Voltaképpen számos oka lehet egy teátrumnak arra, hogy műsorra tűzze Arthur Miller talán legismertebb, legnépszerűbb drámáját. Noha maga a parabola közvetlenül nem vonatkoztatható napjainkra (nem mintha a boszorkányüldözés mint olyan jelenleg ismeretlen lenne mifelénk, de metódusa kétségkívül eltér mind a XVII. századi, mind a McCarthy-korszakbeli boszorkányüldözésektől), az, amit a tömegpszichózis erejéről, elembertelenítő hatásáról, illetve az emberi gerinc hajlékonyságáról elmond, roppant aktuális. Ugyanakkor Miller a másik oldalt, vagyis a megtisztulás folyamatát, illetve a köznapi hősiesség, emberség példáit is erőteljesen, pátoszmentesen írta meg, lehetőséget teremtve arra, hogy egy jelentékeny előadás a mai nézőnek is garantálja a katarzist. Vagyis akár tradicionális eszközökkel is készíthető olyan, élesen társadalomkritikus tónusú bemutató a drámából, mely nem vádolható azzal, hogy a kiutat – legalábbis a morális kiutat – ne mutatná fel. Ám a mű az összetettebb értelmezésnek sem áll ellent, s hogy a kortársi nézőpontú írói-rendezői invenció milyen döbbenetes erejűvé képes alakítani a szöveget, arra Mohácsi János átirata, valamint egykori kaposvári, illetve közelmúltbeli pécsi rendezése mutatott példát. S akkor még nem is beszéltünk a mű számos fontos – és nem is hálátlan – szerepéről, melyek egy nagy létszámú társulat esetleges színészfoglalkoztatási problémáit is jótékonyan orvosolhatják. Elvben a fenti motivációk bármelyike indokolhatta a győri bemutatót; a nagy létszámú, korban, nemben, alkatban megfelelően rétegzett társulat egy nagy munkabírású, nem egyenletes színvonalon dolgozó, ám java munkáiban kreatív, markáns stílusú vendégrendezővel találkozott. Így aztán finoman fogalmazva csalódásként értékelhető, hogy az előadásból nemhogy eredeti értelmezés vagy gondolat nem hámozható ki, de még létrejöttének miértjére sem igen derül fény.

Pedig Vereckei Rita díszlete sok lehetőséget rejtene;kevés változással alakul át különböző helyszínekké, s úgy teremt lehetőséget a realisztikus játékra, hogy eközben mind atmoszféráját, mind egyes elemeit tekintve inkább szimbolikus, mint realisztikus térnek tűnik. A leghangsúlyosabb eleme a félkör alakú sínpár, amely hol mintha körbefutna a színen, hol megtörni látszik, hol úgy érződik, a semmibe fut. Bagó Bertalan rendezésétől azonban idegen a metaforikus-szimbolikus ábrázolásmód; a pszichológiai realizmus keveredik itt éles, gyakran paródiába hajló stilizálással. Ez utóbbi elsősorban a tömegjelenetekre jellemző, melyek annyira elrajzoltak, hogy a tömeget sokkal inkább idióták gyülekezetének, semmint fenyegető masszának mutatják. Jellemző a visszatérő kép: Parris tiszteletes hevesen az asztalra csap, mire a gyülekezet némi hanghatás kíséretében talpra szökken, majd visszahuppan. Ez nemcsak e jelenetek feszültségét oltja ki, de értelmezési problémákat is felvet. A komikus hatású sivalkodás ugyanis kevés ahhoz, hogy stílust, formát adjon a játéknak, ahhoz viszont elegendő, hogy az egyes szituációk hitelét, illetve a szereplők motivációit gyengítse, sőt ellehetetlenítse. (Ha például a Putnam házaspár ravaszul anyagi haszonszerzésre használja a helyzetet, semmi sem indokolja, hogy az asszony eltorzult arccal rohangáljon, visítozzon, s jószerivel egyetlen normális hangot se adjon ki.)

17 Salemi 2 (fotó: Erdélyi Ákos)

Egyebekben pedig nemhogy markáns rendezői koncepció nem érződik az előadáson, de az alkotói szándék sem igen követhető nyomon. A tömegből kiváló figurák többségének motivációi vagy a lehető legkézenfekvőbbek, vagy elmosódottak, követhetetlenek. Nem könnyű eldönteni, mindez mennyiben írható a rendező, s mennyiben a színészek számlájára, de a nehezen értelmezhető színészi alakítások sora aligha független a rendezői elgondolástól – illetve annak hiányától. Merthogy az alakítások többségével nem az a fő baj, hogy gyenge, erőtlen, vagy éppen stílusidegen (vagyis túl kevés vagy túl sok), hanem hogy még maga a rendezői/színészi szándék sem igen érződik rajtuk. Ennek legpregnánsabb jele, hogy a két tapasztalt, rutinos színész, Rupnik Károly (Danforth) és Török András (Hawthorne) játékából még az sem derül ki, hogy a bíróság vezetői sötét idióták vagy cinikus gazemberek-e (netán egyik ilyen, másik olyan; vagy esetleg eleinte naivan bugyuták, majd megvilágosodván változnak bűnüket fedezni próbáló gazfickókká stb.). Egyik mondatuk mintha ezt, a másik azt támasztaná alá. S egyáltalán: a szereplők nagy része mintha mondatról mondatra játszana, a szavak aktuális értelmét kibontva, a szerep ívéről teljesen megfeledkezve. Így még a viszonylag követhető figurák is sokat egyszerűsödnek: Budai Zsófia Abigailből csak az érzékileg túlfűtött, bosszúért lihegő, sértett lányt mutatja meg, Mihályi Orsolya Mary Warrenként pusztán mindenki által megfélemlített kislánynak látszik, de még Gyöngyössy Katalin Rebecca Nurse-alakítása is kissé erőtlen, kevéssé körvonalazott marad. Posonyi Takács László (Hale tiszteletes) játékából teljesen kimarad a belső átalakulás folyamata: első színpadra lépésekor szinte karikaturisztikus eszközökkel ábrázol egy fanatikus félbolondot, aki a következő felvonásban már lelkiismeretességre törekvő hivatalnokként, az utolsóban pedig humanistaként viselkedik. A „mondatról mondatra játszás” sztenderdjéből kilógnak néhányan – sajnos többen negatív értelemben. Vincze Gábor Péter (Cheever) helyenként rajzfilmbe illő eszközökkel karikírozza a felkapaszkodott senkiházi alakját, Bede Fazekas Csaba (Giles Corey) vicces góbét játszik a magát elszántan védő, de így is elbukó, kemény és egyenes tartású gazdálkodó helyett, Mézes Violetta (Ann Putnam) alakítása pedig még akkor is végletesen egysíkú és fülsértő, ha a rendezői instrukció valóban egy elmebajos nőszemély karikírozására buzdította.

Pozitív kivétel, vagyis korrekt és következetesen felépített alakítás kettő látható – ráadásul e kettő is mintha teljesen különböző előadásból érkezett volna. Ungvári István finoman stilizált, Parris tiszteletes aljasságát, harácsolását kívülről, ironikusan láttató alakítása akár a Mohácsi-féle értelmezésbe (és játékstílusba) is pontosan illeszkedne. Szina Kinga (Elizabeth Proctor) pedig realisztikus eszközökkel, átélten rajzol megkapó portrét az érzelmeit nehezen kimutató, s viszonzás hiányában mind merevebbé, ridegebbé váló, szeretethiánytól szenvedő, büszke asszonyról. Ám ahhoz, hogy Elizabeth és John Proctor kapcsolata a maga teljességében, összetettségében álljon előttünk, s legalább ez a szál erős legyen, egy hasonlóan markáns Proctor-alakítás is szükségeltetne. Ám Forgács Péter leginkább az alaptónust dolgozza ki: Proctor megfáradt, józan, egykedvű férfinak érződik. Ami alaptónusnak jó is, ha e mögött érzékelhető az elfojtott szenvedély, az érzékek és az érzelmek egymással ellentétes parancsai, az elfojtás okozta folyamatos gyötrődés, a küzdelem a feleségével való kapcsolatának helyreállításáért és Abigail emlékének kiradírozásáért. Ám Forgács játékából minden szenvedély hiányzik; sem az Abigaillel való találkozáskor, sem a feleségével közös jelenetekben nem vibrál a levegő; mintha bátor kiállását s végül felvállalt mártíromságát is inkább a kötelességtudat, illetve a körülmények összjátéka okozná, mintsem a morális felháborodás s a felesége iránti szeretet. Nem tudja éreztetni a figura formátumát – így az sem válik érthetővé, miért éppen Proctor válik ki a tömegből és lesz végül mártírrá. Ahogy homályban marad az előadásnak jelentést adni képes rendezői intenció is. 

 URBÁN BALÁZS

 

 

NKA csak logo egyszines

1