Megrendítő az elszánás, s megindító az a védtelen nekifohászkodás, ami megcsapja az embert a Nemzeti Színház 2013/14-es évadát – s ezzel Vidnyánszky Attila vezérigazgatói időszakát – elindító nyitóprodukciójának előadásán. Érzékelhető, hogy jót akaró emberek eldöntötték, mit kívánnak kifejezni (jelen esetben a semmiből való sikeres újrakezdés lehetségességét a hitben bizonyosak s a tiszták számára), ehhez a mondandóhoz művet kerestek (úgy találták, jó lesz hozzá Tamási Áron Vitéz lélek című darabja), s nem annyira közönségre, mint inkább áhítatra kész gyülekezetre számítva színre vitték azt. Azzal a föltett szándékkal téve mindezt, hogy jöjjenek bár ezerfelől, jöjjenek bár kételyekkel telve, itt, a béke és az ígéret templomában, a nemzet első színházában, „a bárányként jó irányba terelgetett erkölcs” segítségével megnemesítik embertársaikat. 

Az eljárás – bár naivitása szorongást kelt – érthető, s az ifjúsági színház problémáival foglalkozók számára nagyon is ismerős gondokat hoz elő. A művészet örök házi feladatát, vagyis annak bemutatását, hogy „milyen az ember, amikor…”, nevelőszínházi berkekben időnként felülírja a terelgető szándék, s ilyenkor születnek olyan produkciók, amelyekben mintha valaki hátulról megfogná mindkét vállunk, orrunkat és tekintetünket a célszemélyre irányozva. Az alkotók az ilyesfajta színházban megtanítani vélik, hogy mi a helyes, milyennek kell lenni, s miként kell élni. Itt például valami olyasmit kellene és lehetne megtanulni, hogy érdemes felmagasztosulni a veszteségben, s megéri mártírrá lenni. Ez a színház, feladata szentségét hirdetve, s ezáltal a megvalósítás mikéntjének megkérdőjelezhetetlenségét is természetesnek véve – kinyilatkoztat, prédikál. Csakhogy az az érzelmi és etikai magaslat, melyre hívő közönségével együtt fellépni kíván, jelen esetben meglehetősen törékeny dramaturgiai deszkákból ácsolódik meg. 

A mű, amely Tamási Áron egyik leggyengébb darabja, dramaturgja (Szász Zsolt) és rendezője (Vidnyánszky Attila) szavaival azt kívánja mondani magáról, hogy „van tartalma és pátosza az önmagunkba vetett hitnek, hiszen ha belegondolunk, minden lepusztultságunkkal, a gátló tényezőkkel együtt, mi, magyarok hihetetlenül életerős, talpra állni képes nemzet vagyunk”. De a mű maga, melynek a színházi alkotók e nemes alapgondolatot tulajdonítják, dramaturgiai építményként alig létezik. El lehet mesélni, hogy ez a darab arról akar szólni, hogy a tisztaság elnyeri jutalmát, de a tényleges, éppen hogy csak összeálló cselekmény mintha nem ezt fejezné ki. 

Balla Pétert (Trill Zsolt) a sok éves háborúból és fogságból végre hazajőve falujába, üszkös romok fogadják, volt szerelmét, Rozálit (Tenki Réka) pedig más karján találja. Kristóf, Rozáli férje (Tóth László) a Péter tekintetére még mindig megremegő asszonyával együtt szép jelenetben próbálná rábeszélni Pétert egy a falu népe által elfogadhatóbb életvitelre, vagyis hogy dolgozzon gépekkel, s álljon be a sorba, tegyen úgy, mint mindenki. De Balla Péter inkább a szamarával törődik. Hogy pontosan mivel foglalatoskodik, azt a nyitó kép mutatja, házat épít. Egymagában. Hatalmasan hántol egy hatalmas rönkfát egy hatalmas vonókéssel. Trill Zsolt valóban elvégzi ezeket a műveleteket, sőt, Trill Zsolt megteremti Balla Péter alig hihető figuráját, folytonossági hiány nélkül vezetve végig a főalakot a történeten. 

Szomszédai, az ősz hajú Sári (Nagy Anna mint vendég) és párja, Nikita, a lazító poénok láncolatát nagy rutinnal kezelő Reviczky Gábor ellátják Pétert a legszükségesebbel, de a falu kiveti magából a szamaras embert. Még a gyerekek csapata (Bátyi Domonkos József, Szabó Péter és Török Elek) is csúfot űz belőle. A helyi hatalmasságok, Csorba (Varga József) és Büllents (Újvári Zoltán) is megpróbálják Pétert rábírni a falut fölháborító szamár eltávolítására, mindhiába. Magános kínlódását, erős megkapaszkodni vágyását látva fölkeresi Pétert az öreg Ambrus (Mécs Károly), aki valaha rég elvesztett leánykáját, illetve annak szellemét mint lelki társat ajánlja fel a képzelésben erős, magános férfinak, s a szellemházasságot igazi hozománnyal nyomatékosítja. Tulajdonképpen megveszi elhalt leánya emlékezete őréül, s kicsit a maga számára is az élő férfit. Péter talpra áll, s ezt a szabad vegyértékekkel rendelkező, minden férfihoz dörgölődző Panna (Tóth Auguszta) is érzékeli. De Péter elvan a maga képzelt menyasszonyával. Igen ám, csakhogy a ház építéséhez szükséges szaktudás beszerzése közben megismerkedik az erdőben lakó Lázárral (Horváth Lajos Ottó) meg annak a gyönyörű, hús-vér leányával, Borókával (Martinovics Dorina). Lázár bevallja, s éppen Péternek vallja be, hogy Boróka nem vér szerinti leánya, szenved az iránta érzett vágytól, s ő tart igényt gyámolítottja szerelmére. Péter, akinek közben még a szamara is eltűnt, eláll az útból, visszamegy csöndben szenvedni. Majd kiderül, hogy Boróka nem más, mint Ambrus igazi, holtnak hitt leánykája, mert amikor Lázár annak idején megtalálta a medve által szétszaggatott saját kisleányát, a fájdalomtól eszét vesztve (?) egyszerűen ellopta Borókát, a szomszéd kislányt, annak ruháit és kötött sapkácskáját hagyva a tetem mellett álbizonyítéknak, megnyomorítva ezzel Ambrust egész életére. Kiderül tehát, aminek ki kellett derülnie, s Boróka valahogy az elveszett szamarat is előkeríti. Igaz, a színpadon Ambrusnak érkezése sincs reagálni a történésekre, de bekövetkezik a boldog vég, a képzelt menyasszony valósággá válik. Balla Péter büszkén mondja magáról, hogy az a hógolyó, amit ő a nagy elszánásával elindított, az förgeteggé vált. Ennek a „förgeteg”-nek nyomát sem érzékelni a történetben. Mit tud ez a különös Balla Péter? Szenvedni tud. A vállalt szenvedés az ő nagy életgyakorlata. Ezt kínálja a világnak, magára, a hit és a becsület bajnokára mutatva. Az ősi törvények ellenére gépekkel szövetkező galád Kristófot bezzeg eléri a büntetés, egyik karját elviszi a gép. Higgy, és megmenekülsz. Higgy, és minden rendben lesz, diktálja az előadás. 

Trill Zsolt és Horváth Lajos Ottó (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Hogy néz ki mindez színpadilag? Sokáig szóló, legendajósló bevezető zene kereng föl a magasba, előkészítve a mesélendő történetet, egészen úgy, ahogy a kis vaskályha szabadon tekergő csövéből száll és szivárog föl a füst. Olekszandr Bilozub díszlete, a mennyből lelógó szálfákkal teljes erdő, s a felépülő házat jelző elem, dekoratív és kifejező egyszerre. A szöveget, sajnos, nem érteni már a balkon első sorából sem. De azt érezni, hogy valami nagyon meg akar születni. Átveszi az irányítást, s hamarosan el is hatalmasodik a zene, Könczei Árpád önálló életet élő muzsikája. A hangfelvételen nagy tudású muzsikusok működnek közre: Pál István (hegedű), Kiss Gy. László (tárogató, klarinét), Réman Zoltán (szoprán és alt szaxofon), Bognár András (ütőgardon), Horváth Balázs (nagybőgő), Csergő Domokos (dobok, ütőhangszerek), Könczei Árpád (zongora, elektromos orgona). Szól tehát a változtathatatlan dinamikájú zene, s benne ott járja a lassút a rendező, s közben sugdos a nézőknek. Ez az egyébként érdekes, sok esetben egészen szabad, jazzelemeket is fölvillantó muzsika lábjegyzetekkel telítve eljátssza az egész darabot. Pótol, ráerősít és illusztrál. Mikor a sok éves gyászától meghatott apa reszelős torokkal azt mondja: „leányom”, a végszóváró színház stílusában rendre fölnyög, s megszólal az emlékező muzsika. Ez az együttmesélés aztán hamar kiszámítható, esetenként fullasztó lesz. A rendező által bemért muzsika afféle szerepet tölt be, mint a pszichodrámákban szokásos auxiliary ego, vagyis a sugdosó, a „kisegítő én”. De itt nem a színész által alakított figurának súgnak, itt a nézőt instruálják, hol finoman, hol már-már türelmetlenül. „Gondolj, gondolj, gondolj…”, mondta valaha Mici mackó, itt viszont „érezz, érezz, érezz, s higgy!” a sugallat. 

A fenségessé levés szándéka kimutatható a motívumok java részében. Már hónapok óta azt ígérte minden érdekelt, hogy ez itten a béke, a hit, a morál színháza lesz. Itt nem fognak bántani, mert felelősek vagyunk érted, aki idejössz. A „valódi szépség, a bárányként jó irányba terelgetett erkölcs” gondolata az alap, s vele az ezzel elég izgalmas párhuzamba vonható „légy az, aki szeretnél lenni” elgondolása alapozza a követendő magatartást. (Az idézett két szöveg Verebes Ernő és Kornya István Vidnyánszky Attilával készített interjújában olvasható.) 

A Balla Ildikó jelmeztervező mesejátékhoz illő ruháiban fellépő szereplők akcióit elnézve, egységes játékstílusról nemigen lehet beszélni. Elképzelhető, hogy erre a rendező, mivel első, szoktató produkcióról van szó, nem is nagyon törekedett. Fontosabb volt az átölelő ráhagyás, mint a pontos és logikus játék. Trill Zsolt varázslatos jelenléte vitathatatlan. Bőséges tehetségéből most még futja erre is. Tenki Réka és Tóth László házaspár-alakítása korrekt, szép munka. Sári, a szomszédasszony szerepében Nagy Anna teljes odaadással veti bele magát egy szorgalmazott, fölstilizált beszédmódba, mely egyedül rá jellemző az este folyamán. Meglehet, ezt még a néhány évvel ezelőtti, Eperjes Károly által rendezett gyulai előadásból hozta magával, s Vidnyánszky Attila most inkább nem akar szembeszállni a megörökölt figurával. Élete párja, Nikita szerepében Reviczky Gábor különösebb mélység nélkül, ám szórakoztatóan osztja a poénokat, melyeket a közönség sóhajtó megkönnyebbüléssel fogad. Nevetést fakaszt időnként Tóth Auguszta férfiéhes asszonykája is, ő önálló leleménnyel oldja meg a feladatot, peckes kakukkmadarat rajzol a figurából. A gyermekét elveszettnek tudó idős atya szerepében Mécs Károly a meséhez illő tágas méltósággal nyilvánul meg, míg a végén a darab kétségbeejtően elfeledkezik róla. Kissé plakátszerű, harsány, de alapjaiban elfogadható Horváth Lajos Ottó nevelt lányába szerelmes Lázárja. Martinovics Dorina tiszta és erős Boróka, az egészség megjelenése a történetben.

A darab nyelve mindvégig tanító jellegű, regélő áhítattal teljes. Aztán amikor már sok a csend, egyre több halott pillanat zuhog a színpadra. S ezen sem a zene, sem a magasból esőző, finom varjúkárogás sem tud segíteni. Hogy rendező és dramaturg képesek voltak „mi” helyett az eredeti „mü!” kiejtését megkívánni és többször hangsúlyozni, ez legalábbis bizonyos stilisztikai veszélyérzet hiányát jelzi. Így döntöttek, önsorsrontó szenvedéllyel, teljes lélekkel állva a gyenge forma mellé. Az viszont, hogy a kamaszgyerek ülve válaszolgat a morcos bírónak, konkrét gondatlanság, s tulajdonképpen egybevág a ruhakölcsönzőre emlékeztető öltöztetéssel. 

Mikor már elkalandozna a figyelem, vagy a szöveg, vagy a fölerősödő zene elmagyarázza, hogy ittlétünk lényege, a nagy lecke, a szamárháton is megjelenő kereszt, a megtisztító szenvedés megkívánása, a kínlódás bódulata, s a mindezekből természetesen születő hit fölmagasztosult gyakorlása. „Példa leszek!” – mondja a főhős, aki pedig pár tébláboló szomszéd, egy borzasztó bűnt elkövető vetélytárs, s annak álmodó áldozata társaságában egyszerűen csak nekitámaszkodik a remélt kegyelemnek, aztán történnek vele a dolgok. Elszánása jövedelmező megoldásnak bizonyult, legalább ebben a mesében. Vidnyánszky előző munkáiból kitetsző emberismerete, s nem titkoltan vehemens természete miatt lehetetlennek látszik, hogy sokáig bírja ezt az igazodó, más által diktált, csak a felszínt érintő irányvonalat. 

 GABNAI KATALIN