A közeli Bécs ismét kitűnő választékkal hívta a nézőket a fesztiválra. Luc Bondy, a Párizsi Odéon Színház igazgatója, ez évben utoljára a Wiener Festwochen művészeti vezetője, maga is két rendezését mutatta be: a Tartuffe-öt, valamint Harold Pinter Hazatérés című darabját, mely utóbbit a párizsi Odéon Színházban rendezett meg. A kettő közül a Tartuffe-öt volt alkalmam látni. Műsorfüzetének mottója a főszereplőnek a fenti címben jelzett mondata volt: „Nem fordult még elő a földön ilyen mocsok!” (Petri György fordítása). A modern konyha-ebédlőben játszódó előadás mai szereplői személyiségének lélektani drámájára helyezi a hangsúlyt, a kegyetlenség és a könyörtelenség modern formáját képviselő Tartuffe még félelmetesebben manipulálja, terrorizálja, zsarolja érzelmileg a körülötte élőket, rombolja szét azok kötelékeit. A deus ex machina megoldás után a magába roskadó, s nem az uralkodót dicsőítő, hanem az emberiséget mocsoknak nevező Orgon drámáját az asztalon immár önfeledten táncra perdülő Mariane és Valér oldja kissé.

12 15 Bécs - Written on Skin1087rWritten on skin (fotó: Armin Bardel)

A rendkívül sokszínű fesztivál előadásai a legmagasabb művészi színvonalú hagyományosabb megközelítéstől a legkísérletezőbb színházi felfogásig igen széles skálán mozogtak – nyilván nem véletlen, hogy a közönség is változott: a Tartuffe idősebb nézőit Lepage-nál például inkább középkorúak, illetve fiatalabbak váltották fel. A politika, a hatalomvágy, a hatalommal való súlyos visszaélés mind a négy általam látott előadásnak központi motívuma volt. 

A világhírű kortárs brit zeneszerző, George Benjamin Written on Skin (Pergamenre írva) című operáját Martin Crimp szövegkönyve alapján Katie Mitchell rendezte. Ez az előadás a tavalyi Aix-en-Provence-i Fesztivál egyik szenzációja volt. A középkori történet átdolgozása kiemelte a hatalommal, az erővel bíró, feleségét birtokló uraság alakját, vele került szembe a feleség s a pergamenre író, alkotó művész, akiknek szerelme természetesen tragédiába torkollott. A rendezés a cselekményt két szinten, a színpadot négy részre osztva, részben középkori környezetben, részben (a történetet „archiváló” angyalokat) kissé falanszter jellegű mai díszletben játszatta. Talán elsősorban a nagyszerű zene miatt a produkció ezúttal is komoly sikert aratott. Az előadás után hazamenet az Operánál még egy kis vidámságban is részünk volt: leültünk a többi érdeklődő közé, s az óriáskivetítőn élőben követhettük Rossini A sevillai borbélyát. 

Felvonultak még a világszínház olyan nagyságai, mint a svájci rendező, Christoph Marthaler, akinek tavaly nagyszerű Ödön von Horváth-rendezéséről, a Hit remény szeretetről számolhattam be. Letzte Tage. Ein Vorabend (Utolsó napok. Előeste) című művét (a szövegkollázs összeállítója, dramaturg: Stefanie Carp, zenei vezető: Uli Fussenegger) a formabontó rendező ezúttal egyenesen az osztrák parlament történelmi üléstermében adatta elő. Ez is mutatja, hogy a politikára vonatkozóan mégoly lesújtó előadást is nemhogy tolerálják, hanem egyenesen segítik is. 

Marthaler munkáiban nem véletlenül kap nagy hangsúlyt a zene: tanulmányai a zenével indultak (oboán és fuvolán játszik), később Jacques Lecoq tanítványaként az opera felé fordult, operarendezései mellett más előadásaiban is a szöveg és a zene szoros egységben, invenciózus módon szerepel. Így volt ez 2010-ben az Avignoni Fesztiválon, ahol a Papperlapapp című előadása, melyet Anna Viebrockkal jegyzett, talán a legmaradandóbb élményem volt (erről a Criticai Lapokban már beszámoltam). A színhely akkor a középkori pápai palota udvara volt. Nem kevésbé izgalmas a „zenés drámaként” aposztrofált 2013-as Utolsó napok. Előeste című előadás helyszíne sem, az osztrák parlament történelmi ülésterme. A 34x22,5 méteres, eredetileg 364 székkel bíró klasszicizáló ülésterem építészetileg a görög theatron mintáját követi. Az elnökség mögötti oszlopok timpanonban végződnek. Az I. világháború kitörése 100. évfordulójának „előestéjére” készült, az antiszemitizmusról és a rasszizmusról szóló előadás egészen különlegesen épült bele a történelmi közegbe. Először is megfordította a hierarchiát: az elnökségi pulpituson és a mellette lévő padsorban ült a közönség, a félkörívű termet és a karzatot játszották be a színészek és a zenészek – ez utóbbiak az előadás végéig külön-külön is, a legkülönbözőbb helyeken tűntek fel hangszerükkel. A kissé merev elrendezésű teremben néhány szobrot mintegy renováláshoz készítettek elő, nejlonba csomagoltak, s néhány állványt is beállítottak, így a magyar politikusok beszédkollázsa éppen innen hangzott el. Másrészről az időt általánossá tágította az előadás, a szerepeket egybemosta, a játszók többnyire csoportosan voltak a színen: az előadás etűdökből épül fel. A bevezető beszéd kivételével, amely egy a jövőből szóló fiktív „dokumentum”, és a Letzte Tagéra jellemző fekete humorral az antiszemitizmust kétszáz év múlva a világörökség részévé teszi, az összes ezután elhangzó szöveg valódi politikusok valódi beszédeiből összeállított: így jutottak el a XIX. század végétől, az I. világháborút megelőző időszak antiszemitizmusától, az első világháborútól a XXI. századba. Az egykori osztrák fajgyűlölet politikai diskurzusától a jelen Magyarországáig: Orbán Viktor, Bayer Zsolt, Szaniszló Ferenc, Bencsik András, Szegedi Csanád, Gyöngyösi Márton beszédeinek részleteiig, a „megvédjük zsidó honfitársainkat” és a „cigányság ezen része állat, és állatként viselkedik” kijelentés idézéséig. 

12 15 Bécs - TARTUFFE0120Tartuffe (fotó: Ruth Walz)

A szerepek állandóan alakulnak, a szereplők epizódonként változtatják a helyüket is – gyakran a zenészek is –: az addig a parlamentet tisztogató takarítónők egyszerre levetik zöld köpenyeiket, s parlamenti képviselők válnak belőlük, a képviselőkből bohócok lesznek, később a női szereplők ismét takarítónők… 

A politikai hatalom súlyosan antiszemita, rasszista beszédrészleteit döntően a XX. század első évtizedeiben és a holokauszt idején élő zsidó zeneszerzők műveiből vett részletekkel kísérik, így a Theresienstadtban is, egészen a végső auschwitzi megsemmisítéséig alkotó Viktor Ullmann vagy az ugyanott meggyilkolt Pavel Haas műveiből, de a komponisták sora igen gazdag. Közben mindezt „kívülről” is láttatják: a bejárati ajtók mögötti folyosón japán turistacsoport megy végig, benéznek, befényképeznek a terembe. Az előadás Felix Mendelssohn Éliás című oratóriumának kórusrészletével zárult, miközben egy pillanatra még ismét föltűnt a távoli világ is: a kíváncsian szemlélődő japán turisták – majd a történeti tablók szereplői lassan, libasorban, kísértetiesen vonultak át a második emeleti karzaton, egészen lélegzetelállító, különös vízióként: az előadás a történelem ezen egyre távolodó, végül eltűnő kísérteteivel zárult, a már nem látszó kórus énekének lassú elhalkulásával a termen kívül.

A kiváló előadások között nem azért említem Robert Lepage rendezését utolsóként, mert a legkevésbé érdekes, éppen ellenkezőleg, kivételes színházi élmény volt. 

Lepage-t a meglepetések mesterének tekintik, akinek örök kísérletezése a színészeket is minduntalan szokatlan „kalandokra” készteti. Mint egy interjúban a rendező elmondja, ha újabb ötlete támad, akár az előadás előtt egy órával is változtat a szövegen. Munkáit állandó elégedetlensége viszi előre, 1994-ben alapított társulata, a québeci Ex Machina vezetésében filmes tapasztalatai is segítik. Feltétlenül szem előtt tartja rendezéseiben a világ színpadain is a kísérletezés szabadságát. 2008-ban, Québec városa alapításának 400. évfordulója alkalmából Le Moulin à images (Látványmalom) címmel a város kikötőjében a város „audiovizuális” történetét dolgozta fel: gabonasilókra hatalmas projektorokon fél kilométeres hosszban és 30 méteres magasságban vetítették ki a művet – a háromrészes történetet negyven estén át ismételték meg. 

12 15 Bécs - Playing Cards 130 Erick LabbePlaying Cards 1: SPADES (fotó: Érick Labbé)

A Playing Cards 1: SPADES (Játékkártyák 1: Pikk) címet viselő előadás nyelvéül a műsorfüzet hármat is megjelöl: angol, francia, spanyol. S valóban, a hat színész a maga számtalan szerepében ezeket a nyelveket használja (német feliratozással). Nehéz az előadást leírni, mert egészen varázslatos módon, szinte visszaadhatatlanul használja ki a technikai lehetőségeket a színpadképekhez, a zene, a hangok, a fények alkalmazásához. Mint egy interjúban a kanadai rendező elmondja, ő tulajdonképpen színház-filmet csinál. A Las Vegasban 2003-ban játszódó epizódokból végül karakterek, sorsok állnak össze, külön világok, egy rendkívül komplex, multimediális nyelv közvetítésével.

Az előadás egy tervezett trilógia első része: a cím, a Pikk az angol Spade, a kard, a háború szimbóluma – 2003 az iraki háború ideje. Las Vegas a játék, a szenvedélyek, a kíméletlen harc színtere, ahol a játékkaszinóktól függetlenül egy áliraki falut is felépítenek, hogy az oda vezényelt katonákat kiképezzék. Mint egy kritikus megjegyezte, a hadtest az egyik sivatagból a másikba tart. Bush elnök egy tv-képernyőn meg is jelenik az előadásban, ahogy beszédet mond a háborúról. A helyszín többnyire egy szálloda, ahol a szereplők véletlenül találkoznak össze. Itt vesz ki szobát a francia pár, akiket az előadás elején egy Elvis Presley-imitátor egy groteszk show-ban megesketett. Itt lakik az amerikai showman, aki fokozatosan mindenét eljátszotta. Itt dolgozik az illegálisan bevándorolt mexikói szobaasszony, illetve a szintén mexikói konzumgirl – ide jön az amerikai titkos francia szerelme is. Egy cowboykalapos ismeretlen az ifjú pár életét rombolja le, az amerikai a sajátját, a katonák egymás és a szadista parancsnok zsarnoksága, szexuális perverziói miatt kínlódnak.

12 15 Bécs - Letzte Tage 15Letzte Tage (fotó: Walter Mair)

A különböző zenék a mikrovilágok állandó kísérői, integráns részei, segítik a gyors változásokat. Amint fel-le csukják a színpad egyes tereit, egy szempillantás alatt váltanak a szellemes, fantáziadús színpadképek, nyílnak fel például a „játékasztalok” (a játékosok a színpad alatt ülnek, s csak melltől fölfelé látszanak ki), a szemünk előtt, mintegy varázsütésre teremtenek újabb és újabb hangulatokat. Az amerikai üzletembert végig öltönyben látjuk (ezért is vált ki a darab végi lemeztelenítése olyan erős hatást), „prezentáción” vesz részt: fölülről hirtelen mintegy 10‒12 szék ereszkedik le a színpadra. Átlátszó műanyag székek, az egyiken fog hősünk ülni, miközben a színpad széle a székekkel körbeforog. Az üzletember beszédével megteremti az értekezlet hangulatát, miközben ülő alakjának némileg torzított képe látszik át a forgó, átlátszó műanyag székeken, különböző szögekből mindig másként. Majd a jelenet végeztével a székeket ismét egy pillanat alatt felhúzza, eltünteti a láthatatlan szerkezet, s tovatűnik az általuk teremtett világ is. Egy későbbi jelenetben – miként a többi szálon is – folytatódik a karakter pokoljárása: a zálogházszerű epizódban, miután nemcsak mindenét eljátszotta, hanem szörnyű adósságokat is csinált, az üzletember végső kétségbeesésében egy show-műsor ötletét értékesíti egy ócskásnak – természetesen mélyen a remélt ár alatt. Ezúttal a szálloda uszodájához vagy a játékteremhez hasonlóan a színpad alatti tér nyílik meg, a becsüs egy felnyitott nyílásban ül, előtte-mögötte a szintén kiemelt pult. A gyors változások mind a nézők előtt zajlanak, hiszen az előadás szünet nélkül két és fél óra. A medence is egy pillanat alatt nyílik ki a színpadon, kerül a fentebbi szintre a korlátja, a szereplők kívül is és belül is játszani fognak, ki-ki a medence szélén vagy/és a medencén belül. Körülötte valamennyi „polgári” karakter megjelenik, „találkozik” egymással – az indián, a katonák és a szobaasszonyok kivételével. A hangulathoz feltétlenül hozzájárul ez a fajta hihetetlen ötletesség, a technikai lehetőségek elképesztően gazdag tárháza. 

„Semmin ne csodálkozz, azon se, ha hulla kerül elő egy szobában” – mondja a precíz mexikói szobaasszony az újonnan érkezett kolléganőnek, mellékesen (ez is a gyakran megjelenő groteszk irónia része) a másik szobaasszony szemlátomást férfi. A dolgos-szorgos szobaasszonyról a szállodai alkalmazottak (takarítók, Elvis-imitátor, táncosnők) káprázatosan szellemes étkezési jelenetében derül ki, hogy illegális bevándorló, aki rosszul lesz, s végül halálfélelmében, hogy ki tudja majd fizetni az orvosi kezelést, ő válik az üzletember nagy összegű nyereményének elrablójává. Félelme később alaptalannak bizonyul, az orvos megnyugtatja, nincs komoly betegsége – a pénzt azért bőven elteszi. 

Az epizódok mozaikjai lassanként egésszé állnak össze – a hat színész elképesztő varázslatokra képes. Az időnként fel-feltűnő magányos indiánnak, aki elhullott állatokat temet el, a darab vége adja meg fontos szerepét: az ő varázslata fogja a mindenét elvesztett/mindenétől megfosztott üzletember életét visszaadni, hogy azután elhangozhassék a talányos befejezés: Most hova megyünk? – Haza! 

A harc, a háború, a rosszul, kegyetlenül felhasznált hatalom és manipuláció közepette vagy deus ex machina jön meg a feloldás, esetleg váratlan emberi segítség érkezik, máskor tragédia. Az egyéni és/vagy társadalmi széthullás közepette vigasz marad a mindezekért elkötelezett nagyszerű színház. 

 FRIED ILONA 

 

NKA csak logo egyszines

1