Van egy pont Balázs Zoltán rendezésében, amelynél feldereng egy nagyon izgalmas előadás lehetősége. A második jelenet, az indokolatlanul hosszúra nyújtott színházi értekezlet végén hozott döntés azt is jelenthetné, hogy a továbbiakban a Mester regényét a színen megjelenő társulat fogja próbálni. Így egy sajátos „színház a színházban” játék lehetősége nyílik meg; a Mester regényének színpadi adaptációja, a próbák sora arra nyújtana lehetőséget, hogy a Pilátus-történet a moszkvai eseményekre kopírozódva jelenjen meg. Így a Bulgakov-regény három síkja szinte elválaszthatatlanul keveredne össze (hiszen Woland nemcsak a Mester, de Pilátus történetének részese is), színpadi és színpadon kívüli valóság, sőt: valóság és fantázia, élet és művészet határai elmosódhatnának, s létrejöhetne egy különleges játék, amely realitás és irrealitás határán tudna szólni a műben megfogalmazott társadalmi, filozófiai, spirituális kérdésekről. Ám a lehetőség a levegőben marad – pontosabban az előadás legvégén valósul csak meg, egyetlen jelenet erejéig: a címszereplők játsszák el Pilátus és Jesua első találkozását. Ám a kontextus itt már teljesen más – hiszen mind a Mester, mind a helytartó története véget ért már –, a két szál legfeljebb a szakrális síkon találkozik, ami színpadi értelemben nem sokat változtat a korábban történteken. 

A korábban történtek viszont mérsékelten izgalmasak. Pedig érezhető az alkotói motiváció és az akarat az előadáson – ám az interpretáció iránya és súlypontjai számomra homályban maradtak. Már az a megközelítés is érdekes, hogy két változatban játsszák az előadást; az egyikben a híres román színésznő, Mariana Mihu alakítja Wolandot, a másikban Orosz Ákos (rajta kívül a Maladype másik két tagja, Tankó Erika és Lendváczky Zoltán is szerepel ebben a verzióban). Ez valamelyest az előadás nyelvét is módosítja; a román szöveg némi angollal keveredik, sőt, néhány magyar mondat is elhangzik. Hogy van-e koncepcionális különbség a két változat közt, azt természetesen csak mindkettő ismeretében lehetne megmondani. Az viszont bizonyos, hogy az általam látott második verzióban Wolandék idegensége nem kap a szokásosnál nagyobb hangsúlyt vagy mélyebb jelentést, a román és angol szövegek váltogatása pedig – ritka kivételektől eltekintve – tetszőlegesnek, ötletszerűnek tűnik. Ugyanígy nem érzem mélyebb jelentését, jelentőségét a történeten végrehajtott változtatásoknak. Az, hogy az írószövetség helyett a színház a Mester meghurcoltatásának és Wolandék garázdálkodásának a gyújtópontja, magyarázható a hely szakralitásával (melyet szépen kiemel Velica Panduru és Balázs Zoltán színházra és templomra egyszerre asszociáltató, a szakralitást és annak hiányát is megérzékítő díszlete), de az ebben rejlő teátrális lehetőségeket az előadás nem aknázza ki. Vélhetően annak is van jelentősége, hogy Margarita Lihogyejev feleségévé avanzsál, de bevallom, nekem annál a kérdésnél, hogy Lihogyejev Jaltába röptetése és Wolandék lakásfoglalása után most hol is lakhat Margarita, nem sikerült továbbjutnom. És bizonyosan annak a hosszasan elnyújtott jelenetnek is van jelentése, mely a revüszínház műsorából ad ízelítőt, de ebből csak annyi látszik, hogy a gyenge középszer színpadi megjelenítése (merthogy a szereplők műsorában a zene másodlagos frissességű, a mozgás komótos – de azért nem annyira gyenge, hogy paródiaként értelmezhessük a látottakat) igen érdektelen tud lenni. 

Orosz Ákos (fotó: Paul Baila)

Az sem lehet véletlen, hogy mi marad ki a játékból: nem kerül színre például az a – sok korábbi adaptáció fókuszába helyezett – jelenet, melyben Wolandék revüszínházi fellépése hatalmas botrányt kavar. Egyébként is érzékelhető a törekvés a látvány háttérbe szorítására: a sátán bálja szolid házibulinak tűnik. A vélhetőleg szándékosan, mégis fájdalmasan ingerszegény jelenet egyetlen ötlete, hogy az elkárhozott vendégek valamennyien színházi emberek; a sort Diderot, a Színészparadoxon írója nyitja, s kortárs nagyságok – köztük a nagyszebeni színház művészeti vezetője, Silviu Purcărete – zárják. Hosszas felvonulásuk azonban – szellemes mondatok, dialógusok, illetve frappáns játékötletek híján – kellemetlenül hosszú névsorolvasásba torkollik. A látványosságot helyenként a filmvetítések pótolják. Persze ezek sem látványosak, éppen ellenkezőleg: kézi kamerás felvételek, fekete-fehérben. Nehéz szabadulni a gondolattól: alkalmazásuk oka pusztán az, hogy néhány jelenetet, melyet nehéz lett volna a színpadi térben megvalósítani, így lehet megmutatni. 

Természetesen a hiány, a megszokottól eltérés sosem baj, sőt. Ám ha a kihúzott, illetve vizuálisan szegényessé tett „nagyjelenetek” helyén nem mutatkozik olyan koncepció, mely más vonalak, más asszociációk mentén rendezné el a történetet, ha a cselekmény egyes elemeinek, a szereplők kapcsolatainak megváltoztatása ötletszerűnek érződik, s ha a sok húzás, változtatás ellenére az előadás nem látszik semmi egyedit, sajátosat, a korábbiaktól markánsan eltérőt közölni a műről (illetve az abban felvetett filozófiai, spirituális, társadalmi kérdésekről), akkor a vállalkozás értelme kérdőjeleződhet meg. Ráadásul a színészi alakítások sem nyújtanak sok fogódzót. Mert most is látszik ugyan Ofelia Popii (Margarita) színészi formátuma, markáns, izgalmas jelenségnek tűnik a Mestert alakító Marius Turdeanu, Orosz Ákos Wolandjában is van kellő titokzatosság, és meg-megérezhető a komplett színészgárda ereje – ám a fellépők az egyes figuráknak, illetve szituációknak jórészt csak a körvonalait tudják megmutatni. Merthogy a redukció nemcsak a vizualitást, de a színészi játékot is érinti: érezhető a törekvés, hogy mindenki inkább jelenlétének súlyával éljen, ne színezze a szerepet, szárazon, kevés metakommunikatív eszközzel támogatva mondja a szöveget. Ez a játékmód persze lehet nagyon izgalmas is, de egy sok szereplőt mozgató, három síkon és több szálon futó, nem rövid előadás esetén nem feltétlenül az. Hiszen így a mellékszerepek nagy része elmosódik, a jelenetek statikussá válnak, következésképp a főszereplők jelenlétének ereje sem kap igazán súlyt. A sokszoros redukció nem ér célt: egyszerűen unalmassá teszi a játékot. 

Formátumos kudarcnak érzem Balázs Zoltán nagyszebeni rendezését; leginkább abban az értelemben, hogy a kudarc mögött azért érződik az alkotói formátum. Ám tartok attól, hogy a fokozatosan tétjét, izgalmát vesztő, csupán a legvégén felpislákoló előadás leginkább azok számára szolgáltat érveket, akik szerint teljesen felesleges vállalkozás Bulgakov remekművét színpadra alkalmazni…

 URBÁN BALÁZS