Mi a hír? Mi a média? Mi az igazság? Mi a gyanú? Mi a valóság? Mi a realitás? Mi az álom? Mi a gép? Mi az élőlény? Mi a művészet? Kiindulásképp ilyen kérdéseket tesz fel, és szándékai szerint válaszolna meg a Nicolas Stemann rendezte Die Kommune der Wahrheit. Die Wirklichkeitsmaschine című előadás, amelynek ősbemutatóját a Wiener Festwochen keretében tartották. Az alkotócsapat százhúsz órára bezárkózott, olvasta a lapokat, hogy összeválogassa az alapanyagot, azt pedig – gyakorlatilag a próbafolyamat elhagyásával – azonnal színre vigye. Következésképp az előadásnak ebben a fázisában (Bécsben négy alkalommal játszották, nekem a premierhez volt szerencsém) csak a leendő, a később Hamburgban is bemutatandó, a létrehozást egy könyvben is dokumentáló produkció formájának körvonalait lehetett kivenni.

16 KDW152a

Bár napi hírekből dolgoztak az alkotók, mégsem szimpla hírszínházat hoznak létre. Nem játsszák el a híreket, nem illusztrálják azokat, hanem a mindennapokra és a konkrétumokra vonatkozó aspektust teljesen kiiktatva azokból egy új, a színház megismételhetetlenségét kihasználva kizárólag arra a színpadra és a arra az estére érvényes valóságot konstruálnak. És valóban, már a színpadkép is egyfajta világalkotásról szól, hiszen a kaotikus tér (Anna Marquardt, Lani Tran-Duc és Nicolas Stemann munkája) olyan, mint egy modern médiafalanszter. Egy olyan bizarr, ha úgy tetszik: háborús irányítóközpont, ahol a mindennapi cél a meggyőzés, a vélt vagy valós jó oldalra állítás. De akár tekinthetjük a kétezres évek Bletchley Parkjának is, ahol a cél a jelen kódjainak megfejtése, feltörése, értelmezése. Vagy egy olyan, a valódi, külső valóságtól elzárt helynek, ahol – de ez már az előadás profán technikai szintje – több munkaállomáson dolgozik az aktuális színpadi valóság létrehozásán az előadás hat színésze és a nagyszámú műszaki közreműködő, akik valamiféle személytelenné tevő egyenruhát viselnek. A térbe kivetítők, futurisztikus, ezüstpapírral bevont díszletelemek, villódzó állványok mellett kályhacsőhöz hasonló fémek lógnak be, van füst, játszik a zenekar, bemasírozik egy rezesbanda, gumikötélen végeznek akrobatikus gyakorlatokat (ily módon még az űr is megjelenik az asszociációs horizonton), a kis munkaállomásokon hol itt, hol ott történik valami real time esemény, a vetítőn pedig vagy ezeket, vagy a színészekkel korábban felvett áldokumentarista stílusú miniinterjúkat látunk. Nincs nyugvópont ebben a posztapokaliptikus barokk burjánzásban, folyamatosan bombázza valamivel a nézőt az előadás, effekttel vagy csupán a hír témájával, amire reagálni kellene. De hamar szaturálódunk ebben a fókusztalanságban.

Miközben értjük – és valljuk be, hamar megértjük – a kedélyes esti meseként felolvasott hírek cinizmusát. Felfogjuk, hogy a szövegek egymást random váltó, értelmezetlen citálása azt hivatott teatralizálni, hogyan folynak át rajtunk a hírek, mennyire immunisak maradunk velük szemben. Azt is tudjuk, hogy ugyanazt a tényt többféle tónusban, hangnemben, kontextusban elő lehet vezetni, következésképp – és ezt épp mi ne tudnánk a bennünket körülvevő politikai helyzetben – párhuzamos univerzumok élhetnek egymás mellett még mikroközösségekben is. 

Állítás, változtatás, átalakítás, reflexió. Leginkább ez utóbbi hiányzik hírfogyasztásunkat illetően, gondolja Stemann. A színpadon tehát megmutatja, hogyan lehetnénk kellően kritikusak: „azt írja az újság, hogy…, és mi azt csináljuk rá, hogy…”-ot játszik. Szíriában a zavargásokban az utóbbi három évben százezren haltak meg. A színészek rohangálnak a színpadon, a flitteres ruhájú lányokat a farkasok széttépik. Aki elesik, felállna. A halottak nem kelnek fel, szól az utasítás, majd elindul egy romkocsmai asztaltársaságok filozofálgatásának mélységét épp csak elérő beszélgetés arról, hogy mennyire kell nekünk magunknak szerencsétlennek lenni ahhoz, hogy átérezzük mások szerencsétlenségét.

16 KDW722a(fotók: Armin Bardel)

A színpad két oldalán egymással szemben ülő nézőket arra kéri a rendező az előadás elején, hogy analóg tweeteljenek, azaz a székek alatt levő papírcetlikre bármilyen megjegyzést, kommentet írjanak fel. A nem teljesen tiszta instrukciót a közönség nem követi előadás közben, csupán a végén –felszólításra – küldenek néhányan üzenetet: „Nem értek semmit.” „Grandiózus!” „ Hogy áll a Bayern?” Értetlenség vagy elutasítás, rajongás, érdektelenséget kifejező vagy szellemesnek szánt megjegyzés – döntse el ki-ki maga. Aztán az előadás közreműködői egy kvázi-tábortüzet ülnek körbe a színpadon, dalolgatnak, meghívják maguk közé a dramaturgot, egy összeesküvéselmélet-specialistát, az ORF egyik jeles moderátorát, a rendező pedig a gondolati-filozófiai mélység fentebb már jelzett szintjét tartva kezdi meg a beszélgetést. A kör zárt, Stemann elmondta, mit gondol – a műsorfüzetet meg teletűzdeli idézetekkel Adornótól Nietzschén át a Mátrix című kultfilm mondataiig –, de a nézőkre nem volt különösebben nyitott.

PAPP TÍMEA

 

 

NKA csak logo egyszines

1