A nyári színházi program két egymást követő estére helyezte a két egyébként másutt is látható produkciót. Lőrinczy Attila „kortárs magyar” vígjátéka és a Színművészeti Egyetem Horváth Csaba és Lukáts Andor vezette osztályának az Ódry Színpadra tervezett vizsgaelőadása, a Toldi „fizikai színházi” előadása került így egymás mellé.
Lőrinczy Attila megbízható és figyelmet keltő szerző, könnyen sorolunk tőle szerzőként, dramaturgként, műfordítóként elért színpadi sikereket egyaránt. A Könnyű préda is receptszerűen hordozza a könnyű „elértés” elemeit, miközben lefuttat egy csurkai Moór és Paál típusú, hatvan éve elhúzódó konfliktust, amely azóta durva és nyers érdekek melletti pártpolitizálássá torzult. Keresztezte továbbá Az aranyember dilemmájával: két asszonya, két családja, kétféle élete van a frissen elhunyt, jókaian aranykezű dúsgazdag vállalkozónak, a szintén Mihály Suhaniknak, annyi különbséggel, hogy ő a „vakolókanállal alkotott nagyot”, egy építőcég egyre terjeszkedő alapító-vállalkozójaként. Jó dumák, ismerősen sematizált karakterek vannak a kedvvel és ízzel játszott darabban, s színészi garanciák.
Az emblematikus mondat, amelyet az elhunyt nábob mottójaként idézgetnek, valóban mai érvényű: „nem élni jó, hanem jól élni jó”. Persze, nyilvánvaló lesz, hogy a viszonylag fiatalon maradt özvegy a temetés előtti partin – tort nem mondhatunk, mert léggömbök viszik majd fel az urnát a levegőégbe – sok mindent megtud és megvall, amit a tragikus eset előtt nem. (Egy kis matematika: tizenhat évesen ismerte meg majd vette el a megboldogult, aki jó negyedszázaddal volt idősebb, 68 évesen halt meg, és több mint húsz évet éltek együtt.) Nos, a friss özvegyre hárman repülnek rá: ez adja a kicsit nehézkesen induló, s több, poént és rohangálást ígérő karaktert behozó játék gerincét. Mindazonáltal a pénzéhes jövendőbeli kör megkezdi a kaptárra szállást. Elsőként Krisztián, a fiatal ügyvezető jöhetne szóba, őt Klárika, az özvegy szeretné igazán, már korábban is támogatta. Krisztián igazi yuppie típus, a mostani simulékonysággal (Mózes András küllemben is hozza ezt a zavartalan, ártalmatlan, metroszexuális álcát). Mint majd kiderül (spoiler is lehet, vigyázat!), jó érzékkel tiltakozik a számára már idősödőnek tetsző szépasszony közeledése ellen. Először a keresztényien jámbor és a magyar költészetben teljesen otthonos, jókor jó idézeteket szavaló nőgyógyász professzor, Zám támad be, nyugodt életet, biogazdálkodást ígér a csendes napokra. A cégtárs, a vehemens, erős baloldali svádával és régről alapozott kapcsolati tőkével rendelkező Richter természetesnek veszi, hogy a cégtulajdonnal együtt az asszonyt is viheti. (Ők adják a Moór és Paál karaktereket, Balikó Tamás elegáns nőgyógyász főorvosként keneteskedik, Bezerédi Zoltán fél-maffiózóként hepciáskodik, kissé túl harsányan.) A harmadik, már-már sikeres jelentkező, a második rész meglóduló harci szekeréről a floridai zenészbarát, Patek. Klárikának mihaszna mostohafiú is kijutott ugyanis, a Kelemen József által tanulmányértékűen, remek mozgással formált, soha fel nem növő, egyetemet soha be nem fejező, füvező aranyifjú, akinek egykori barátja a hippi álmokat ígérgető zenész, Patek. (Sarkadi Kiss János adja, baboskendőben, kitűnően énekelve.) Ő – persze örökségestül – Floridába vinné Klárikát, akibe régóta szerelmes.
Balikó Tamás, Margitai Ági és Bezerédi Zoltán – Könnyű préda (fotók: Szkárossy Zsuzsa)
És jön a nagy csavar. Nem az édesfiú, a mihaszna Misike, nem is Klárika, de még csak nem is az elhunyt húga, a telefonon tisztánlátó Mirella művésznevű jósnő lesz az örökös (ziccerszerepében Margitai Ági tündököl, s jövendőmondásaiba sűríti minden indulatát, fényesen bizonyítva, hogy hazudni csak az tud, aki az igazságot tudja). Egyszer csak betoppan a kulcsmegoldás. Mihály aranyemberesen, Erdélyben, a csíki havasokban talált az egykor szinkronúszó és harmadik helyezett Miss Hungary-s Klárikánál is fiatalabb tiszta leánykát, amikor ott legelőket vásárolt föl. (Az a leányka természetesen mára panziót üzemeltető, flott üzletasszony.) Közös gyermekük Kincső Bíborka (Emese Enikő Ildikó Mária Magdolna – nehéz ilyen magas labdákat írói figyelemmel és pontossággal nem lecsapni, ily módon több jó pontot is begyűjt Lőrinczy), az École normale supérieure-t végezte el, négy nyelven beszél minimum, és managementet tanult. Szép, ékes tájszólással, helyre kis talpraesett székely leányka módon édesapámozik, ahogy kell, de tisztán látja a cég zavaros ügyeit is. És majd rendbe is rakja, ki mással, mint a kisfőnökkel, az alkalmazkodásban élenjáró ifjú Krisztiánnal. Kész, passz, a gyászoló, kesergő, fenekedő, részegen jakuzzizó társaságban az özvegy végleg magára marad. Ő gyűlölte a gazdagon is prolinak maradt, csak a domonyi tónál horgászni szerető férjét. Patekről kiderül persze, hogy csak öregedő utcazenész, és el kell vennie a szállásadónőjét, ha nem akar éhen halni. A nyilvánvaló sorozatlelepleződéseken kívül még be kell fejezni az előadást: egy elégedetlenül maradt, léhaságra kárhoztatott asszony keserűsége is megképződik, ahogy a vég egy dél-afrikai gyémántot bányászó egykori iskolatárs rajongásának álomszerű ígéretébe menekíti Klárikát. Pikali Gerda, talán a nagyszínpad és a hangosítás miatt is, csak később talál magára, de aztán ironikus önreflexivitással hozza ezt az egyszerre ostoba és szánni való lényt. Nagy magánszáma a rekamié háttámlája mögött lebonyolított szinkronúszás bemutató. Ilyenből több lehetne, a nyári este elbírná. A szövegpoénok egy része viszont zárt térben szólna jobban. A dalok ismerősek innen-onnan, gegként is jól szerepelnek. Például a tisztalelkű leányzó a „Szél hozott, szél visz el” kezdetű Kaláka-dalra fogja kézen új szövetségesét, Krisztiánt. Finomítva, a pitiáner bűnözőpár epizódjaitól megfosztva „beltérben” is életképes szórakozást nyújthat a Könnyű préda, Réthly Attila jó színvonalú, tempóját a második részre megtaláló rendezésében.
Toldi – Színház- és Filmművészeti Egyetem, Zsámbéki Színházi Bázis
Arany János Toldiján ugyan nem szoktunk szórakozni, pedig lehetne. Nemcsak tele van elképesztő nyelvi leleménnyel, hanem – ahogy ezt Németh G. Béla tanításai óta tudjuk – a hiányzó XIX. század közepi-végi magyar lélektani regényt is megteremti. Felnőtt fejjel ritkán pótoljuk azt, amit se tíz, se tizenöt évesen nem tudtunk igazán élvezni, értékelni, pedig ezek a ráismertető nagy újraolvasások nélkülözhetetlenek lennének, sokkal inkább minden kampányízű „hagyományőrzésnél”. A rendező-koreográfus Horváth Csaba a méltán jó visszhangú Nagy füzet mellett (amely a Forte Társulat produkciója) nemrégiben a Toldi elmozgására-elmesélésére biztatta rendező-koreográfus fizikai színházas tanítványait. A zsámbéki hangár vagy bármely körülhatárolt tér alkalmas a játszók testén kívül eszközökkel, tárgyakkal, díszlettel mértékletesen élő produkció megmutatására, s megkockáztatom, iskolákba szállítására is. Heten, három lány és négy fiú előadásában élménnyé, izgatottan követhető kalandsorozattá válnak a szöveggyűjtemény unt – mert félig értett, betűzgetni fáradságos – lapjai. Már csak ezért is dicsérendő a választás, még ha saját lehetőségeinek határáig nem jut is el, s főként a humorral kevésbé operál is az előadás. A később felváltva narrált szöveg nehezen indul el, sokáig csak a „tors közt kelőben” amúgy nem lévő fűszálak éledeznek hosszasan. Az énekek tárgyilagos, kevésbé retorizált mondása kezdetben szembetűnő, de ekkor még maga a költemény is táj- és helyzetleíró. A fizikai színház krédója a nem „egy az egyben megmutatás” szándéka: a gesztusok lényegi elemeket tartanak meg, de nem illusztrálnak. Viszont néha éppen egybeesésük elkerülése okoz nagyobb önmegtartóztatást. Kitűnően megoldott, dramatikusan továbblendítő epizódok keverednek ily módon erőtlenebbekkel. Felforrósodik a helyzet a testvér-összeszólalkozásnál, a farkaskalandnál, a búcsúzásnál a két farkaskölyökkel, vagy (az egyik) Toldi mulatozásánál a budai ivóban. A cseh vitézzel való megmérkőzésre készülődés színes festéknyomaiból a piros csík áthúzódása Toldi György nyakára találó: kép, szöveg, hang, mozgás valódi eggyé válásának pillanatai. De ilyen a lódobogások különböző hangeffektusainak előidézése is. A valódi játszanivalónál is ezt érezzük: a király és Toldi György párbeszédeinél a legelevenebben. Következetesek a szereptöbbszörözések is. A király és Bence alakja fonódik egybe, Toldi György és a cseh vitéz: beszédesen vándorolnak a karakterek. Gyöngy Zsuzsa, Zsíros Linda, Varga Krisztina viszonylag kevesebb lehetőséget kap, bár a mulatozás hölgyei vagy a farkaskölykök az anya alakján kívül is adnak játszanivalót. Dresch Dusán Mihály heterogén, kifejező zenekaleidoszkópja is jól segíti a nemegyszer bonyolult szöveget, amelynek érzelmi-értelmi hangsúlyai kihívást jelentenek a táncoló, a két ablak alkotta díszletben vetődő, hengergőző szereplőknek, ugyanakkor elemi gyönyörűség hallani és hallatni ezeket a páratlanul telített sorokat. Hegymegi Máté, Horkay Barnabás, Nagy Norbert Zsolt, Pallag Márton is színekkel kísérletezve kovácsolják egységessé a meglehetősen hosszú játékidőt, hiszen a teljes szöveg hangzik el. Hősként, valódi személyiségként Toldi Miklós nem különül el, s „karriertörténete” sem egy lehetséges fejlődési program, hanem mesei legkisebb királyfi történet marad. Termékeny kísérletnek és az emlékezetes, veretes sorok újraélésére tett ajánlatnak látszik Horváth Csabáék bátor vállalkozása.
BUDAI KATALIN
