Sajátságos teremtmény az ember. Egyetlen példánya is ritkán mondható „egyszerű”-nek, ráadásul mindegyik egyedi, vagy legalábbis annak képzeli magát. S ennek érdekében – no meg, hogy az átlagosnál nagyobb figyelmet irányítson magára – sarkítja nézeteit, véleményeivel szívesen túlzásokba esik. A túlzás persze önmagában még jó is lehet – a karikaturista is túloz, de fontos, hogy jó megfigyelőképesség birtokában tegye.

Ami a megfigyelőképességet illeti, az külön történet. Napjainkban, amikor nem a költészet és a valóság, hanem a virtuális és a reális kettőssége határozza meg átláthatatlanul az életünket, komoly feladat jut a homo ludensnek. A gyereknek: megtanulni, hogy a fantáziavilág működési elvei nem mindig érvényesek a gyakorlatban. A felnőttnek: megtalálni azokat a határokat, amelyek ismeretében mindkét területen otthonosan tájékozódhat. Mert a puszta realitás világa sivár – a színes álom- és fantáziavilágból viszont keserves lehet az ébredés.

Játszunk tehát, s ami ezzel együtt jár: hagyjuk, hogy játsszanak velünk. Ideális esetben úgy, hogy a játékszabályok ismertek legyenek.

Edvin Marton szeptember 7-i fellépését a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon alapos reklámkampány előzte meg. A hárommillió dolláros hegedű beharangozása is jó fogás volt – lett is kommentárirodalma, bővült a bulvársajtó aktuális tematikája! A szórólap feltehetően elkerülte a reklámozás „tisztaságára” ügyelő hivatalos személyek figyelmét – korántsem igényel szakmai tudást megannyi hangzatos állítás jogos-indokolt megkérdőjelezése.

Ami a hagyományos koncertlátogató bizalmatlanságát elaltatta, az a korrekt műfajmegjelölés: concert show. Támpontnak tűnt, biztonságosnak. Tehát, látványra fel!

Ami a látványvilágot illeti, napjaink embere a média jóvoltából rendkívül elkényeztetett. Tv-műsorok, mozifilmek és videoprogramok alakítják képzelete határait – a mérleg másik serpenyőjébe az „élő” látvány szempontja kerül, tehát, hogy mindez a szemünk láttára történik. Edvin Marton estjének látványvilága korántsem tartozott a felejthetetlen kategóriába, hagyományos effektusok többé-kevésbé ízléses alkalmazása. Kérdés persze, kit mennyire lelkesít a színes reflektorok szemrontó pásztázása…

A látvány élményét a közreműködő táncosok adták – többek között Pazár Krisztina és Bajári Levente tényleg gyönyörködtetett.

De essék szó végre a főszereplőről – vagyis a főszereplőkről! A 3 millió dolláros műkincs (így is hirdették) elszenvedte sorsát, nem tűnt jelentősebb statisztának, mint a szólista kísérőegyüttesének bármely tagja. Stradivari-mivoltát számomra bármiféle szakmai meglátásnál erőteljesebben kérdőjelezte meg felhasználásának módja. Szabadtéren, kitéve a hőmérsékletingadozás szeszélyeinek, nemcsak állapota, hanem léte is veszélybe került – hacsak megannyi átépítéssel nem stabilizálták, akkor viszont hiába is várnánk olyasfajta finomságokat, amelyek Stradivari mesterhegedűinek sajátjai. (Vajon milyen meggondolás bírhatná rá a titokzatos tulajt hangszerének amortizálására, s kockáztatna-e értékes hangszert bármiféle feltűnősködés érdekében előadóművész?) De ha ez nem elég nyomós érv, akkor van egy egyszerű akusztikai kérdés: brutális kierősítéshez szükséges-e az értékes-minőségi „nyersanyag”? Valljuk meg, gyári hangszereken is produkálható az a hangzásminőség, ami betöltötte a Margitszigetet (a műsor befejeztével távozó közönség a buszmegállóból is teljes értékűen hallotta a ráadásszámokat). 

Korántsem irigylésre méltó az előadók helyzete. Hogy a mindenkori közönséget „lehengereljék”, minden est halláskárosodás-veszély számukra. Már csak egészséges önvédelemből is a rutin vezérli munkájukat, az összeszokottság és a rutin biztosítja a zökkenésmentes folyamatokat. Ezért nem csodálható, ha az idők (és az előadások) folyamán kopik a produkció, éber kontroll híján apró pontatlanságok zavarják a figyelmes zenehallgatót.

Tény, hogy ebben a műsorban kevés lehetősége volt virtuozitása bizonyítására Edvin Martonnak, akinek zeneszerzői produktumai igencsak rászorulnak a tetszetős „körítésre”. 

Furcsának tűnhet, de ezen az esten sajnáltam a sztárt. Passzív közönséget kapott, amelyet lelkesíteni kellett, hogy tapsoljon, esetenként a zenéhez – s ehhez szánalmas volt látni a koreográfia szerinti elégedett-széles mosolyt. A kivetítőn néha megduplázott hegedűs elismerésre méltó profizmussal sohasem zökkent ki szerepéből. Csak talán néha villant meg szomorúság a tekintetében, amikor egy-egy lakonikus rövidségű bejelentésére (például, hogy gyerekkorában nem szeretett gyakorolni) nem robbant ki tapsvihar – pedig hagyott rá időt.

Kétnyelvű, alig mesterkélt magyar és elevenebb angol összekötőszövege mértéktartó volt, a látványshow-hoz felvételekről ismert, sztereotip mozdulataival, gesztusaival járult hozzá.

Aki korábban felvételeiről ismerte, a személyesség élményének a többletét kapta. Ilyen szempontból feltétlenül elégedett lehetett a közönség, habár lelkesedésével, tetszésnyilvánításának viharosságával nemcsak showman, hanem bármiféle előadó elvárásainak adósa maradt. Így zárult az idén nyáron a fővárosi szabadtéri rendezvények sorozata.

 FITTLER KATALIN