A toulouse-i Le Mirail Egyetem színházi konferenciájára utazva, ahol Moni Ovadia, a bolgár származású olasz előadó legismertebb jiddis kabaréjáról, az Oylem Goylemről (A világ buta) címűről tartottam előadást, útközben a Párizsi Őszi Fesztivál színházi eseményei közül egy kiállítást és két előadást sikerült megnéznem. 

A számtalan érdekesebbnél érdekesebb párizsi múzeumi esemény között magyarok számára külön csemege és jóleső látogatás a Musée d’Orsay-ben az Allegro Barbaro. Bartók Béla és a magyar modernitás 1905‒1920 című kiállítás (nyitva 2014. január 5-ig, s ez idő alatt több koncertet, előadást is tartanak itt). A mintegy száz művet felvonultató kiállításon kitüntetett szerepet kap a fiatal Bartók Béla, zene és festészet kapcsolódási pontjai, Bartók fotói, dokumentumai. A festményeket a magyar közgyűjtemények mellett több magángyűjteményből is kölcsönözték, így a magyar látogató számára is tartogatnak újdonságokat. Az I. világháborút megelőző gazdag magyar kultúra nagy alakjai, a fauvizmussal és más modern irányzatokkal kapcsolatba kerülő művészek között jelen van Rippl-Rónai, Tihanyi Lajos, Mattis Teutsch János, végül Moholy-Nagy László konstruktivizmusa is. Külön érdekességekként pedig Bortnyik Sándornak A fából faragott királyfi című Bartók-darab ihletésére készült művei.

A színházi előadások közül mindkettő a francia színházi világ rendkívüli nyitottságát, nemzetközi léptékét jelzi. A Cartoucherie–Théâtre du Soleil izgalmas vállalkozásában egy kambodzsai előadást láthattunk, miközben a Théâtre de la Ville egy tragikus bunraku szerelmi történetet mutatott be. Annyira szerettük egymást címmel Chikamatsu Monzaemon klasszikus regénye, a Kettős öngyilkosság Sonezakiban alapján a híres fotóművész, Hiroshi Sugimoto rendezésében és Seiji Tsurusawa ez alkalomra szerzett zenéjével s szólójával újult meg a japán klasszikus színház jelentős műve. A modernizált átirat Tsurusawa Seiji koreográfiájában került színre. Az előadás egy XVIII. századi szövegkönyv alapján joruri marionettfigurákkal készült adaptációként Japánban is premier. 

A bunraku bábukat a színpadon általában 3-3 mester mozgatja (a klasszikus mű keletkezésének idején még mindössze egy mester mozgatott egy marionettfigurát, a későbbiekben már három). Testüket, arcukat fekete ruha fedi, ezáltal a közönség figyelme teljességgel az általuk mozgatott bábok felé fordul: az érzelmeket és szenvedélyeket mintegy felnagyítják, előtérbe állítják, titokzatos változatosságot, egészen finom árnyalatokat, apró rezdüléseket, gesztusokat jelenítenek meg. A színpadi varázslatot, a bábok hihetetlen kifejező erejét az élő zene is erősítette: a hangszerek s az énekhangok különös érzelmeket, hangulatokat interpretálnak. A különleges előadás egy tragikusan szenvedélyes szerelmi történetet hozott el a mai nézőhöz, egy fiatalember és egy szépséges kurtizán végzetes drámáját, akik a társadalmi távolság, illetve a fiatalember házas volta miatt nem lehetnek egymáséi. Az előadásmódok a kánon szerint a fennkölttől az argumentatívon keresztül a szarkasztikus hangvételig a legkülönbözőbb átmeneteket képviselik. A nyelvnek ezt a számunkra egészen szokatlan hangzását kiegészítette a veretes szöveg francia fordítása, melyet a kivetítőn láthattunk – nem csekély fordítói bravúr lehetett. Hasonlóképpen árnyalt a hangszerkíséret is: a shamisen különleges, illetve a többi hangszerrel való együttes hangzása. 

Mint Hiroshi Sugimoto megjegyzi, a kettős öngyilkosság, a mű felfogásában szép, egyáltalán nem tragikus befejezést jelentett, úgy vélték, a két szerelmes lelke a paradicsomban egyesül. Az előadáshoz készült ismertetésben olvashatjuk, hogy 1723-ban a mű további előadásait mégis betiltották, mivel túlontúl sok lehetett a reménytelen szerelem, legalábbis az öngyilkossági hullámból ítélve, a példát igen veszélyesnek tartották. A múlt században, 232 évvel később, 1955-ben vették újra elő a művet, a századok során azonban mindössze a narrátor szövege, illetve a marionettmester sémái maradtak fenn, az eredeti énekpartitúrák, illetve a bábok mozgatásának a leírásai szinte teljesen elvesztek. A fentiek alapján Hiroshi Sugimoto Erosz tragédiájaként alkotta újra a művet, hiszen – mint mondja – a szerelem és a halál témája a keleti és a nyugati kultúrákban Shakespeare-től Goethéig egyaránt megtalálható.

Norodom Sihanouk, Kambodzsa királyának rettenetes, de befejezetlen története, Cartoucherie–Théâtre du Soleil

Hiroshi Sugimoto színházi érdeklődését jelzi, hogy korábban két no előadást is rendezett. A bunraku bábokban a fotóhoz hasonlóan az izgatja, hogy miképp lehet az élettelen bábokat igazi jelenvalósággal megtölteni, élőkké varázsolni. Ilyen számára a fotó is, mely az élettelenbe életet lehel. Mélyen megértjük őt, hiszen a bábok szépsége, a mozdulatok különleges finomsága ritka élményt adott a térben és időben egyaránt távoli közönség számára is. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy a bunraku előadások részben az európai commedia dell’arte idején, a XVII. században virágoztak, igaz, tovább tartott korszakuk, egészen a XIX. századig. A commedia dell’artéban szintén elemi erejű volt a mozgás és a hanghordozás, másképpen ugyan, de ott is többnyire maszkok, elvont karakterek szerepeltek.

(fotók: Michele Laurent)

A kambodzsai darab tulajdonképpen francia, a Théâtre du Soleil Hélène Cixous művét először Ariane Mnouchkine rendezésében vitte színre 1985-ben. A két művész a menekülttáborok borzalmaival találkozva élte meg a kambodzsai tragédiát, s élményeik hatása alatt, a felelősen gondolkodó színház feladatát átérezve az emblematikus nagy tragédiát jelenítették meg. 

Munkájuk rendkívül átgondolt és pontos kutatásokra épül, miközben művészi esemény, dokumentum is, Kambodzsa története 1955 és 1979 között. Szihanuk herceg sorsán keresztül ábrázolják az ország rendkívül bonyolult évtizedeit, melyek, mint ismeretes, a Pol Pot-rezsim rettenetes vörös khmer uralmába torkollottak, aminek következménye több mint kétmillió ember halála lett. Cixous és Mnouchkine a történetben a nagybetűs Történelem rettenetes összecsapásait, a végzetes szembenállásokat, harcokat, a pusztítást láttatják. Az ország pusztulásának hátterében bemutatják a nagyhatalmak kíméletlen küzdelmeit, a szovjet, a kínai, az amerikai ellenségeskedést, az indokínai helyzet rettenetes tragédiáit, a vietnami‒kambodzsai ellentéteket, a belső tragikus diktatúrához vezető utat. Mint mondják, az előadás tisztelgés a khmer nép előtt. Szihanuk több időszakban uralkodott, 1941 és 1955, valamint 1993 és 2004 között. Ez idők alatt különböző szövetségeken keresztül próbálta országát kormányozni, így joggal mondhatja Shakespeare-rel, hogy „Színház az egész világ”. (A Wikipedia a Guinness rekordok könyvére hivatkozik, mely szerint ő lenne az a politikus, aki a legtöbb különböző megbízatásnak tett eleget – király, uralkodó herceg, elnök, miniszterelnök volt, és sok egyéb, többek között száműzetésben működő kormányzati hivatalt foglalt el.)

Mnouchkine előadása 1985-ben a francia közönséghez szólt, akkor még egyáltalán nem volt módjuk arra, hogy Kambodzsával felvehessék a kapcsolatot.

Az előadás gazdag dokumentációjának részeként az egykori műsorfüzetet is olvashatjuk, melyben az általánosan művelt (de a kérdésben kevéssé járatos) közönség számára felvázolják Kambodzsa történetének „színre vitt” évtizedeit. 2007-ben indult az a munka, melynek során Ariane Mnouchkine az akkori előadás főszereplőjét, a színész-rendező Georges Bigot-t, a Soleil egykori vezető színészét, s az őt követő generáció egy másik jelentős művészét, Delphine Cottut kérte fel arra, hogy rendezzék meg az előadást kambodzsai színészekkel. Az összekötő Ashley Thompson volt, aki az egykori előadás hatása alatt, mint Hélène Cixous írja, elutazott Kambodzsába, s az évek során az egyik legismertebb nemzetközi Kambodzsa-szakértő lett. Az ő segítségével léptek kapcsolatba a Phare Ponleu Selpak Művészeti Akadémiájával Battambangban. Ez az iskola, melynek neve „a művészet világosságát” jelenti, eredetileg 1986-tól a thaiföldi határ közelében egy menekülttábor gyerekei számára hozott létre művészetterápiás foglalkozásokat. Célja a művészi kifejezés mellett, mint a rendkívül informatív műsorfüzetből megtudhatjuk, a gyerekek által átélt rettenetes traumák feldolgozásának segítése is volt, s nem mellékesen a háború által tönkretett kambodzsai kultúra újraalkotása is a létrehozók szeme előtt lebegett. A későbbiek során az iskola négy korábbi tanulója irányításával működik tovább, Anchanhba költözik, és igen jelentős kulturális központtá válik. Az iskolázatlan, árván maradt, elhagyatott gyerekek számára ad lehetőséget kulturális tevékenységre. A francia rendezők, mint egy interjúban elmondják, nem a mesterek felsőbbségével érkeztek, hanem hogy a színház számára közösen feldolgozzák az őket közelről érintő történelmi eseményeket.

Így jött létre ez a rendkívül izgalmas előadás, mely kétszer három és fél órában színpadi jelenetek formájában jeleníti meg a történelmet – a Soleilben megszokott redukált, de rendkívül találó, utalásos díszletek között. Fontosak a kosztümök: az elhalt király, akinek síremlékével a II. rész indul, khmer színházi álarcot visel, a herceg fehér öltözékben van, Pol Pot és vezető káderei vörös-fehér kockás sáljukkal különböznek a többi szereplő szintén fekete öltözékétől. A vörös khmerek egyenmozgásukkal, határozott, kemény, ellentmondást nem tűrő hanghordozásukkal is megkülönböztethetőek – a csoportok mozgása, a mozgások gyors ritmusa, az aláfestő zene, s nem utolsósorban a nyelv (az előadás khmer nyelvű, francia feliratokkal) elhozza Párizsba s a turné többi állomására is a csak látszólag távoli kultúrát, világot. Nem mellékesen – mint a dokumentumok felhívják rá a figyelmünket – az egykori khmer vezetők nagy része Franciaországban tanult, onnan tért haza, s teremtette meg a kínai kulturális forradalom idején a még azt is messze felülmúló rémes diktatúráját. Az előadás külön érdekessége, hogy úgy tudja az erőszakot ábrázolni, hogy a színpadon közben semmi konkrét erőszak nem történik, pusztán elbeszélik, azt is inkább utalások formájában. Különös politikai aktualitást adott a produkciónak, hogy éppen a bemutatót megelőző hetekben halt meg 102 éves korában a vietnami Giap tábornok, aki 1978-ban a Kambodzsa elleni vietnami offenzívát vezette.

A szép színészi teljesítmények közül is kiemelkedik a főszereplő, a 26 éves kambodzsai színésznő, Marady San alakítása. Számos színpadi jelenete komoly fizikai teljesítmény is. Marady San kisöccsével árván maradt, s a Phare Ponleu Selpak akadémia diákjaként került az előadásba. Hihetetlenül nehéz, kegyetlen világot ábrázolnak, ugyanakkor különös élmény egy uralkodót egy pöttöm, de igen energikus, hanghordozásában, mozdulataiban tekintélyt parancsoló teremtésként látni – talán éppen Szihanuk alakjának rendkívüli bonyolultságát segíti ez a színpadon megteremteni. Az előadás másképpen, mint a japánoké, de egy tőlünk igen távoli, ugyanakkor mégiscsak rólunk is szóló világba visz el. Megcsodáljuk Párizs, a francia színház, a kultúra igen tágas, nyitott világát, melynek csak egy kis szelete az itt ismertetett: Kambodzsa, Japán, Magyarország számos más mellett mind érdekli a francia közönséget, s jelenének mind része. 

 FRIED ILONA