A Wiener Festwochen idei programjából a Münchner Kammerspiele és az NTGent 2009-ben bemutatott előadása némiképp kilóg. Hiányzik ugyanis belőle az a nagyon erős és direkt politikai-társadalmi reflexió, ami a fesztivál többi előadását egyértelműen jellemezte. A háromszereplős – két színész és egy énekes –, Johan Simons rendezte Gift. Eine Ehegeschichte a magánfájdalmat helyezi középpontba. A történet főszereplője egy férfi és egy nő, akik valamikor szerették egymást. 

18 Gift A(fotó: Phile Deprez)

Sok éve váltak el (tíz – mondja a nő, kilenc – javítja ki többször a férfi), azóta nem látták egymást, nem hallottak egymásról, nem tartották a kapcsolatot. Jelenlegi találkozásuk oka egyszerre profán és nagyon felkavaró, nevezetesen az, hogy a temető talaja, ahol balesetben meghalt fiuk nyugszik, mérgezett, így a koporsót át kell helyezni. A találkozás oka jelen idejű, tartalma azonban két életstratégia ütközése; a „Miért hagytál el?” kérdéstől indulva egyszerre a múlt és a jövő. 

A férfi kitárulkozása arról, hogy 1999 szilveszterén miért ment el otthonról két becsomagolt bőrönddel. Hogy nem tudott koccintani, mert gyereke halála járt az eszében. Arról, hogy ez a tragédia mennyire megtörte, s a felesége iránti érzéseit is mennyire megváltoztatta. Ugyanakkor valamiféle életösztön mégis munkált benne, a túlélésnek egyetlen záloga pedig a tiszta lap, az előzmények nélküli újrakezdés, aminek lehetőségét a férfi egy új országban, Franciaországban találta meg, új felesége oldalán, aki épp gyereket vár. A fájdalmat a férfi elnyomta, első gyerekét nem siratta el, sikertelen házasságát nem dolgozta fel. Bár a seb látszólag behegedt, a var csak a gennyet fedi el. 

A nő sem siratta még el a gyereket és a sikertelen házasságot, ám számára a fő problémát annak a feldolgozása jelenti, hogy indoklás nélkül maradt egyedül, hogy a „Miért hagytál el?” kérdésre évekig nem kapott választ, s hogy a végül olyannyira vágyott felelet csak további kételyeket és értetlenséget szül benne. Maradt a városban, maradt az emlékek között, és nem érti, hogyan lehet kételkedés nélkül újrakezdeni egy életet. Az együtt töltött délután egyfajta terápiaként mindkettejüknek segít a feltételes múlt idő végleges kijelentő móddá alakításában, abban, hogy lezárják életüknek ezt a fejezetét, hogy megnyugvást találjanak, hogy ami a hétköznapi örömforrásokat megmérgezi, semlegesítődjön.

Az alkotók nem akarnak provokálni. Ahogyan a drámában, az előadásban sincs semmi rátét, a csöndes, nagyon is átérezhető emberi történethez a színházi nagyszabást Simons két nagyszerű színésze biztosítja. Elsie de Brauw és Steven van Watermeulen a sebzettség, az egymásra utaltság, az elfojtott fájdalom és a gyógyító kitárulkozás árnyalatait, a cinikus hárítás és végső elfogadás skálájának minden állapotát nagyon pontosan és hitelesen mutatják, játékuk giccsmentes, intenzív és pulzáló. 

Az érzelmi csúcspontokon Simons egy XVI‒XVII. századi angol zeneszerző és énekes műveit iktatja be a drámába és az előadásba. A nézőtéren, szinte civilként ülő kontratenor, Steve Dugardin az I. Erzsébet-korabeli melankolikus hangulatú, az elmúlásról, a halálról szóló dalokat a cappella énekli. Dugardin nem narrátor, hanem egy olyan szereplő, aki kimondja a kimondhatatlant, aki gyógyítóként a trauma feldolgozását segíti, aki a többiek számára a lelki békét hozhatja el, az öt dal pedig nem kizökkentő, eltávolító effektként vagy zenei aláfestőként működik, hanem a prózába belesimuló zenei szövetként. 

Leo de Nijs színpadán egy háromsoros, nyersfából készült emelvény, rajta lenyitható kék székek. (Oldalt van még egy kávégép, hátul pedig egy nagy ventilátor.) Az előadás teljes fényben kezdődik, a két színész a nézőtérről érkezik. Ők néznek bennünket, mi nézzük őket. Egy szöveggé tett dráma és üres székek fönn, valószínűleg sok, ki nem mondott személyes dráma a tömött sorokban lenn.

PAPP TÍMEA 

 

NKA csak logo egyszines

1