Az a pár nagy gyakorlatú és kiváló színész, aki ebben a produkcióban színre lép, tud már maga mögött annyi nagyszerű színházi pillanatot, hogy a mostani három óra emlékét a következő hónapok során – gyógyulásra váró sebként – kezelni tudja. Azok a fiatalok pedig, akik a nagy szakmai múlt védőhálója nélkül dolgozzák végig ugyanezeket a helyzeteket, túljutva a feladaton majd megkapaszkodnak új teendőikben, egy immár ritkaságszámba menő pokoljárás tapasztalatával gazdagabban. Ritkán esik meg, de megesik, hogy hivatásos színházi előadások alkalmával elkezdje félteni a fönt ágálókat a néző, mintha bódultnak tűnő artistákat vagy vállalkozásuk lényegéről mit sem sejtő, balesetveszélyes műkedvelőket látna. Elképesztő átélni, hogy a rendező, jelen esetben Mohácsi János, láthatóan végső kétségbeesésében, írók és dramaturgok által magára hagyva, a meg nem tervezett helyzetek folytonossági hiányait színészei bőrével foltozza be, és azok idegszálaival varrja ki. Nem tanulságok nélküli ez az esemény, de kérdés, beváltották-e önmagukat az ötletek, működtek-e azok a megvalósíthatónak látszó elgondolások, amik a próbák során víz fölé tarthatták a vállalkozást. 

Hogy mi is történt igazából, azt leginkább csak sejteni lehet. Mert a csábítás külső szemmel nézve is kikerülhetetlennek látszik, ha a közelgő nyári szezonra elérhető és felkérhető Schneider úrnak Elek Ferenc, Schneidernének Csákányi Eszter, s már csak elgondolni is izgalmas, milyen lenne Kulka János mint aranybevonatú inas egy Mohácsiék által megálmodott Hyppolit – vagy ahogy ők írják: Hippolyt-sztoriban. Nagy hangsúlyt kapott a játék reklámozása során, hogy nem az 1931-es, Székely István által rendezett film alapján, hanem a még Nóti Károly által át nem igazított, eredeti Zágon István-darab alapján kezdődött meg a hatalmas szabászati munka.

Megtartották a Schneider házaspárt, akik töméntelen pénzükkel és prolikultúrájukkal a Rózsadombra költöztek, s most ott próbálják lelki egyensúlyukat megtalálni, megcukrozott méregdrága száraz pezsgőjüket ezüst kanállal kavargatva, s büszkén szólva: „Mi már csak ilyenek vagyunk!”. A bármely korban elképzelhető szelíd Schneider mellé rakták autista zseninek, amolyan terepasztalozó történelmi játékkal féken tartott őrült ötletembernek Kabáth Palikát (Mertz Tibor). Vannak jelek, melyek azt engedik sejtetni, hogy Schneiderné e szűzen maradt, vadul kreatív testvérének köszönhető talán az üzlet felvirágzása. (Már ennél az esőember-figuránál is érzékelhető az a nem is röstellt dramaturgiai turkáló, amiből a játék figurái és motívumai összeszedegetődtek.) Melléjük rendelték a fiatalokat, jelen van tehát Terka, a párizsi iskolázódás nyomait nemigen viselő bisszig nagylány (Téby Zita), vele a rangrejtve sofőrködő István gróf, vagyis Nagy András (Pál András), akiket majd Hippolyt lök egymás felé, de fekete-fehér filmre illő dialógusaik során szerelmi izzásuk sehogy sem akar megmutatkozni. Az ötvenedik születésnapjával elég nagy kínban lévő Schneiderné kegyeiért esedezik viszont az aktuális figuraként „negyven százalékos” képviselőnek megrajzolt, duzzadó zakójú Makáts, aki Nagy Viktor alakításában egy újabb színházi világnyelv felé nyit. Ha már a Feydeau-féle csiki-csuki bohózatot ígérő ajtók Khell Zsolt díszletében zenei alapritmus híján nem, vagy alig-alig működnek, Makáts figurája átmegy Labiche őrjöngő tétovaságába, s ha működne, ami itt el van képzelve, alagutat robbantana a budai bohózatból egy jól felépített abszurdba. 

(fotó: Takács Attila)

S megérkezik Hippolyt, majd jönnek vele előéletének ilyen-olyan kapcsolatú asszonyai és leányai, hol személyesen, hol csak megemlítve mint frissen beállt szakácsok és kertészek. A pillanat, amikor Kulka nyitott, fekete ernyőt tartva jobb kezében (a gügye szomszéd gyerek dobálódzását kivédendő), s egy hervadni kezdő, de még dús ananász termését emelve baljában megjelenik – Magritte ecsetjére való. Hippolyt mint „ajándék”, sárga selyemszalaggal van körbekötve, mely egyetlen mozdulattal siklik le róla, hogy elénkbe álljon a hős, akiért idejöttünk. Ki ez az ember? Az látható, hogy a nők nagy barátja, s alighanem szakértő szerelmi területeken. Ő szabadítja rá az itteniekre az ugyancsak abszurd vizekre hajtott, Karády-karikatúra hazudós Mancit (Pető Kata), de ő hozza házhoz a vulgárfreudizmus kis háziszolgáját, a Boros Anna által játszott diplomátlan, de tanult, s láthatóan kezelésre szoruló pszichológus szobalányt, hogy majd a kakaóról álmodó Palika is párjára találjon. Ez az alak egyébként ugyanúgy a semmiből jön, ahogy a hazai groteszknek is áldozván, mind elmennek az örkényi „nagy büdös semmibe”.   

Kulka Hippolytjából a bemutatkozását követően azonmód előbújik a szadista játékos: nem a fürdő időpontjára és hőfokára kérdez rá, hanem a házastársi együttlétek gyakorlatát és helyszínét firtatja. Megáll a levegő. Az itt bekövetkező mély tanácstalanság, szégyen és őszinte kétségbeesés pillanata színészi remeklés. A darabbá össze semmiképp nem álló este sötét központi magja ez, de csak kis ideig érződik így, ez is elpárolog, mint minden ötlet, s megyünk megint poénokat kapkodni az űrbe. Viszont innentől kezdve látható, ezzel a Hippolyttal az ördög jelent meg a házban. Csakhogy az ehhez való darab nincs megírva. Elkezdődik viszont helyette egy briliánsokkal kirakott nyakék körüli hercehurca, ami nem szól semmiről és senkiről. Valami izgalmat próbálnak vele becsempészni a cselekménybe, de már senki nem tudja, merre felé is megyünk. Az operalátogatást persze nem lehet kihagyni, így legalább utalás történik a magas kultúra elszenvedésével járó gyötrelmekre, A kékszakállú kapcsán. A remény, hogy itt az ördög ad leckét a mámoros butáknak, hamarosan szertefoszlik, mert összetöpped a figura. Mint kiderül, Hippolyt, a másokat szolgáló inas (régebben: lakáj) tulajdonképp egy aggódó atya, aki barátnői mellett végre biztonságban akarja tudni hajdani nagyságájának csinált vér szerinti fiát, akinek névleges grófi apját épp most szólította el a halál, amint erről levélben értesítik Andrást, a sárga zoknis gróf fiút. Ám van itt még egy másik levél is, a hajdani édesanya igazoló levele fiacskájának arról, hogy ki is az ő édesapja igazából. A frigy, ami a gazdag Terka és a nemesi papírral rendelkező kakukkfióka András között kötődne, nem lehet áldozata egy ilyen kis pimf igazságnak. A grófi örökség és a polgári parti biztosítása érdekében Hippolyt elégeti az anyai levelet, s ahogy a hamu összezsugorodik a tálon, úgy omlik össze az ő titokzatossága is, s lesz egyre kisszerűbb és érdektelenebb. A parti összejött. Kell még egyéb? A közönség örvendezhet. Boldog vég.

De Kulka nem tud kisszerű lenni. Az ő fenyegető – színháztörténetileg talán főnökén, Almaviván is edződött – szolgafigurája, bár nem találta meg a maga színdarabját, mégis emlékezetes. Nem voltam olyan szerencsés, hogy én vegyem észre, valaki más említette, hogy nem csupán a kis gróf visel sárga zoknit (jelmez: Remete Krisztina), magán Hippolyton is ez virított. Ez viszont távolabbi, játszi reményeket kelthet. Lehetséges, hogy egyszer feltűnik majd ez a sárga harisnya egy Kulka által játszott Malvolión, ahogy azt Shakespeare megírta? Persze mindez csak akkor, ha a színre vivők nem föltétlenül akarják kijavítani és fölfejteni, megmagyarázni és aládúcolni a figurákat, miközben – kényszeredett poénok közepette – elvész az alaphelyzet, s nem alakul ki helyette semmi, de semmi, csak a színész áldozódik be, de az kegyetlenül. 

Pedig milyen jó is lett volna, ha a bemondások minősége azon a szinten folytatódik, ahogy Schneiderné kezdte: ‒ Mondtam, ugye, hogy ne költözzünk a Rózsadombra. Igen ‒ válaszol Schneider ‒, de sajnos úgy mondtad, hogy „Ne költözzünk a Rózsadombra?”. Ez volt az első és az utolsó nevetési lehetőség. A többi csönd és fészkelődés. 

 GABNAI KATALIN