Mondják, nem esik messze az alma a fájától. Az idei POSZT-on a költő születésének 100. évfordulója alkalmából Pécsi bolyongások Weöres Sándorral címmel szerveztek városnéző sétát, amelyen végiglátogatták az író-költő kedvenc pécsi helyszíneit. Bagossy László, ifj. Bagossy László nemzetközi hírű rendező és Bagossy Levente nemzetközi hírű látványtervező apukája volt ennek a barangolásnak a vezetője.

Első gimnazista voltam, amikor életemben először láttam színházat. Igaz, harmadikos koromban szüleim elvittek az Operába – édesapám szerette az operát. Falun nőttem föl, és elképesztő volt számomra, hogy amikor kijöttek meghajolni, ott volt az az énekes is, aki a cselekmény közben meghalt. Megkérdeztem, hogyhogy meghajol, amikor meghalt. Elsős gimnazista voltam, amikor Gáspár Margit darabját láttam a Pécsi Nemzeti Színházban, a Hamletnek nincs igaza címűt. Végvári Tamás és Győry Franciska volt a két főszereplő. Teljesen lenyűgözött a játékuk, de az épület és az egésznek a hangulata is. Onnantól kezdve négy éven keresztül Bécsy Tamáshoz jártam. Ő egyetemi tanár, színháztörténész, kritikus, tizenhét önálló könyv és több száz magyar és idegen nyelvű tudományos publikáció szerzője volt, nagyszerű ember. Apai jó barátom lett az apám halála után, és tőle sok mindent megtanultam, jobban mondva sok mindenre rányitotta a szemem. Tizennyolc éves koromban nem vettek fel a Színművészetire, és elmentem népművelő–könyvtár szakra Szombathelyre. Csak 1967-ben kezdtem el, mert előfelvétellel vettek föl. Egy évet dolgoztam Mágocson. Csináltam ott egy olyan színjátszó csoportot, amellyel nem sokkal később országos hírre tettünk szert. Megnyertük a kazincbarcikai színjátszó fesztivált. Ez 1971-ben volt. Fencsik Flóra az Élet és Irodalom címlapján írta, hogy csoda a deszkán. Szóval ott kezdődött a karrierem. Kazán István hívott Budapestre. De nem volt bátorságom, vagy úgy éreztem, hogy én Pécsett és környékén tudok kibontakozni. Ide kerültem Pécsre, és mindenféle színházakat csináltam. Nyári színházat például Eck Imrével, és létrehoztam egy kisszínházat, egyetemi színpadot, sok mindent. Mindaddig, amíg lehetett. A rendszerváltozás során az intézmények megszűntek, és akkor visszamentem népművelőnek. Az volt a feladatom, hogy próbáljam fölturbózni a pécsi diákszínházi életet. Azt hiszem, ez elég jól sikerült. A művészeti gimnázium és szakközépiskolában kötöttem ki, ahol megcsináltuk a drámatagozatot a tánctagozat mellett. Tulajdonképpen ezzel érkeztünk el a Weöres-sétához, mert ezt a sétát a dráma- és tánctagozatosokkal csináltuk végig.

Azóta tanít?

Igen, de én már nyugdíjas vagyok. Most le kellett mondani a nyugdíjamról ahhoz, hogy tovább tudjak tanítani. Igen, ott tanítok, és azt a megbízást kaptam a POSZT-tól, hogy csináljunk a százéves születésnapra egy irodalmi sétát. Ez annál is inkább kedves volt nekem, mert én személyesen is ismertem Weöres Sándort. Leveleztem vele A kétfejű fenevaddal kapcsolatban. Sok levélváltásunk volt. Ebből következően is elkötelezettje voltam valamilyen szinten, és a diákjaim is úgy tudják, hogy Weöres Sándor az én kedvenc költőm. De nemcsak ő, hanem Kassák Lajos is, mert őt is személyesen ismertem. Ezek az élmények kihatnak a pályafutásomra, mert nyilvánvaló, hogy az ember ilyen személyes élmények után máshogy viszonyul mindenhez. A Weöres-sétát úgy terveztük meg, hogy felkerestük azokat a helyeket, ahol a költő lakott. Ezeken a helyszíneken verseket mondtunk, és olyanfajta megzenésített verseket énekeltünk, amelyek akár a legenda szerint, akár a valóságban a helyhez köthetők. 

Lehet valamelyiket nevesíteni?

Igen, például Az éjszaka csodái a Tettyéhez köthető. Erről az a legenda járja, hogy Weöres költőtársa – vagy Takáts Gyula vagy Tatay Sándor – ott lakott a Tettyén, de Weöres nem tudta, hogy melyik házszám alatt. Ment az utcán, és kiabálta a nevet. Itt látta meg azt a cégtáblát, amelyre az volt fölírva, hogy Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő. Ez megtetszett neki, és ebből lett Az éjszaka csodái: „furcsán szökken a pentameter-sor elő: / Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő” – / a nevetésed is ilyen bolond: / mindenre illik és semmit se mond.” Vagy a Holdkóros biciklistát is elmondtuk, mert azt is megzenésítették a gyerekek. Meghívtunk olyan irodalomtörténészeket, mint Nagy Imre professzor és Bertók László, a Jelenkor főszerkesztője, akik mindenféle sztorikat meséltek a költő életéből. A táncosok a versekre mozgásimprovizációkat mutattak be. Onnan lesétáltunk a Flórián térre, ahol egy kiskocsma volt, melyben előszeretettel emelgették a poharat ezek a költők, és Takáts Gyulának is van egy verse, ami a Flórián kiskocsmáról szól – ezt is elmondtuk. Onnan sétáltunk le a Színház térre. A színházhoz is fűződnek különböző emlékek. Weöres két darabjának is volt bemutatója itt: A holdbeli csónakosé és A kétfejű fenevadé. Itt, a Korzó kávéházban volt a Sorsunk törzsasztala. A Sorsunk című folyóiratot ők hozták létre, és a törzsasztalhoz nem ülhetett le más, csak ők. Itt csináltunk most mi is egy törzsasztalt, és tovább mondtuk a verseket. Aztán elsétáltunk a Jókai térre, ahol az Elefántház volt a törzshelye. Akkor az egy kockás terítős kocsma volt. Innen lesétáltunk a sok közül az egyik lakhelyére, a kisgaléria épületéhez, és ott mindazt előadtuk, amit az előzőekben is. Közben hatvan-hetven ember kísérgetett bennünket, és hallgatta a műsorokat. Ezzel népszerűsítettük nemcsak a költőt, de magát a drámatagozatot meg a balett-tagozatot is, azonkívül, hogy természetesen a költőt is. Nem az a lényeg, hogy emelnek-e szobrot neki, vagy utcát neveznek el róla, hanem hogy élnek-e a versei. Azokat a gyerekeket, akik ezeket a verseket elmondják, belülről megérintik és megszólítják ezek a művek. Nem az a fontos, hogy a költő mire gondolt, amikor a verset írta – ahogy a tankönyvekben áll –, hanem az, hogy mi most mire gondolunk, amikor mondjuk az ő szavait.

Megrendezte A kétfejű fenevadat, s elvállalta ezt a programot is.

Nyilván a személyes élmények befolyásolnak. Egy lényeges vonást emelnék ki Weöres személyiségéből, a szerénységet, ahogyan élt. Ezt a következő történettel tudnám alátámasztani. Amikor leveleztem vele, mert be szerettem volna mutatni A kétfejű fenevadat, kértem az engedélyét, hogy meghúzhassuk a darabot. Hihetetlen nyitottsággal állt elébe, és azt mondta, nyugodtan. A költő megírta a művét, onnan már nem az övé. A második levelében már azt írta, hogy miért az ő darabját akarjuk bemutatni, amikor ott van Babits Mihálynak egy olyan jó kis darabja, amit még soha nem mutattak be, és leírta nekem részletesen, hogy hol jelent meg, és ki gondozta. Ez engem teljesen elvarázsolt. Elképesztett, hogy Magyarországon él egy költő, aki a saját műve népszerűsítésénél előbbre valónak tartja, hogy egy már meghalt költőóriásnak a művét ajánlgassa egy fiatal rendezőnek, mint amilyen én voltam akkor. Azt hiszem, ez az ő személyiségére mindenképp jellemző volt. Engem ez ragadott meg leginkább. Azóta sem találkoztam ilyen magatartással a magyar irodalomban.

Miért választotta A kétfejű fenevadat?

A kétfejű fenevad számomra éppen olyan megoldatlan kérdést boncol, mint a Csongor és Tünde. Azt hiszem, a magyar színházi élet tartozik Weöresnek és Vörösmartynak is e két mű igazi színpadi megvalósításával. Nem véletlen, hogy nehézségekbe ütközik a színrevitelük, hiszen a műveket költők írták. A hagyományos vagy a klasszikus színpadi dramaturgia megbicsaklik bennük. Minden előadásban, amit én eddig láttam, elveszett a költőiség. Vagy nagyon népiessé teszik, vagy meseszerűvé, holott mindkét műnek ez a lebegő költészet a lényege.

És a filozófiai mélységeik…

Igen, igen, az érzelmek hullámzása és a gazdag gondolatiság nem tud megjelenni bennük. Vagy történelmi panoptikumot csinálnak belőlük, mert hihetetlenül erős a politikumuk, s hihetetlen erős a lírájuk. Ezt valami miatt nem vagyunk képesek megjeleníteni. Talán a Katonának az előadása volt olyan, ami megközelíti azt, amit én ennek a darabnak a színreviteléről gondolok, s tompítja a hiányérzetemet.

Említette, hogy Kassák Lajost is ismerte személyesen.

Úgy ismertem meg, hogy középiskolás koromban lejött Pécsre. Egy irodalmi estet tartottunk a műveiből Bécsy Tamással, és ott mondtam én Kassák-verseket. Amikor vége volt az estnek, akkor odajött közénk beszélgetni. Ő is elmondta verseit. Tulajdonképpen hasonló élményem volt vele, mint Weöressel. Érdekesen fura magas hangja volt, és kántálva beszélt. Minden olyan adottsága, amit arra használt, hogy verset mondjon, ellentmondott minden törvénynek. De olyan hihetetlen szuggesztivitás áradt belőle, hogy teljesen lebilincselt. A prózai történethez hozzátartozik, hogy erős dohányos volt, s akkor még én is dohányoztam. Kért tőlünk cigarettát, mert neki elfogyott. Mindenki rohant kínálni, de senkinek nem volt Hároméves terve, csak nekem. Az volt akkoriban a legolcsóbb cigaretta. Azt fogadta el. Utána hetekig azzal büszkélkedtem, hogy az én cigarettámat szívta Kassák Lajos. Onnantól kezdve a könyvtárból minden megszerezhető Kassákot kivettem és elolvastam, s azóta is népszerűsítem.

És Kassák Lajos képei?

 A képzőművészetével azért nem foglalkoztam, mert nem zaklatott föl akkoriban engem a képzőművészet. Később is, a színházban, ahol ugyan nagyon fontosnak tartottam és tartom a látványt, mindig olyan emberekkel vettem magam körül, akik ehhez jobban értettek, mint én. Az ő képzőművészeti világát nemigen ismertem.

Ösztönözte a gyermekeit arra, hogy színházi pályára lépjenek?

Magam nem ösztönöztem. A helyzet hozta így. Ők ebben nőttek fel. Az én helyzetem az más volt, mert én egy faluban nőttem föl, ők meg Jordán Tamás és Babarczy László körül, a kaposvári színház vonzásában. Számukra a Spindler Béla vagy a Helyey László jelenléte otthon természetes volt. Számukra evidencia volt a színház világa. Nekik nem kellett megküzdeni azzal a vággyal, amit én éreztem annak idején. Úgyhogy ők maguktól lettek azzá. Nyilván volt hozzá affinitásuk, amit esetleg örökölhettek, de ők ezt maguk bontották ki. Nem kértek tőlem tanácsot, én pedig nem biztatgattam őket. Egyszer csak azok lettek, amik.

Az interjút készítette:

JÓZSA ÁGNES