Még javában zajlott az Alföldi elleni kampány, sejthető volt, hogy hiába ostromolják tömegek a pénztárt, zarándokolnak a Mephistóra kíváncsi lelkes színházbarátok és elszánt katasztrófaturisták a Soroksári útra, egy sikeres ötesztendős színháztörténeti korszak véget ért, Vidnyánszky ki tudja merre-meddig tartó nyomulása feltartóztathatatlan. Ugyanakkor már megjelent a képernyőn a legújabb Nemzeti színházon kívüli Alföldi-rendezés beharangozó plakátja: arc nélkül is a jólfésültség benyomását keltő, fehér inges, lila nyakkendős úriember mellképe hirdette a RaM Colosseum soron következő premierjét,  a Kőműves Kelemen legújabb változatát. Mindaz, amit a műről, a több évszázados népballada színpadi történetéről tudtunk, egyszer csak szembe került a portré sugallta sejtéseinkkel. Ez a lila nyakkendős yuppie lenne a Déva várának építésére szegődött kőműves?

A megfogalmazatlan ellentmondás csak csigázta amúgy is folyamatosan érlelődő kíváncsiságunkat. Mit üzenhet 2013 júniusában Alföldi Róbert Kőműves Kelemen tragédiájával? Az üzenet az évadnak talán nem a legjobb, de alighanem a legmeglepőbb előadása.

        

„Hazám: jövendőnk, Déva vára vagy?” 

Illyés Gyula ez alcímben idézett versében, az 1941-ben írott Áldozatban sokadszor teszi fel a rossz sejtelmekkel és riasztó reményekkel terhelt kérdést, hozzáfűzve, hogy „nemzetét ma az emeli fel, ki súlyával lerogy”. 

      „Barbár idő. De ilyenkor terem

      Sárkányölőt a föld és Tűzlopót.

      Barbár idők. De hősök s áldozók

      Ilyenkor győzhetnek a végzeten.”

Pedig a vers születésének évében már sejthető, hogy a költő idézte közeli jövő az értelmetlen áldozatok korszaka. És Déva vára már akkor is, azóta is fenyegető, századokat túlélő magyar jelkép. Olyannyira az, hogy a legközelebbi múltban nem poéta és nem próféta, hanem a számok embere, egy miniszteri tárcát viselt közgazdász példázatként hivatkozott Déva vára építőinek drága és értelmetlen áldozatára, mondván, amit raktak délig, leomlott estére… Még a köznapi nyelvhasználatba is betüremkedett, hogy leomlik estére.  Kőműves Kelemen tananyaggá szikkadt, korszakonként  meg-megújuló népballadájának szívszorító tanulsága a közösség nevében (és érdekében?) kikényszerített egyéni áldozat tartalma és főként annak ára. Meg lehet-e és meg kell-e hozni a hittel, hagyományokkal szentesített áldozatot? Mennyit ér egy emberélet a vár felépítésére fél véka aranyért, fél véka ezüstért szerződött kőművesek számára?… Szabad-e ölni, embert ölni, gyilkolni, hogy álljon a vár?

 

Sarkadi Imre dilemmája

A huszadik században nem csak ismerősünkké, de az irodalomban és a színpadon kortársunkká is lett a személyes felelősségébe belerokkanó, társaival is szembekerülő, feleséggyilkossá alázott Kőműves Kelemen. Az 1945-ös fordulatot és a földosztást igenlő, de a paraszti életforma változását később megszenvedő, a közösség gondjaival egyénileg is küszködő, akkor elkötelezett fiatal írót, Sarkadi Imrét már 1947-ben novellára ihlette a téma. De az akkor a közléssel befejezettnek hitt, többek által vitatott írás problémája később sem hagyta nyugodni. A műben exponált konfliktusban rejlő lehetőséget felismerve később már drámát tervezett az áldozathozatal dilemmáját mélyen megélő egyénről és a jellemét és cselekvését hasonló intenzitással befolyásoló közösségről. A felismert ellentmondások teljes mélységükben való feltárása, igazán meggyőző írói ábrázolása azonban meghaladta Sarkadi lehetőségeit. Nyilván íróként sem volt elég érett az erők és érdekek ütköztetésére, de a kor politikai viszonyai is korlátot szabtak a probléma hiteles feltárásának, nem tették lehetővé a teljes értékű, egyértelmű állásfoglalást. A többször újrakezdett, részleteiben több változatban is újrafogalmazott dráma a felépítendő szocializmus társadalmi és etikai válsága idején végül is töredékben maradt. Sarkadi dilemmája azonban sokakban tovább élt, és valójában munkált a kortársak kollektív tudatában is. Voltaképpen nyitva maradt Nánay István egyértelmű megállapítása, aki Sarkadi drámatöredékeinek előadásáról írott tanulmányában (Színház, 1974. május) kiáll amellett, hogy Sarkadi műve nem csak jóval több, mint stílusgyakorlat, de „torz formában is jelentős mű”.

Az irodalom- és színháztörténet talán igazolja, ám a kortársi emlékezet némileg korrigálja ezt a megállapítást. Utólag úgy érezzük, hogy talán nem is a mű szövege, az elmulasztott drámai lehetőség felismerése, illetve számontartása őrizte meg Sarkadi töredékét. Meggyőzőnek tűnik a Digitális Irodalmi Akadémia szerzőinek summázata, akik szerint Sarkadi legjobb drámája ebből a töredékből születhetett volna.

A befejezetlen dráma megőrzésében, meglehet, már akkor is kurtának ígérkező, de a magyar szellemi életben fontos rádiós és színpadi utóéletének kiharcolásában a szöveget gondozó, azt később a Tiszatájban is publikáló Siklós Olga veszprémi dramaturg és Osztovits Levente szerzett jelentős érdemeket. Nekik is köszönhető, hogy némi késéssel ugyan, de Veszprémben alkalom nyílt a szöveg színpadi kipróbálására is. A veszprémi ősbemutató ambiciózus rendezője Valló Péter volt.

Rendezését udvarias, ám mérsékelt elismerés fogadta, az átélést a világhálón hozzáférhető kritika szerint a hangerő pótolta, hiányzott az elmélyült szerepértelmezés is, és ezt sem Cserhalmi György, sem Dobák Lajos ihletett játéka nem pótolta. A Digitális Akadémia szakemberei által fogalmazott értékelés konklúziója szerint a veszprémi előadás inkább azt mutatta meg, miért nem fejezte be Sarkadi sokat ígérő művét. Ideje lenne, érdemes lenne most már felmutatni azt is, mi éltette a művet, előadásának vágyát, tervét olyan sokáig.

De vajon hányan emlékeznek az új Kőműves Kelemennek tapsoló nézők közül ma ezekre a számontartásra érdemes színháztörténeti erőfeszítésekre? Valószínű, hogy még a legidősebb profi nézők emlékezetében is – akik közé magamat is sorolom – csak két Kelemen él igazán: az egyiknek Paál István, a másiknak Marton László a színpadra álmodója.

 

Két Kelemen üzenete

A hetvenes évek elején még és már virágzott az amatőr színjátszás, Paál István saját szegedi együttesének kiteljesedett legendájára is alapozhatott, amikor a Szegedi Egyetemi Színpadon színre hozta – állandó munkatársa, a színész-rendező Ács János főszereplésével – a Kőműves Kelement. A parabola – látszólag – egyértelmű volt: az ellenzéki mozgalmakkal rokonszenvező fiatal közönség kommentár nélkül is pontosan érezte, tudta, hogy a koncepciós perek áldozatainak sorsára utaló tragédia, ha nem is tűzheti ki célul a rendszer (eleve irreálisnak tűnő) megdöntését, legalábbis valamilyen lényeges társadalmi változás vízióját vetíti elénk, és az emberi élet megbecsülésére int. A megrázó előadás rendelkezett egy a Déva várán és a felépítéséért hozott áldozaton túlmutató értelemmel is, a tartalom második szintje, síkja épp olyan jelentős volt, mint az első. A hős, akinek vére-csontja, teste és szelleme beleépült a falba, az immáron utolsó szegedi produkcióját rendező Paál István volt. Aki két évtized múltán fogalmazott keserű önvallomásban utalt is saját, még mindig otthontalan életének keservére. Arra, hogy valójában néhány fontos és jó előadásért, önbecsülésének megőrzéséért saját életét kellett feláldoznia, azt kellett beépítenie a falba.

1982-re műfaj- és koncepcióváltás történt. Paál amatőr színészei eljutottak saját teljesítőképességük határára, Marton László viszont a Pesti Színházban a társulat legjobbjaival valósíthatta meg saját elképzelését. A fontosabb szerepeket nemcsak eljátszották, de Ivánka Csaba korrigált szövegével, a Szörényi‒Bródy-páros népszerűséget ígérő, mozgósító dallamaival, zenéjével, Novák tata leleményesen formalizált koreográfiájával elénekelték és eltáncolták az első, modern hazai rockballadát. A dalokkal Szörényi Leventének ténylegesen sikerült megindítani, megmozgatni, és megrendíteni a közönséget, Bródy félreérthetetlen szövegei pedig gondolkodásra is kényszerítették a szórakozni vágyókat. Az új világ építése ürügyén hozott értelmetlen áldozatok sorsa Bródy azóta is idézett, energikus és poétikus dalszövegeiben a megcsalatott hit kudarcának felmutatása által teljesedett ki. 

A vélemények – ellentétben az átütő erejű szegedi produkció ébresztette katarzis egyöntetűségével – megoszlottak. A Pesti Színházban a néző nem önmagával, hanem az eszme nevében elkövetett gyilkosságok tetteseivel és a maguk hitét érdekből, anyagi javakért feláldozó építők konfliktusával szembesült. Koltai Tamás egyértelműen, sőt kiélezetten fogalmazott kritikájában, amikor világgá kiáltotta, hogy „átkozott az a fal, amelyet emberáldozatokkal építenek föl”. 

Mégis, mintha Marton László valamivel megbocsátóbb lett volna a kisszerű érdekeik által (is) vezérelt kőművesekkel. Rendezésében inkább tompította Kelemen és Boldizsár kibékíthetetlen – személyes – ellentétét is. Megértőbb volt utóbb az az építőkhöz érkező vendég, az az idős vándor is, aki lényegében elhitte a kőművesek tudatába erőltetett, manipulatív téziseket, és az elkövetett bűnök tudatában is hajlott a bűnösök felmentésére.

Mintha akkor még többen lettek volna a nézőtéren is, akik elhitték, hogy Déva vára – az elkerülhetetlen áldozatok árán – majd csak felépül egyszer… Akik Paál István következetesebben forradalmi előadásáért lelkesedtek, eleve bizonyos fenntartással fogadták Marton László kompromisszumkészebb, ugyanakkor részleteiben – színészi ábrázolás tekintetében – lényegesen kiérleltebb produkcióját. Hegedűs D. Géza (Kelemen) formátuma érzékelhetően nagyobb súlyt adott a történetzáró, rituális feloldozásnak. Mégis, a ballada eredeti koncepciójának megfelelően elbeszélt, folklorisztikus, misztikus elemektől sem mentes történetben paradox módon némileg elsikkadt Kelemen személyes drámája. Sokan színházi – sőt politikai? – szenzációt vártak a Pestiben, de még az előadás látványos megoldásait nagyra értékelő nézők között is többen voltak, akik egyszerűen kimaradtak a hamis ideológia vállalását némileg igazoló – célul kitűzött – katarzisból. Koltai Tamás kritikájában a hit erejének és funkciójának elemzésével ad teret saját kételyeinek. (Hinni mindenáron, Színváltozások, Szépirodalmi Kiadó, 1986. 481. o.)

 5 komuveskelemen 9Középen Blaskó Péter, Stohl András és Radnay Csilla (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Várépítő menedzserek

Újabb évtizedeknek kellett eltelni ahhoz, hogy a nézők túlnyomó többsége képessé váljon az új világ építése céljából – illetve annak ürügyén – hozott értelmetlen áldozatokkal való leszámolásra. A RaM Colosseumban nem isten háta mögött verejtékező kőművesek, hanem öltönyös, nyakkendős üzletemberek szembesülnek a vállalt feladat végrehajtásának kudarcával. Alföldi előadásának első jelenete mintha Az utolsó vacsora térbeli elrendezését, szereposztását szolgálná, de nem tudható, ki lesz Jézus, és ki Júdás. Viszont kétségünk sincs afelől, hogy a szereplők közt komoly szakmai, műszaki vita folyik. Racionális és misztikus érvek, számítások és babonák összecsapása forrósítja fel a levegőt. A plakáton megidézett nyakkendős urak, hozzáértő menedzserek a vita hevében le- és kivetkőznek önmagukból. Zakójukat elhajítva, ingujjban vagy verejtékező meztelen testtel küzdenek. Egyenlők közt az elfogadott vezér, Kelemen (Stohl András) javasolja a javasolhatatlant: az első hozzájuk látogató asszony vérével, csontjával, a falba épített hamvaival kell megerősíteni a falat.

Nem az ismert cselekmény, hanem a személyes és érdekellentéteket hordozó, az előre megjósolhatatlan kimenetelű, szenvedélyek korbácsolta morális konfliktus hevíti izzásig a levegőt. A kőművesek vitája a színpad nagyobb részét betöltő tárgyalóasztalnál és a szereplők fölé magasodó emelvényen zajlik. A feszültséget az áldozatra váró férfiak fékezhetetlen indulatai fokozzák. Erőszakosság, vad düh tölti be a színpadot: a felgyorsuló események az anyagi javak megkaparintásának szolgálatában leleplezik a férfiak zaklatottságát, a megtervezett és a későbbiekben végrehajtott bűn fizikai és pszichikai következményét. Nem szükségszerű, hogy a feleségek közül éppen Kelemen Annája érkezik elsőnek, de megkerülhetetlen, hogy áldozattá válása nemcsak az ő életét, Kelemen reményeit, maradék lelkiismeretét is összezúzza.

Leegyszerűsíti a tragédiát és az előadás aktualitását, aki a neten azzal érvel, hogy a rólunk szóló ballada „a Kádár-korra mondott egykor kritikát, … a különbség csak annyi talán, hogy manapság jobban beletörődünk a megváltoztathatatlannak hitt sorsunkba”. (Kiss Eszter Veronika, 2013. június 19.) Alföldi ítélete egyetemesebb ennél: ő az érdekből szétszaggatott erkölcsi háló fojtogatását leplezi le. Az Anna ellen tervezett és végrehajtott merényletnek, az asszony közösen végrehajtott megerőszakolásának logikus és kegyetlen folytatása, hogy végül is Kelemen lesz az, aki tehetetlenségében elvágja saját asszonya torkát.

Beteljesült tragédia és virtuális feloldozás

Több mint bosszantó az a cím, amivel a Blikk kommentálja a szigorában és nyerseségében is mindvégig ízléses előadást. Aki azt olvassa, hogy Vérfürdő és nemi erőszak a Kőműves Kelemenben, a drasztikum mögött öncélú kegyetlenkedésre számít, aki a színpad előterében felállított, átlátszó plexi sírjában szembesül a véres ruhás Annával, az a világ és az erőszak túlhatalmát siratja. A beteljesült tragédiánál csak a virtuális feloldozás keservesebb: az elvégzett munkának és a megkeresett pénznek örülő tettestársak megnyugvása, öröme egyetlen pillanatra sem halványítja el Kelemen gyászát, és nem veszi le válláról az önvád terhét.

Túl a ballada modern, felvilágosodott értelmezésén, elismerés illeti a nagyrészt prózai színészek énekes teljesítményét, a felzaklató férfitáncok szenvedélyességét is. Stohl András, aki a Mephistóban kiugróan izgalmas egyéni teljesítményével igazolta Alföldi Róbert belé vetett bizalmát, Kelemenként tiszteletet parancsoló alázattal vállalta a személyiségének súlyát egyetlen pillanatra sem csökkentő kollektív munka követelményeit. Nem csak pénzre hajtó társaival, lelkiismereti csapdába került önmagával is harcol, amikor ereje teljében összeroskad letagadhatatlan felelősségének súlya alatt.

Blaskó Péter Vándora a korábban ismert mesebeli öregembereknél kegyetlenebb és ugyanakkor modernebb figura: cinizmusával ő az, aki egyértelműen és gátlástalanul kipréseli belőlünk a negatív indulatokat. Radnay Csilla Annája viszont  törékenységével, bájával tárgyilagos szánalmat ébreszt, passzivitását is úgy éli meg, hogy némán is mindvégig figyelnünk kell rá.

Alföldi Róbert ezzel a félelmetes és látványos produkcióval is azt igazolja, hogy a tehetség, ha történetesen megfosztják megérdemelt eszközeitől, akkor is képes társaival, szövetségeseivel újra nekigyürkőzni, új kereteket teremteni és bizonyítani. Ahol ő rendez, ott remélhetően létrejön, vagy legalábbis létrejöhet esténként a mi Nemzeti Színházunk

FÖLDES ANNA 

 

NKA csak logo egyszines

1