így jellemzik Csicsikovot a gogoli sorok. Nem is egyszer hangzanak el a szóban forgó előadásban, amelyet hasonló viszonylagosság jellemez. Nem rossz, de – sajnos – nem is igazán jó.

BOGÁCSI ERZSÉBET 

 

NKA csak logo egyszines

1