Bármilyen véleménnyel legyen is valaki a kerek évfordulók jegyében rendezett időszakos ünnepi kampányokról, kétségtelen: egy-egy jól elhelyezett reflektornak köszönhetően nemcsak ritkaságok-érdekességek, hanem értékek is előtűnhetnek a feledés homályából. Olyan művészeti ágaknál, mint a zene, a művek fel-, illetve újrafelfedezésén kívül különleges előadó-művészi teljesítményekre is lehetőség nyílik (s ezek akár pályamódosító hatásúak is lehetnek). Ideális „terep” ehhez Verdi gazdag életműve, amelyben minden zenekedvelő járatos némiképp, s ezáltal az új élményeket korábbi élmény- és ismeretanyagához tudja kapcsolni. Hasonlóképp, az előadók is – legalábbis a hagyományosan átörökített gyakorlat ismeretében – némi stiláris biztonsággal vehetik birtokukba az alkalmilag megszólaltatandó, jó esetben pedig repertoárbővítő kompozíciókat. 

Sajátos helyzetben van napjainkban a romantika zenéje. Miközben a zenetörténeti múlt iránti tartós érdeklődésnek köszönhetően mind régebbi korok muzsikája kel hangzó életre, s foglalja el helyét a repertoáron, a XIX. század zenéjének autentikus (a korabeli igényeknek megfelelő) megszólaltatására még csak szórványos kísérletek történnek. (Ebből alaposan kiveszik részüket az énekesek; elég utalni a Cecilia Bartoli által új életre keltett s népszerűsített bel canto repertoárra – vagy az ő művészeti vezetésével megvalósuló Salzburgi Pünkösdi Fesztivál jövő évi tematikus programjára, amelynek címe „Rossinissimo!”.) 

A Verdi-életmű kimeríthetetlen gazdagságúnak tűnik; párhuzamos pályákon haladhatnak ismert-népszerű operák a legkülönbözőbb rendezésekben, ritkán játszott remekművek és – akár csak a teljesség, a hangzó összkiadás megvalósításához közelítendő – a repertoárról méltán lekerült, ritkaságnak minősülő operák. Mindezek élőben és felvételen (utóbbi live vagy stúdióban rögzített produkció is lehet), audio vagy látvánnyal. Ismét munkálhat a „kortársunk a történelem”-gondolat, amennyiben régi nagyságok emlékezetes teljesítményei is átkerülhetnek új hanghordozókra. 

A gazdag kínálat minden bizonnyal hasznos befektetés: lehetővé teszi, hogy ki-ki ismét tágítsa-bővítse zenei élmény- és ismeretanyagának tárházát (a ritkaságokkal tágítva a horizontot, az – esetleg új felfogásban színre vitt – ismert operák segítségével pedig elmélyítve tudását). Afféle kulturális „mindenki nyer” akció résztvevői lehetünk. Íme, néhány mozaik a gazdag kínálatból:

Április 28-án a Sanghaji Nagyszínház és a Művészetek Palotája közös produkciójában az Attilának tapsolhatott a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége. „Félig szcenírozott” előadást hirdettek, ahol a színpadképet – jóllehet a látvány-, díszlet- és jelmeztervekről a magyar fél gondoskodott – vetítéssel állították elő, néhány díszletelem felhasználásával. Szerencsére korunk embere mind jobban megtanulja kezelni a virtuális és a reális egyidejű megjelenését, így ez a sajátos dimenziójáték sem hatott zavaróan, bár ennek alapján Káel Csaba rendezését érdemben aligha lehetne felelősséggel megítélni. A Kolozsvári Magyar Opera ének- és zenekara nemzetközi szólistagárda közreműködésével szólaltatta meg az operát, Pier Giorgio Morandi vezényletével. Olasz címszereplő (Giacomo Prestia), bolgár Ezio (Vlagyimir Sztojanov), katalán Foresto (José Bros) és kínai Uldino (Wang Xin) társaságában Leoneként Cser Krisztiánnak tapsolhattunk. Az est kiemelkedő énekesteljesítményét Odabellaként a venezuelai Ana Lucrecia Garcia nyújtotta. Kosztümös-zenés mese emlékével gazdagodott a közönség, s azzal a tanulsággal, hogy Verdi dallaminvenciója korántsem korlátozódott az operaslágerekként örökzöldekre.

Csaknem hasonló élményhez jut, aki megtekinti a Glyndebourne-i Operafesztivál 1976-os Falstaff előadásának live-felvételét (ARTHAUS MUSIK – 102 315). Az elragadó látványvilágról Jean-Pierre Ponnelle gondoskodott, a videofelvétel rendezője Dave Heather. Olaszul éneklik, több nyelven feliratozható (angol, német, francia, spanyol) – de minden bizonnyal azok is követni tudják a történéseket, akik még a cselekményt sem ismerik. A kidolgozott gesztusrendszer jóvoltából minden pillanatot a maga „helyi értékének” megfelelően kezelhetünk – egyforma szemekből felfűzött láncra emlékeztet a míves kidolgozottság –, csak épp a záró nagyfúga ébreszti rá a vígopera ismerőjét, hogy a Verdi-féle lépték-mérték renddel adósunk az előadás. Donald Gramm Falstaffja kétségkívül jópofa figura, de nem „jelenség”, legalábbis azokkal nem tudja elhitetni, akiknek emlékezetében kitörölhetetlenül ott él Melis György és Gregor József felejthetetlen Falstaffja (karmester: Giuseppe Patané). Itt nem két világrend (szemléletmód) ütközik össze, hanem van egy magát furfangosnak tartó figura, aki rendre pórul jár. (Don Giovanni egyetlen sikeres hódításának sem vagyunk szemtanúi – de a sziporkázó „Pezsgőária” jóvoltából formátuma vitathatatlan. Ha Falstaff nem rendelkezik „saját világgal”, elvész az a perspektíva, amely inkább mosolyogtatóvá, semmint kacagtatóvá teszi ezt a keserédes komédiát.) A dirigens John Pritchard tempóválasztása nem mindig meggyőző – ennek számlájára írandó, hogy a kétségkívül rendkívül igényes, áttört zenekari kíséret néha nem tud harmonikus egységet alkotni az énekes szólistákkal az együttes jelenetekben. 

Az Operaház idei Májusünnepe keretében „Verdi200 Ritkaságfesztivál”-ra került sor, s ennek keretében ismét láthattuk a szerző legterjedelmesebb ötfelvonásosát, A szicíliai vecsernyét. Három részben játszották (az események sodrában hosszúnak tűnő színváltásokkal), s minden bizonnyal az interpretációt is minősíti, hogy korántsem tűnt hosszúnak! Oroszlánrésze volt ebben Anatolij Fokanovnak, aki meggyőzően alakította Monforte figuráját. Arrigóként Fekete Attila érzékletesen juttatta kifejezésre a vonzás-taszítás érzelmi dilemmáját, s ha valamivel, akkor az Elena iránti szenvedélyes érzelem kifejezésével maradt adósunk. Érdekes, hogy a mindennapokban is megélhető emberi kapcsolat színpadi méretekben való (élethű, ugyanakkor koncentráltságában felnagyított) kifejezése ritkán elhitető erejű. (Talán a különböző rendezői formanyelvek előtérbe kerülése során szorult háttérbe, netán azért, mert ezzel az evidenciával „nincs mit kezdeni”? Mindenesetre, általánosságban elmondható, hogy ritkaságszámba megy eme őszinte-mély érzelemnek az átélt megjelenítése.) Pedig Sümegi Eszter Elenája iránt szerelemre lobbanni, érte és vele élni: inspiráló jelen- és jövőkép. A kórus énekéből az elkötelezettség, a drámaiság hiányzott – zsoldos sereg közönyével szóltak a motívumok, a szövegtől függetlenedve. Ilyenkor derül ki, mennyire erős Verdi zenekara; Kesselyák Gergely vezényletével a hangszeresek képesek voltak kifejezésre juttatni az atmoszféra életben tartásához szükséges indulati töltést.

Ritkaságokat kínál az a CD-korong is, amelyen Luciano Pavarotti énekel és a Milánói Scala Zenekara játszik, Claudio Abbado vezényletével. Az 1978-ban és 80-ban készült felvételek jóvoltából Verdi zenéjének intenzitását érzékeljük, legyen szó drámai indulatokról vagy a legszemélyesebb érzelmekről. Az Ernani, az Attila, A két Foscari és A szicíliai vecsernye áriái (cavatina, cabaletta, románc) egyrészt meggyőznek annak a gyakorlatnak az indokoltságáról, hogy az úgynevezett zárt számos operákból kiragadva részleteket, áriaalbumokat készítsenek (élőben, áriaesteket szervezzenek). Másrészt pedig, megéreztetve a szereplők nagy formátumát, hős mivoltát, felkeltsék az érdeklődést az egyes operák egésze iránt. Verdi operáiban különös figyelmet fordított az emberi jellemek kidolgozására, az egy személyben lakozó ellentétes érzések-indulatok ábrázolására. S bár zenéje leginkább a gyönyörű dallamaival varázsolja el a hallgatóit, hatása korántsem lenne lebilincselő a hangszerelésben megmutatkozó hangszínvilág differenciáltsága nélkül. A Scala zenekara a Simon Boccanegra és az Aida bevezető jeleneteivel méltó keretet ad a Pavarotti-album műsorához (Warner 2564 64653-8).

 FITTLER KATALIN 

 

NKA csak logo egyszines

1