A POSZT versenyprogramjának meghirdetésekor az embernek jobbára határozott véleménye van a válogatók munkájáról, idén azonban csak post festa tudtam megítélni a Solténszky Tibor és Szigethy Gábor (szigorúan ábécésorrendben) összeállította kínálatot, sok előadással ugyanis Pécsett találkoztam először. 

A versengést persze nem szabadna nagyon komolyan venni – erre int például, hogy tavaly a kolozsváriak Andrei Șerban rendezte Hedda Gablere egyetlen díjat sem kapott, ezzel szemben Romániában idén három UNITER-díjat is, ami az ottani legrangosabb színházi elismerés, és ezzel a Kolozsvári Állami Magyar Színház az idei UNITER-gála legeredményesebb társulata: a legjobb női főszereplő díját Kézdi Imola kapta, a legjobb női mellékszereplőét Györgyjakab Enikő, a legjobb férfi mellékszereplő pedig Hatházi András lett.

Ha a versenyprogram egyetlen produkcióját sem látom korábban, nagyon erős mezőnyre számítok, hiszen ahová a 30 éves budapesti Katona József Színház évadából semmi nem fér be, ott hihetetlenül magas színvonalnak kell lennie. A komáromi III. Richárd vagy a kaposvári Vaknyugat ismerete azonban kételyeket ébresztett a válogatás szempontjait illetően, amit aztán további előadások – a debreceni Bolha a fülbe, a zalaegerszegi Színésznők és bizonyos fokig a pécsi Picasso kalandjai – csak fokoztak. És ez akkor is így van, ha a Vaknyugat egyik főszereplője, Hunyadkürti György utóbb díjat kapott alakításáért – méltán; ha a Színésznők egyik főszereplője, Ecsedi Erzsébet ugyancsak, legnagyobb örömömre – méltatlan legfeljebb az volt, hogy az ország eddig is tudhatóan nagyszerű színésznőjét a válogató Szigethy Gábor most „fedezte fel” magának –; s a Picasso részvételét is csupán két nagyszerű alakítás, a hálásabb szerepű Köles Ferencé és az előadást rendkívüli pontossággal, művészi alázattal szolgáló Hajduk Károlyé indokolhatta. 

ff nemzeti - amphitryon 19Udvaros Dorottya – Amphitryon, Nemzeti Színház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Az idei POSZT-on letisztulva, kikristályosodva mutatkozott meg, ami már tavaly is érzékelhető volt: hogy milyen szerencsétlen helyzet állt elő a színházi szakma tudatos, mesterséges politikai kettészakításával kormánypárti és ellenzéki oldalra. Utóbbi térfélre sorolódik mindenki, aki nem ért egyet fenntartás nélkül a Fidesz-kormány kultúrpolitikai megnyilvánulásaival, így a Magyar Színházi Társaság is, jóllehet a legrosszabb indulattal sem állítható, hogy politikai alapon jött létre, pláne, hogy liberálbolsevista kötődésű szerveződés lett volna valaha is – Kerényi Imrével például az elnökségben a 90-es években (bár az ő politikai identitása kétségtelenül meglehetősen képlékeny) –, ahogy ma sem az, annak ellenére sem, hogy ezt a képzetet próbálják ráerőltetni a Magyar Teátrumi Társaság kitalálói, létrehozói, amely szervezet viszont kétségkívül politikai indíttatású, és a legteljesebb mértékben lojális a Fidesz-kormánnyal. Ezt bizonyította már az akkor épp ellenzékben lévő Fidesz honlapján nyilvánosságra hozott kiáltványuk is a megalakulásról, szemben a Magyar Színházi Társasággal, amely a rendszerváltás utáni újjáalakulásakor, 1997-ben egy az egész színházi szakmát átfogó ernyőszervezetként a színházművészet képviseletét tűzte ki célul a mindenkori társadalmi-politikai környezetben, s jelenlegi elnöke, Csizmadia Tibor politikailag címkézhetetlen, amúgy meg teljesen mindegy is, hogy milyen világszemléletű, pártállású, a lényeg az, hogy művészembernek milyen, és ezt az egri Gárdonyi Géza Színház élén eltöltött rendkívül eredményes tíz év megmutatta, aminthogy az NKA Színházi Kollégiumának elnökeként is tiszteletre méltó munkát végzett. (Hogy nem a politikai lojalitás formálta művészi karrierjét, azt bölcs belátással befejezett színigazgatói működése ékesen bizonyította.) 

A politikai, személyes érdekek természetesen igen különbözőek lehetnek, ám ezek nem írhatják felül a szakmai érdekeket, mert ha mégis, az menthetetlenül a dilettantizmus térnyeréséhez, végső soron csődhöz vezet. A szakma mindenkor ellenzéki kell legyen, amennyiben a kormányon lévők szakszerűtlen, a szakmai érdekeket sértő, azokkal ellentétes intézkedéseket hoznak. Ehelyett van egy nyíltan kormánypárti és egy a hatalom által mindinkább negligált szakmai szervezet – a Teátrumi Társaság tagjaiból áll gyakorlatilag (egy kivétellel) a kultúráért felelős államtitkár színházi tanácsadó testülete, a Színházi Bizottság, Vidnyánszky Attilával az élén, gyakorlatilag beépülve a hatalmi struktúrába, míg a Színházi Társaság érdekképviseleti mozgástere immár formálisnak is alig nevezhető. A látszat fenntartásának egyik eszköze a POSZT-válogatás szisztémájának módosulása: míg Márta István, a színházi találkozó tavalyi művészeti vezetője a Színházi Társasággal karöltve még „bensőből” vezérelve törekedett kiegyensúlyozottságra a válogatók személyét illetően, ami már akkor is kevésnek bizonyult a Teátrumi Társaság számára, s utólag beerőltetett egy negyedik tagot a grémiumba, idén a művészeti vezető nélküli fesztivált irányító tulajdonosi kör „egy ide, egy oda” alapon döntött, s kérte fel a feladatra Solténszky Tibor dramaturgot és Szigethy Gábor színháztörténészt.

Nem mintha nem volnának mindketten tiszteletre méltó, nagy tudású színházi emberek. A helyzet nem normális, amelyben és ahogyan egymás mellé kerültek válogatóként – azt nem írhatom, hogy együtt válogattak (még ha elmondásuk szerint sok volt is a közös pont listáikon), hiszen mint nyilatkozták, nem kommunikáltak egymással a döntéshozás pillanatáig. A helyzet nem normális, amely szerint a most már két szakmai szervezet mint tulajdonos, a korábban a teljes szakmát képviselő Magyar Színházi Társaság és a 2008 végén megalakult Magyar Teátrumi Társaság is egy-egy válogatót jelöl, akiket akkor kérnek fel, ha mindkét személyben meg tudnak egyezni képviselőik. Valójában tehát kormánypárti–ellenzéki politikai kompromisszum születik. Lényegében ez történik a zsűribe javasolt személyek elfogadásánál is, de ez a szemlélet akarva-akaratlan rányomja bélyegét a válogatás egészére is.

Eredendően is érthetetlennek tűnt a komáromi III. Richárd meghívása, miközben a játszók maguk is tudják, hogy kevéssé sikerült az előadás, de utóbb látva például Kisvárdán Az imposztort a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháztól, Keresztes Attila rendezésében, amely pontosan, érzékletesen, önkritikusan fogalmaz hatalom és színház viszonyáról, nagyszerű színészi alakításokkal, aligha hihető, hogy a minőségelv szólt az előbbi mellett, az utóbbi rovására. Aminthogy a Vaknyugat esetében is minimum meg kellett volna hívni az Átrium Gothár Péter rendezte előadását is, Alföldi Róberttel a meghasonlott pap szerepében (a kaposvári előadásban Rátóti Zoltán játssza), ha esztétikai a mérték. Ami – hangsúlyozom – semmit nem von le Hunyadkürti György joggal díjazott művészi teljesítményéből, az előadások egészét tekintve azonban erősen vitatható a döntés. Egyértelműnek tetszik viszont a debreceni Bolha a fülbe esetében. A darabot korábban az Új Színházban is megrendezte már Vidnyánszky Attila – akkor éppen ott volt művészeti vezető, mielőtt a Magyar Állami Operaházhoz igazolt volna ugyancsak rövid időre s hasonló szerepkörre –, a forma tehát megvolt, a tartalom azonban időközben politikai színezetet öltött, kényszeredett, kétes humorral az EU rovására, és kínos utalással a homoszexualitásra, ami egyúttal megmagyarázza azt is, miért nem zavarta Vidnyánszky Attilát Kerényi Imre felháborító kijelentése e tárgyban a Nemzeti Színház vezetését illetően. 

A POSZT-on kialakult szellemi-politikai közállapotokat jól tükrözi az előadásról szóló másnapi szakmai beszélgetés, amelyen a rendező nem vett részt – kimentését sem munkatársai, sem a fesztivál szervezői nem tartották fontosnak –, a debreceni színház pedig két olyan szakembert kért fel hozzászólóként, hogy a magyarországi színházi közeget picit is ismerve pontosan lehetett tudni, bohózatba fog fulladni a dolog. Bodolay Géza rendező az érdemi megnyilvánulást közismert anarchista kedélyességével megpróbálta átpasszolni a jelen lévő kritikusokra, jóllehet a színház nyilván szándékosan kerülte efféle népség felkérését „opponensnek”, Katona Imre, az Universitas Együttes egyik élő legendája pedig olyan műfajelméleti fejtegetésbe bonyolódott, ami közegidegennek bizonyult – Lévai Balázs, a beszélgetéseket idén is felkészülten, élvezetesen vezető moderátor pedig ez esetben tehetetlennek. A szeánsz leginkább az előadás kínos folytatásának tetszett s önnön paródiájának, élesen, emblematikusan megmutatva a politika által megszállt magyar színházi életben kialakult áldatlan helyzetet. Erre vonatkozóan azért a megnyitó is szolgált némi adalékkal, az utcáról, a Színház térről a Palatinus Hotel dísztermébe szervezve, s összekötve a Kaszás Attila-díj átadásával, aminek keretében Pokorni Zoltán, a díj egyik „civil” alapítója politikai kampánybeszédében a József Attila-díjak odaítélése körüli anomáliákra hivatkozva próbálta egalizálni a Jászai-díjak már az első Fidesz-kormány idején politikai hatáskörbe vonásának szomorú tényét. Mindeközben úgy mellékesen a POSZT is elkezdődött, s a protokolláris megnyitó végén egy fél mondat erejéig az is elhangzott, hogy amúgy Bodrogi Gyula a fesztivál díszvendége, s hogy a Színház téren, ahová ekhós szekéren tolják majd az egybegyűltek, ő mond beszédet. Ott aztán Bodrogi Gyula jóvoltából elhangzott a 100 éve született Gobbi Hilda neve is.

Az off-programok keretében azért persze sok minden a helyére került, volt kiállítás az OSZMI jóvoltából a 100 éve született Gobbi Hilda emlékére s a díszvendég Bodrogi pályafutását felidézendő, és a szakmai beszélgetésekre sem az imént felidézett eset volt a jellemző (bár az többször előfordult, hogy a kritikai megjegyzést politikai támadásként utasították vissza a közönség soraiban ülő szakmabéliek). 

A Nemzeti Színház Amphitryonjáról és a szombathelyi Weöres Sándor Színház Jeles András rendezte előadásáról, A félkegyelműről szóló szakmai beszélgetésnek például a társulat volt az egyik kulcsszava – méltán. A szombathelyieknek megadatott, hogy az öt évi társulatépítő munka, melynek során Mohácsi Jánossal, Jeles Andrással dolgoztak együtt többek közt, s amely egyben a közönség „nevelésének”, színházba vonzásának időszaka is volt, folytatódjék, kiteljesedjék Jordán Tamás újabb öt évre szóló kinevezésével. A Nemzeti   Színház esetében nem működött ilyen bölcs belátás, amikor a politika úgy döntött, hogy megszakít egy jelentős eredményeket hozó folyamatot – az Amphitryonban megmutatkozó művészi minőség ezen a POSZT-on azt is érzékeltette, mi megy veszendőbe, függetlenül attól, hogy mi jön ez után.

SZŰCS KATALIN ÁGNES

 

 

NKA csak logo egyszines

1