Az államszocializmus korszakában a marxista esztétika megkülönböztette a kritikai és a szocialista realizmust. Utóbbi fogalma nemcsak azt jelentette, hogy a mű megragadja, felmutatja a társadalom működésének lényegi problémáit, ellentmondásait, hanem hogy egyúttal kiutat is mutat. Előbbire Balzac munkássága volt az egyik pregnáns példa, aki nyilván nem a szocializmus iránti elkötelezettségből ábrázolta kíméletlen pontossággal a kapitalizmus bontakozását a XIX. század első felében Franciaországban, s maga sem vágyott másra, mint gazdagságra és hírnévre, regényeiben mégis érvényesen, maradandóan „leplezte le” korának közmorálját, társadalmi közállapotait, így teljesítvén sokat idézett elvárását hivatásával szemben, miszerint „Az írónak azt a célt kell maga elé tűznie, hogy erkölcsileg megjavítsa a maga korát, máskülönben csak hiú mulattatója az embereknek”. Lukács György a jelző nélküli realizmus fogalmának s a művészet megismerő funkciójának meghatározásával, pontosításával oldotta fel e teoretikus dilemmát, mára azonban gyakorlatilag a gondolkodás, az elmélet „szoborparkjába” száműzetett filozófiai, esztétikai munkássága. Az átfogó elméletek, gondolatrendszerek kora lejárt, szlogenfilozófiák, szlogenesztétikák bukkannak fel s burjánzanak, napi érdekeket szolgálva.
Ezek egyike a „remény színháza” mint fogalom, amely a 2010-es kormányváltás után kapott lábra – a politikai kinevezett színigazgatók tűzték zászlajukra, ezzel próbálva legitimálni, „esztétikailag” megokolni szakmailag indokolatlan vagy az eljárásmódot tekintve problematikus pozícióba kerülésüket –, s amely kísértetiesen emlékeztet a szocialista realizmus jegyében megfogalmazott normatív direktívára. „Szellemi” kiagyalói valószínűleg nincsenek tisztában ezzel a kínálkozó hasonlattal, már csak azért sem, mert mentalitásuk – s az általuk támogatott politikai törekvéseké – sokkal inkább a feudalizmusban, illetve a Horthy-korszak félfeudális kapitalizmusában gyökerezik, mint az államszocializmusban – elég a mai tulajdonviszonyokat összevetni a rendszerváltás, valamint a II. világháború előttiekkel.
A „remény színháza” a pozitívumok felmutatását, a bajokból kivezető út megmutatását jelenti – ahogyan ez „teoretikusainak” nyilatkozataiból kivehető –, ha kell, a transzcendencia birodalmába vezetve nézőjét, miként az például a Nemzeti Színház Vidnyánszky Attila rendezte, programadó idei első bemutatójából, a Vitéz lélek című Tamási Áron-mű színreviteléből kitetszik. Az esztétikainak álcázott politikai kultúrharc normatív „szlogenesztétikája” immár a határokon túli magyarság körében is terjedni látszik: a megalakulásának 60. évfordulóját ünneplő szatmárnémeti Harag György Társulat jubileumi rendezvénysorozatának keretében látott és imént említett Nemzeti színházi produkció, a Vitéz lélek után állva tapsoló közönség soraiban ilyesmi volt hallható: lassúsága, vontatottsága ellenére is nagyszerű a produkció, mert hitet sugárzó. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház dráMa 6. elnevezésű, mint címéből is kiderül, idén hatodszor megrendezett kortárs drámafesztiváljának egyik nagy sikerű előadásáról, a marosvásárhelyiek Bányavakságáról felvillanyozva kijövő nézők egyike, egy idősebb hölgy pedig így összegezte az élményt: bár nagyon élvezetes volt, nagyszerűek a színészek, sokat lehetett nevetni, de a remény hiányzott belőle a végén (az utolsó fél mondat többször megismételve). (Az előadás egyébként az idei POSZT-on megkapta A legjobb férfi és A legjobb női mellékszereplő díját, a színikritikusoktól pedig A legjobb dráma és ugyancsak A legjobb férfi mellékszereplő díját.) Pedig Székely Csaba darabjában groteszk humora ellenére latensen igenis ott a remény, hogy megismerve ezt a világot, vagy éppen ráismerve, felismerve, másként akarunk majd élni.
A „remény színházában” kétségtelenül jobbnak érezheti magát, aki nem szívesen néz szembe saját és környezete gyarlóságaival, esendőségével. A „remény színházának” nevezett öncsalás megkímél a gondolkodástól. Tamási Áron meséje Vidnyánszky Attila rendezésében igazi időutazás, amelyben a technikai fejlődés, a gépesítés hívének saját kárán kell megbizonyosodnia a természet tiszta, egyszerű gyermekének felsőbbrendűségéről, s elismernie a vereséget. Hogy a végül majdnem felhőtlen happy end milyen rettenetes bűnt, morális kérdést hagy végiggondolatlanul a szépen lekerekített történetben (a gyermeklopással szerzett kárpótlást az elvesztett gyermekért), az megnyugtató homályban marad. És bár szép siker volt, nem fogadta ekkora ováció a Harag György Társulat Babarczy László rendezte, nagyon árnyaltan gondolkodó és fogalmazó, kínos kérdéseket feszegető Rokonok-előadását, miközben érezhető volt a nézőtéren, hogy mindenki pontosan érti.
A szlogen mellett azonban sajnálatos módon az igazgatói kinevezések metódusa is átterjedni látszik a határokon túlra. Erre utal az Újvidéki Színház vezetésére kiírt pályázaton született döntés. Néhány hónappal ezelőtt még örömmel nyugtázta e sorok írója Mezei Zoltánnak, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata igazgatójának szavait, amikor a Teátrumi Színözön elnevezésű minifesztiválon a Soproni Petőfi Színházban arról beszélt, hogy a vajdasági színházak a finanszírozást tekintve egyelőre még nincsenek kitéve sem számszaki mutatóknak, sem politikai érdekeknek. Azóta az újvidéki igazgatói pályázat sajnos az utóbbi kijelentésre rácáfolt, a pályamunkák elbírálásánál ugyanis a magyarországi metódusnak megfelelően a szakmaiság szemlátomást nem volt szempont a döntéshozó politikusok számára.
Amúgy ez a nevében is sokszínűséget ígérő, a közönség minél szélesebb rétegeit megszólítani igyekvő soproni Teátrumi Színözön valóban reményt keltő volt, mert a „remény színházának” egyneműsítő törekvéseivel szemben, a házigazdák méltán nagy sikerű Egerek és emberek című produkciója mellett három különböző formanyelvű, stílusú tánc-, illetve mozgásszínházi előadás is látható volt többek közt, érezhetően a nézői igények és elvárások spektrumának szélesítése érdekében. A Soltis Lajos Színház Menedéke például annyiszor lenyűgöző, ahányszor találkozik vele az ember, s újabb ékes bizonyítéka annak, hogy Celldömölkön működik az ország egyik legjelentősebb, legszínvonalasabb független társulata, komoly és igényes repertoárral, szemléleti frissességgel – a Somogyi István rendezte Csongor és Tündéjük például a mű talán legvonzóbb, legizgalmasabb színrevitele az általam látottak közül. (S csak zárójelben: a kétévente megrendezett Soltis Lajos Fesztivál az egyik legotthonosabb, legbarátságosabb színházi találkozó – ez idén is bebizonyosodott.) De visszatérve a soproni Színözönre, a paletta remek színfoltja volt a debreceni Csokonai Színház POSZT-díjas Fodrásznője, valamint a Zentai Magyar Kamaraszínház előadása, a Simon hét napja című kortárs kanadai dráma Ivan Vukosavljev rendezésében – ennek címszerepét játszotta nagyszerűen a szabadkai direktor, Mezei Zoltán.
A szellemi, ideológiai, esztétikai egyneműsítő, uniformizáló törekvések – a Nemzeti Együttműködés Rendszerének jegyében és azt erősítendő – nem tűrik a másságot sem a gondolkodást, sem a politikai irányultságot, sem a nemi identitást tekintve, de még a művészi kifejezési formákat illetően sem.
Ennek a szemléletnek esett áldozatul a Nemzeti Színház társulata, amikor öt évi összekovácsolódás után, komoly művészi minőséget és jelentős nézettséget elérve nem folytathatták tovább a munkát. Hogy a művészi kvalitást és értéktudatot tekintve nincs jelentős különbség a Nemzeti Színház korábbi és új igazgatója között, azt ékesen bizonyítja, hogy míg Alföldi az egyik legnagyobb román rendezőt, Andrei Șerbant hívta meg rendezni, Vidnyánszky a másik legjelentősebb román rendezőt, Silviu Purcaretét. Ide tulajdonképpen vigyorjel kívánkoznék, ha nem volna rendkívül szomorú a történet a többrendbeli összeférhetetlenség okán erősen kétes szakmai kuratórium s az egyre erősebb társulat felszámolása miatt.
S miközben a közvélemény, de legalábbis a szakma figyelme a Nemzeti színházi történésekre irányult, addig a budapesti Katona József Színház önálló társulattá válásának 30. évfordulója nem tudott a múlt évad meghatározó eseményévé válni s a közvélemény figyelmének középpontjába kerülni: elnyomta a Nemzeti Színház igazgatóváltása körüli hangzavar. A politika értékrendtorzító hatása itt is markánsan megmutatkozott: miközben a Nemzeti Színház kétségtelenül jelentős, színvonalas, a társulatépítést tekintve meghatározó s ily módon folytatást, kiteljesedést érdemlő öt évéről könyv íratott, addig a Katona elmúlt három évtizedéről semmi ilyesmi. Ami nem botrányos, az magától értetődő, az csak úgy egyszerűen tudomásul vétetik. Pedig a Katona életében is voltak válságos pillanatok, Székely Gábor és követőinek kilépése például, ám a „Gáborok” úgy tudták kezelni ezt a szakítást, sárdobálás, nyilatkozatháború nélkül, hogy a pletykaéhes bulvárszemlélet nem profitálhatott a dologból. A Katona talpon maradt, tovább építkezett, a színvonalat folyamatosan tartva, miközben a társulat állandóan frissült; a „Gáborok” pedig különválva sem vesztettek semmit talentumukból, minőségérzékükből, tették tovább a dolgukat a maguk módján, színész- és rendezőgenerációkat fölnevelve. Megrendítően szép pillanata volt az évfordulós ünnepi estének, amikor régiek és újak, alapítók és azóta csatlakozók fölmentek együtt a színpadra egy ölelésre, egy kézszorításra. A három évtized tanúja szinte illetéktelennek érezte magát a nézőtéren.
Most pedig elkezdődött a következő évtized, a Katona 31. évada. Ha valami, akkor ez ok a reményre.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
