Három óra hétkor kezdődik az előadás; három óra tízkor elég hangosan megszólal egy kisfiú mögöttem: „Eddig nem tetszik. Mikor megyünk már haza?” Jó eséllyel belőle lehet majd az a férj – töprengek magamban –, akit négy hengerrel is alig lehet elvonszolni a bérletes előadásra; aki előre utálni fog minden estét, amikorra az ajándékba kapott színházbérlet szól. Aztán kis idő múlva hátranézek: a fiúcska csillogó szemmel, egyetlen hang nélkül követi az eseményeket. A szünetben sem szeretné majd otthagyni az egyébként egyáltalán nem rövid előadást. Vitathatatlanul hálás dolog gyerekeknek színházat csinálni: a minőség – ha érdeklődésüket felkeltő, figyelmüket lekötő előadásmóddal társul – könnyen és látványosan meggyőzi az ifjú nézőket. 

A nyert ügyet ezúttal nagyban segíti, hogy a játék főszereplője a világ első számú házikedvencének egyik roppantul szeretetreméltó példánya, akit sokféle, az életből ellesett természetű és indulatú, mesebelien antropomorfizált fajtársa vesz körül. Novák János a jelek szerint szívesen rendez macskatémájú prózából írt mesemusicalt. Hét évvel ezelőtt az előző ilyen, a Macskák társasága kapcsán éppen e lap hasábjain emlegettem, mintegy vágyakozva, a Jennie, te drága! címmel abban az évben magyarul először megjelent regényt – amelyből most a Macska voltam Londonban alapanyaga lett. (A néző minden vágya így teljesüljön, mondanám – de aztán mégsem egészen. Erről majd lentebb.) Ezeket a korábbi sorokat most újrahasznosítom, mivel – annak köszönhetően, hogy a színpadi játék meglehetősen hűségesen követi a regényt – az előadás tartalmi összefoglalójának is alkalmasak. „Klasszikus át- és visszaváltozós, fordulatokban és érzelmekben gazdag történet egy macskarajongó kisfiúról, aki hányatott sorsú, de boldog kóborkandúrrá lesz (illetve mint kiderül: súlyos betegségében, lázálmában éli meg ezt a sorsot), majd végül – a felnőtté válás számos gyönyörű és fájdalmas tapasztalatával felvértezve – visszaalakul emberré (a kisfiú felébred kómaközeli állapotából), és a gyógyulás örömére végre kap a szüleitől egy macskát, amire addig hiába vágyott.” 

Az előadás megőrzi a regény legfőbb értékeit: a fordulatos cselekményt, a szerethető karaktereket és a soha sem didaktikusan tolakodó, a háttérből mégis felnőttnek-gyereknek egyaránt kirajzolódó élettanulságokat. A körülöttünk lévő világot egységben láttatja, népesítsék be emberek vagy éppen macskák: emberi értékeket mutat fel, hiányuk veszélyeit érzékelteti, és nem utolsósorban lehetőséget kínál, hogy azok is árnyalt képet alkothassanak az ember‒állat együttélés érzelmi szabályairól, felelősségéről, akik esetleg eddig kevésbé mutatkoztak az ilyesmire fogékonynak. A színpadra alkalmazó Horváth Péter azt is megoldotta, hogy a regény magyar fordítóinak szomorúan színvonaltalan munkája ne nyomja rá bélyegét az elhangzó szövegre. 

(fotó: Szlovák Judit)

Novák János rendezése lendületes, szórakoztató, és a tanulságokat szerencsére nem mondja bele a nézők arcába. A történet két síkjának fenntartását a kisgyerekközönség számára azzal segíti, hogy a beteg állapotáról szóló jelenetet időnként megismételteti. Zenéi – mert a rendező, pályáján a legkevésbé sem szokatlan módon, egyben az előadás zeneszerzője is – dallamosak, színesek, és igen jól szólnak a hattagú zenekar előadásában. A táncos jelenetek (koreográfus: Lakatos János) és a macskajelmezek tarka forgatagához a rendező puritán teret terveztetett (jelmez és díszlet: Orosz Klaudia), amelynek meghatározó, sokféleképpen variálható eleme pár fémlépcső. A jelzésszerű térben folyó játékot bábos, vetített képes és sok egyéb ötlettel gazdagított jelenetek egészítik ki (az előbbiek közül a kedvencem a cintányérozó rágcsálók virgonckodása, az utóbbiak közül pedig a tenger alatti képsor). A jó ízlés a garancia rá, hogy a sokféleség soha nem érződik eklektikus nyüzsgésnek. 

Tizenöt színész játssza a harminc szerepet (ha jól számolom), és vannak még további „macskalányok, macskafiúk, vendégek” (úgy is mint tánckar). Kiváló ötletnek ígérkezik, hogy az embervilágból macskavilágba átlépő kisfiú (Fehér Dániel) életének meghatározó szereplői alakulnak át macskalétének fő figuráivá: az Anya lesz a nagy szerelem, Jennie macska (Megyes Melinda), az Apa pedig a gonosz vetélytárs kandúr képében tér vissza (Szanitter Dávid). De ezzel az ötlettel azután mégsem lesz minden rendben. Egyrészt – a színlap tanulmányozása nélkül – a macskamaszk takarásában aligha lesz világos a szerepazonosság, illetve nem emelkedik ki a sokféle szereptöbbszörözés sorából. Másrészt, ami fontosabb: a kisfiú evilágba való visszatérésekor kidolgozatlan marad a szülők visszalépése a cselekménybe, egyben a két fontos macskaszereplő távozása, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a happy end felemelőnek kínálkozó pillanatai alig észrevehetően illanjanak el. 

És az előadás máshol is átszáguld lényegbevágó helyzeteken. Sajnálatosan hangsúlytalan marad például a mesékben annyira fontos félelemérzetnek és feloldásának a megmutatása. Az elköltözéskor a kiürített lakásban hátrahagyott állat rettegését az előadás éppúgy nem teszi átélhetővé, mint a toronyban fennragadt macskapáros helyzetének kilátástalanságát. Időnként nagy szükség volna az elcsendesedésre – ahogyan az Öregemberrel való jelenetben ez létre is jön –; a lendület, a tempó iránti igénynek nem volna szabad magával vinnie szinte mindent. 

Remélhetőleg azért így is ki-ki többet visz haza az előadásból, mint amit a finálé váltig ismételget: „macska voltam Londonban”. Ha már – úgy három óra húsz körülre – a legkétkedőbb kisfiúkat is sikerült lenyűgözni… 

 DÖMÖTÖR ADRIENNE