A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja – vagy ahogy korábban nevezték: a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja, vagy ahogy egyszerűen hívjuk: Kisvárda – 25 éves jubileumához érkezett idén júniusban. Negyedszázad, 1988 és 2013 között, ez nagy múlt, komoly fegyvertény és jelentős felhalmozódott érték. Minden ok meglett volna az ünnepre, a nagyszabásra, a fényes külsőségek közötti emlékezésre és a jövő ambiciózus tervezésére. Ehelyett azonban a 25. kisvárdai szemle azt a leküzdhetetlen érzést keltette, hogy a fesztivál sorsa megpecsételődött. Mostanra szinte minden elszivárgott belőle, ami az értelmét, a szakmai színvonalát, a találkozó jellegét, az ízét, a hangulatát, az unikumát adta. (Bár amúgy Unicumot valószínűleg lehetett kapni az egyetlen megmaradt büfében.) 

A hanyatlás az anyagiak hiányára vezethető vissza, s ami evvel egyet jelent: a politika, a pénzosztó hatalom érdektelenségére. Noha a kisvárdai fesztivál kezdettől fogva arra épült és épített, amit a jelenlegi országvezetés szívügyének tart – egy nemzet, egy nyelv, egy kultúra; államhatárok hiába választanak el bennünket egymástól –, ma már a rendezvénynek az eszmei támogatása is inkább csak a fesztiválmegnyitó esteken fellépő politikusok beszédeiben fejeződik ki. Ennek kapcsán is érződik a kisvárdai színházi találkozó hivatalos leértékelődése. Korábban, amikor még a gesztustól politikai vagy protokolláris hasznot remélhettek, honi országos politikusok jöttek el szép szavakat mondani és ígérgetni. Mostanra jobbára apparatcsikok és helyi politikusok maradtak, utóbbiak a stilárisan is szerényebb színvonalú beszédeikkel. 

Evvel a folyamattal egyidejűleg a potens szereplők, mintegy tudomást sem véve a határon túli magyar színházművészet megmutatkozásának régóta létező színteréről, más helyeken, más módokon kezdték el favorizálni a szóban forgó színházak magyarországi szerepléseit. S úgy tetszik, ezeket az újabb, a fővárosban szárba szökkent fesztiválokat sokkal készségesebben locsolja a kormányzat, mint a már kifejlett vidékit. Budapesten a József Attila Színház és a Thália Színház mellett a jövőben a Nemzeti Színház is rendszeresen vendégül látja majd határon túli magyar színházak előadásait. A bővülő láthatósági lehetőségek mellett Kisvárda prezentációs jelentősége eltörpült, pontosabban eltörpíttetett. Feltűnő például, hogy a Vidnyánszky Attila elnökölte Teátrumi Társaság lapja, a Magyar Teátrum egyetlen szóval sem említi júniusi számában a 25. kisvárdai fesztivált, miközben a Szarvasi Vízi Színház műsorát több kolumnán hirdeti. (Igaz, a Szarvasi Vízi Színház a korábbi főszerkesztő, a békéscsabai színigazgató, Fekete Péter ügylete.) A kultúrafinanszírozás illetékesei – Nyakó Béla kisvárdai fesztiváligazgató tudomása szerint – ősszel fogják napirendre tűzni a határon túli színházakat fogadó intézmények (József Attila Színház, Nemzeti, Miskolc, Kisvárda, Thália) célzott anyagi támogatását. Mindenesetre július elején lezajlott egy NKA-pályázati elbírálás, amelynek keretében a Kálomista Gábor elnökölte fesztiválkuratórium három évre 36 millió forintot juttatott a Kálomista Gábor igazgatta Thália Színháznak a határon túli magyar színházak szemléjére. (A másik négy aspiráns nem szerepel a listán.) Minden jel arra mutat, hogy Nyakó Bélának nincs oka rózsaszínben látni a jövőt. 

A forráshiány már korábban is súlyosan és baljósan érintette Kisvárdát. Azt jelentette ugyanis, hogy a fesztivál infrastrukturálisan nem volt képes fejlődni. Hiába állnak sok éve készen Bán Ferenc tervei egy korszerű, újonnan létrehozandó színházteremre, építkezésbe fogni nem volt miből, gödörig sem jutottunk. A határon túli színházak immár két és fél évtizede olyan helyre járnak fellépni júniusban, amely színháztechnikailag, lehetőségeit és felszereltségét tekintve – enyhén fogalmazok: – messze elmarad az ideálistól. A vendégprodukciók kedvezőtlen kompromisszumokra, a nézők pedig megértő elnézésre kényszerülnek. Megértésünk kiterjed arra is, hogy azok a színházi alkotók, akik a kilencvenes évek legelején, fiatalon még boldogan jöttek ide játszani, nappalozni, éjszakázni szerény körülmények közé is, ma már középkorú, megbecsült, mondjuk Jászai Mari-díjas vagy érdemes művészként nem olyan szívesen főnek meg a művház színpadán, és alszanak többágyas kollégiumi szobákban. A vágyott találkozásoknak amúgy is gátat szab az, hogy a fesztiválnak már nincs pénze a fellépő színházakat huzamosabb időre vendégül látni. Korábban megismerkedhettek és összeszövetkezhettek itt egymással vajdaságiak és erdélyiek, kárpát-ukrajnaiak és felvidékiek. Ezekből az inspiratív kapcsolatfelvételekből együttműködések, vendégszereplések, szerződtetések is származtak. Mostanra azonban zömmel ennyi a kisvárdai program: érkezés, próba, előadás, másnap távozás. Nincs mód arra, hogy a színházak egymás előadását megnézzék. Az érdeklődő magyarországi újságírók meghívása is csak néhány napra szól már évek óta. Az idei, 25. kisvárdai fesztivál teljes versenyprogramját jó, ha tizenöt-húsz embernek állt módjában végignézni. Ebbe már beleszámítottuk a háromtagú szakmai zsűrit – Takács Katalin, Zsótér Sándor és e sorok írója (a zsűritársak szakmai véleményéből egy-egy találó jelző alighanem be is szűrődik az alábbi beszámolóba) –, a háromtagú közönségzsűrit – Tari Istvánné, dr. Czeglédi Zsuzsanna és dr. Halmay Balázs –, a szakmai beszélgetések moderátorát, Szűcs Katalin Ágnest, valamint Nánay Istvánt mint fogalmat és intézményt.

Az elmúlt néhány esztendőben még „csak” az együttlét lehetőségeit csökkentették a költségvetési megszorítások, és már ez is érzékeny veszteségnek bizonyult. Valaha workshopok zajlottak itt, sőt néha próbák, közös produkciók. Aztán amikor már senki nem volt jelen huzamosabban, akkor még mindig összefutott egy időben két társulat, s a sátrakban, éjféli lakomajegyet „lefogyasztva” a szakma reflektálhatott, megválthatta a világot. Nemcsak a sátor meg a lakomajegy szűnt meg mostanra, hanem a versenyprogramba is beleszól a pénz hiánya. Korábban is előfordult persze, hogy a kisvárdai színhelyre adaptálhatatlan produkciók távol maradtak. A kolozsvári színház például évekig nem jött, teljes joggal úgy ítélvén meg, hogy előadásaik túl sokat veszítenének értékükből a nem megfelelő játszási körülmények között. (Idén azonban a két meghívott produkciójuk egyikét, a Romok igaz menedéket elhozták.) Volt úgy is, hogy egy-egy színház ilyen vagy olyan okból, neheztelésből, megbántódásból vagy egyet nem értve a válogatással, kihagyta a kisvárdai fesztivált. Az ilyesmi elmúlt, elmúlhatott. De miben bízzunk a jövőre nézve akkor, amikor a Szabadkai Népszínház kimondja, hogy elég, ők Kisvárdára játszani és lakni többet nem jönnek, legfeljebb Nyíregyházára? A vendéglátók, a fesztivál szervezői, a kilenc–tíznapos esemény kisvárdai lebonyolítói elképesztő mennyiségű munkával, energiával, teljes odaadással teszik a dolgukat immár negyedszázada. A legkevésbé sem rajtuk múlik, hogy újabb források bevonása nélkül ez a rendezvény már nem tudja szinten tartani magát.

kisvarda - romok foto biro istvan 2Györgyjakab Enikő, Sinkó Ferenc és Albert Csilla – Romok igaz menedék, Kolozsvári Állami Magyar Színház (fotó: Bíró István)

Az idei versenyprogramot Nánay István válogatta, folyamatos teammunkában. Tájékozott profik nyújtottak neki segítséget regionális kiosztásban: az erdélyi produkciókat Sebestyén Rita szemlézte, a vajdasági előnéző Nagypál Gábor volt, a felvidékieket Hizsnyan Géza tartotta szemmel. A szakmai beszélgetéseken és környékén számos vendégelőadásról kiderült, hogy voltaképp nem ez szerepelt volna, hanem amaz, csak nem fért be, vagy nem volt hol eljátszani, vagy túl sok pénzbe került volna. Ez alapjaiban megkérdőjelezi, hogy valóban a legjobbjait láthatjuk-e itt a határon túli színházak elmúlt évadának. És ha Kisvárda már ez sem, meg az sem, meg amaz sem… akkor mi maradt belőle… – kérdezzük bánatosan magunk elé meredve.

Ami az idei merítést illeti: öt országból 23 produkció – így szólt az MTI-hír. (Valójában négy országból.) Széles skáláját láthattuk a 2012/13-as évad bemutatótermésének, a politizálótól az esztétizálóig, a kísérletitől a bombabiztosig, a fiatalostól az öregesig, a vérprofitól a vérgagyiig. Kiválóan sikerült a felütés: a sepsiszentgyörgyiek Spiró-bemutatója, Az imposztor. Keresztes Attila rendezése valósággal megágyazott az előadást követő megnyitóünnepségnek, amelyen a politikusok beszédeit hallgatva szinte vágyakozva gondolhattunk vissza a vilnai társulat által rettegett Gubernátorra. A fiatal és figyelemre méltóan markáns Derzsi Dezső az elnyomó hatalom képviselőjének intelligenciájában mutatta fel a politikus veszedelmességét. A produkció izgalmas figurák, erőteljes színészi alakítások egész sorát vonultatta fel. Mindenekelőtt ott volt a vendégszínész Bíró József alakításában a vendégszínész, Bogusławski. Fekete garbós, világító fejű férfi, aki miközben egészen zárt személyiségnek látszott, minden szót a kigondolás és szájra vevés evidenciájával mondott el. Csodálatosan talányos alak. Csupa különböző szín a vilnai/sepsiszentgyörgyi társulat: D. Albu Annamária drámaian magába süppedt Skibińskája, aki csak a színpadon nyílt ki, Dorine-t játszva. Vagy Rogowski, akit könnyedséggel és cinizmussal ruházott fel Pálffy Tibor. Vagy Szakács László erős jelenlétű Niedzielskije, vagy éppenséggel a lakonikus szakmaisággal dolgozó, életszerű, ügyelőnek látszó Ügyelő, Veres Edit. A produkció a közönségnek is módot adott megtapasztalni a kisvárdai művelődési ház színpadát – ott ültünk ugyanis az első két felvonás alatt –, exkluzív térélmény jutott a nézőknek. Mátray László Rybakja körülöttünk forrongott. Kétségbeesését fél méterről ragasztotta ránk: „Szörnyű, hogy a legjobb műveket is a szolgálatukba állíthatják! Borzasztó, milyen gyönge a művészet! Már nincs olyan területe az életnek, amelyik ne az övék volna!”

Feltűnő tapasztalása az idei kisvárdai versenyprogramnak, hogy jó néhány színház produkcióját erős közéleti (talán politikainak is titulálható) mondandó és hév fűtötte. Tehát igen érzékletes benyomásokat szerezhettünk arról, miként élik meg kisebbségi magyarként Szlovákia, illetve Szerbia állampolgáraként vagy lakosaként kis- és nagyközösségük gondjait a kassai és az újvidéki színházi alkotók. Ide sorolhatóak talán a komáromiak is, akik A hentessegéd című versenyprodukciójukkal a szlovák irodalomhoz nyúltak, a díjkiosztó után előadott Caligula helytartójával pedig közös jelenünkre reflektáltak. A hentessegéd Ladislav Ballek regényéből készült, s az író fia, Rastislav Ballek vitte színre a komáromi társulattal. A második világháború után játszódó történet drámai műként elég lyukacsosnak bizonyult – a színészeknek inkább csak egy-egy markáns karakter felvázolására adott lehetőséget. Az egyik pólus Bandor Éva élesen, eszközgazdagon elénk tárt céltudatos feleségfigurája, a másik Fabó Tibor végtelenül egyszerűen megszólaló, modormentesen megfogalmazott hentese. Kettejük között egyengette előrehaladását halkan hümmögve a hentessegéd, vagyis Mokos Attila, emlékezetesen figyelő arcával.

impsz5788m bzs
Bíró József és Nemes Levente – Az imposztor, Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy (fotó: Barabás Zsolt)

A kassai Thália Színházat két éve irányítja Czajlik József, s az általa rendezett Marat/Sade pontosan jelzi a társulat szakmai ambícióját és állapotát: a fejlődés útjának kezdeti szakaszát. Erőn felüli a feladat, sok ponton megoldatlan is ez a hosszú, bonyolult, gazdag közlésvágyú Peter Weiss-előadás. De még díszletben is formátumos az elgondolás – Kisvárdán ritkán látunk vizuális élményt nyújtó színpadképet –, bár a rendezés az elképzelhetőnél kevésbé használta ki Fodor Viola díszletének lehetőségeit. Az előadásban egy és más felesleges sallangnak hatott: például a játszók elmaszkírozása vagy a játék repetitív elemei – mint Rák Viktória tisztahangú Charlotte Cordayának más lábán járatása –, de a csapat együtt erősnek mutatkozott, s olykor egy-egy színész egyedül is elbírt súlyokat. Például a Jacques Roux szerepében lehengerlő aktuálrap számot előadó Nádasdi Péter, vagy a Marat-t alakító, elegánsan középkorosodó Petrik Szilárd. Két szereplőjét a darabnak csak ritkán láttuk: Jámbor József Sade márkija sajnos akkor is olyan volt, mintha ott sem lenne, amikor ott volt. Pólos Árpád viszont ízről ízre meggyőzőnek mutatkozott az elmegyógyintézet-igazgató alakjában.

A kassaiak produkciójánál sokkal nagyobb átütőerővel szólalt meg az Újvidéki Színház Opera ultimája. A kompozíció is ügyesebb: az első, fehér felvonás igen szellemes operaparódiája A sevillai borbélynak, míg az elfeketülő második rész a Figaro házasságából növi ki magát egyfajta protest song kórussá. Egy tehetséges társulat vette magára az elbocsátott sikeres belgrádi színházigazgató és rendező, Kokan Mladenović személyes gondjait, s Gyarmati Kata dramaturg és társszerző segítségével alkottak belőle közös, svungos, teátrális színpadi nyilatkozatot. A hiányokon lendületből átugratott a társulat. Balázs Áron mint darabbéli színigazgató és játékmester parádésan vezényelte le a produkciót. Mindenki friss, energikus, dús, harapós, Elor Emina mindemellett még brillírozó is. Az Opera ultima bizonyult az első igazán nagy dobásnak, történetesen a versenyprogram utolsó estéjén. Minden problematikussága ellenére a fesztiválhét kiemelkedően nagyhatású produkciója volt. (Erős aggodalommal gondolok a színház jövőjére az igazgatóváltási processzus mostani szakaszában.)

Természetesen a jelen égető társadalmi kérdéseit feszegeti – brutális bohózat formájában – Székely Csaba Bánya-trilógiájának második része, amelynek bemutatója ezúttal is a marosvásárhelyi Yorick Stúdió érdeme. A Bányavirág után a Bányavakság ismét Sebestyén Aba rendezői vezényletével született, könnyeden, elegánsan, nagyfokú szakmai profizmussal. A játszók autentikusnak hatottak, ha nem is mindegyikük jeleskedett. Az Izsákot alakító Ördög Miklós Leventét és az Izabellát adó Czikó Juliannát a szerző sem kényeztette el, és az előadásban is kevesebb babér termett számukra. Ott volt viszont a vehemens Szakács László, Ince tragikomikus sorsának ábrázolója. A remekül poentírozó Nagy Dorottya szomorú-keserű, bámész Iringója. És Bányai Kelemen Barna, akiről a Bányavirágnál megtudtuk, hogy iszákos Mihály doktornak tökéletes. Most a Bányavakságban kiderült, hogy egészen másmilyennek is az. Rutinos román rendőrnek is tökéletes. Minden, amit színészileg csinál, nem több, nem kevesebb – pont annyi, amennyi kell. 

A versenyprogram legnagyobb csalódását a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Az eredeti Hamlet című produkciója jelentette. Előre örülhettünk, hogy Urbán András társulata Mezei Kingával gyarapodva ezúttal egészen másba fogott, mint szokott. Ám a Mezei Kinga–Góli Kornélia által jegyzett Hamlet-átirat igen kevés szellemi muníciót és csekély használati értékű koncepciót tartalmazott. Ennek következtében maga az előadás inkább csak átrohant a történeten, durva diákszínjátszós stílben, anélkül, hogy érdemi ajánlatot tett volna Shakespeare tragédiájának értelmezésére. Mészáros Árpád hősies erőfeszítése a címszerepben szimpátiát ébresztett ugyan, de a bemutató alapjában véve azt a benyomást keltette, hogy mindannyian vesztettünk vele. Legelsőül is Béres Márta, aki e körülmények között találkozott a vele egyébként oly szépen elképzelhető Ophelia-szereppel. De őt és bennünket legalább kárpótolhatott a Béres Márta One-Girl Show, amely a fesztivál kirobbanó sikere lett.

Rokonszenvet keltően mutatkoztak be a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színésznövendékei, akik Michał Walczak Homokozó és Marek Modzelewski Koronázás című egyfelvonásosát játszották el Bocsárdi László rendezésében. Teljes erőbedobással, hittel és lelkesedéssel dolgozva a meglehetősen soványka anyagnak tetsző kortárs lengyel darabokon. Megjegyezhettük magunknak a Fiú szerepében Boros Csabát, aki egyébként a Bányavakság zeneszerzőjeként is figyelmet keltett, valamint Ritziu Ilka-Krisztinát, mert szerintem ő a legszebb lány, akit idén Kisvárdán láttam.

kisvarda Banyavaksag - mvhBányai Kelemen Barna és Szakács László – Bányavakság, Marosvásárhely (fotó: Rab Zoltán)

Ezen a fesztiválon – a játszóhelyek korábban már említett, korlátozott adottságai miatt – tudni kell felmérni egy előadás itteni milyenségéből, hogy nagyjából milyen lehet az eredeti helyén. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Synge-bemutatója, A nyugati világ bajnoka például jószerével hallhatatlanná vált a művház széles színpadán a díszletfalak nélkül. Mire a színészek valamelyest akklimatizálódtak a körülményekhez, majdnem elmúlt az előadás. Voltaképp csak az utolsó negyedórában váltak érzékelhetővé a produkció sejthető értékei. Például Benedek Zsolt új fordításának tetszetőssége – bizonyos ódon humor, rengeteg helyesen használt „lévén”, halvány McDonagh-érzet (jelentsen is magyarul bármit vagy bárkit az a jelző, hogy mcdonaghos). Vagy Egger Géza Christy Mahonjának titokzatossága. Vagy a sudár, vékony Márkó Eszter, aki kecses mozdulataival költői alakká hajladozta özvegy Quinné figuráját.

A temesvári Csiky Gergely Színház szép és eredményes vállalkozásának bizonyult Pintér Béla és Darvas Benedek Parasztopera című művének bemutatása. Szikszai Rémusz enyhén García Lorca-i világú rendezésében ugyan számos apróbb momentum magyarázatra szorulna, és a színészek is meglehetősen egyenetlenül teljesítettek – széles a skála az amatőr hangútól a kevésen át a túl sokig –, de a zenei megszólaltatás jól sikerült, a produkción átsütött a mű szépsége és ereje, vagyis az előadás működött. Ez utóbbi – a működőképesség – kevésbé érződött a beregszásziak Shakespeare-jén, a Szergej Maszlobojscsikov rendezte A viharon. Igaz, a Várszínház terében minden értelemben eléggé szétszóródott a játék, amelyet Trill Zsolt vitt Caliban púpos hátán. Szűcs Nelli szép slafrokú, szemüveges Prosperáját hét színésznő alkotta Ariel segítette varázslataiban, megerősítve azt a gyanúnkat, hogy amit/ahol egy színésznő nem tud eljátszani, azt/ott hat sem.

Az „érdekes” kategóriába sorolom a Tompa Gábor által (már nem először) rendezett Romok igaz menedék című mozgásszínházi produkciót a kolozsváriaktól (Györgyjakab Enikő ihletett arca!), valamint a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház többek szerint best of Goda Gábor jellegű Arany-légy című produkcióját. Versenyen kívül láthattunk még kolozsvári Dívákat (három nőszínésznő játszanivaló nélkül is ragyog: Kézdi Imola, Albert Csilla és Vass Zsuzsanna Missy), csíkszeredai Isten pénze-musicalt (de ki gondolta volna, hogy egy középkorú, barkós színész, Lőrincz András Ernő szabályos kézenátfordulásokat tud bemutatni egy táncszámban?), minősíthetetlen, botrányosan ízléstelen A sevillai borbélyt a nagyváradiaktól (nyelvöltögetésben össznemzeti rekord), egy autentikus orosz (ukrán) zenészt, Vihula Mihajlót Harsányi Attila oldalán a színész Viszockij-estjén és egy formás, korrekt Az őrült naplóját Barabás Árpádtól

Hogy mi volt még?

A fesztivál második napján Marosvásárhelyen meghalt Lohinszky Loránd. A hetedik napon Pintér Tibor lovas színháza a művház melletti füvön nagy közönségsikert aratott A fejedelem Kisvárdán – II. Rákóczi Ferenc című zenés lovas műsorával. Egy héten át visszacsengtek az ember fülében az első napi Az imposztor-előadásból Mátray László Rybakjának szavai: „örülj, hogy színházban élhetsz… Örüljetek.”

SRUBER ANDREA 

 

NKA csak logo egyszines

1