Az egyik előadás kellemesebb, a másik talán fontosabb. És ez nem a műfaji különbség miatt van. Legalábbis nem csak amiatt. Pirandello darabja, Az ember, az állat és az erény nézhető szokványos bohózatnak, amely kicsit kötözködik a polgári erkölccsel, a köztudott képmutatással. A szerző oly ügyesen szövi-fonja a szálakat, a beszéd fonalát, fonalait, hogy végül aligha ismerjük ki magunkat, ki az állat és ki az ember, ki az erényes és ki nem az, ki a nyílt, becsületes, szókimondó, ki a képmutató, a hazug. A hosszújáratú hajóskapitány két családot tart, egyet a cselekmény helyszínén, egyet meg távol, Nápolyban. Itt hallani sem akar újabb gyerekről a meglévő fiúcskán kívül, ezért bájos és erényes feleségét elhanyagolja, ha néha hazalátogat, gyorsan összevész vele valamilyen ürüggyel, hogy ágyát elkerülje. A másik asszonyról azt mondják, egy szörnyeteg, mégis egyre-másra szül gyerekeket a kapitánynak. Így eshet meg, hogy a kétségtelenül erényes, de vigaszra szoruló asszonyka teherbe esik fiacskájának nem kevésbé erényes tanárától, aki nemcsak tisztességét nem győzi hangoztatni, de nyíltságát, szókimondó, egyenes természetét sem. Hiszen az emberség és az igazságosság követeli meg, hogy a megcsalt és elhanyagolt asszonyka vigasztalódjék, de a tisztesség meg azt követeli, hogy a becsületen esett foltot elleplezzék. Ám ez csak úgy lehetséges, ha a megesett asszonyt valahogy összehozzák az éppen hazalátogató rabiátus férjjel, ezért a vadállati férfiúnak izgatószert kevernek a tortájába, aminek hatása alatt az még túl is teljesíti feladatát. A nagy igyekezetből természetszerűen fakadnak a bohózati bonyodalmak, ezek mélyén azonban Pirandello szövegében mindig ott lappang az erkölcsi fogalmak kétértelműsége is. A tisztesség, a becsület, a nyíltság, a szókimondás szavakat váltakozó értelemben használják. Hol eredeti tartalmuk szerint, hol a társadalmi hipokrízisnek megfelelően, a látszatot értve alatta. A tanár tanári módon csavarja a szót, fordítja a fogalmakat ellenkezőjükre. Oly következetesen, hogy végül már nem is a puszta képmutatást, a morál, az elvek érdekek szerinti használatát látjuk, hanem sokkal többet: az emberi természet, sőt a logika meghasadtságát, kifordulásra, kétértelműségre hajlamos természetét. A cím sugallata szerint is az emberi és az állati természet viszonylagosságáról, felcserélhetőségéről, összetéveszthetőségéről van itt szó. 

Az előadás stílusát az értelmezés mélysége szabja meg. Szabó Máté rendezése nem száll alá a legmélyebb rétegekig. Megáll az erkölcs és képmutatás csiki-csuki játékának szintjén. Az emberi esendőségről állít ki megbocsátó bizonyítványt, és közben szórakoztató játékossággal pörgeti le a bohóságot, ügyesen aknázza ki a szerző mellékes ötleteit. Ott szatírai, ahol nincs rá különösebb ok, és gyöngéden, elnézően ironikus, ahol a szerzői szándék keményebb, radikálisabb fogalmazást igényelne.

miskolc EDV 6399 Simon Zoltán, Zayzon Zsolt és Bohoczki Sára (fotó: Éder Vera)

Horgas Péter díszlete már magában is játékosan elbeszélő, sok mindent előre elmondó. Fa polcrácsozat határolja a tanár lakását, cirkuszi vagy állatkerti ketrecrácsok övezik a hajóskapitányét. A világítás itt is, ott is a napfényes Délt, a mediterrán derűt sugározza. Szűcs Edit jelmezei is laza, kényelmes eleganciát, középosztályi könnyedséget, jólétet mutatnak, azzal együtt is, hogy a festéket mintha csak rácsorgatták volna a ruhadarabokra. Már ez is vidám, könnyed, játékos elrugaszkodást jelez a köznapi valóságtól, amit fokoz egy báb felléptetése a kisfiú szerepében, amelyet Molnár Gusztáv mozgat és tölt meg lélekkel, jellemmel. A legmeredekebb rendezői ötlet azonban az, hogy a valójában csak bohózati kellékként szereplő két tanítványt a tanár nem a szomszéd szobába, nem is valamiféle pincébe, hanem egy ládába zárja leckét írni, miközben a maga bonyodalmas feladatát intézi. 

A lényegi tartalomhoz azonban nemigen akad hozzáfűznivalója a rendezőnek. Szabályszerűen lebonyolódnak a bohózati jelenetek jó tempóban, energikusan, pszichológiai hitelt és a műfajhoz illő elrajzolást mérték szerint kiegyensúlyozva. Ebben a felfogásban egészen remek Zayzon Zsolt játéka. Nem lehet nem szeretni ezt a tanárt, ahogyan félénken, ügyetlenül, de elszántan küzd hangoztatott elvei ellen, miközben teljes belső hittel szónokol, érvel, hogy visszájára csavarja a szavak értelmét. Lélektani igazságot finom iróniával egyesít. Györgyi Anna nyíltabban leplezi le a megesett asszony sápítozó hipokrízisét, neki nincsenek elvei, amelyekkel belül el kellene számolnia, csakis a látszatnak él, annak akar megfelelni, mindössze túl akarja élni a nehéz helyzetet. Csankó Zoltán alkatból, erőből, szakszerű harsánysággal hozza a vadállat hajóskapitányt, túlságosan is megfelelve az idevágó sztereotípiának. Eredeti viszont Máhr Ági komor-komoly méltósággal, tartással, minden bohózati klisét mellőzve megjelenített cselédje, aki sértetten, de véleményét megtartva, személyiségét föl nem adva tesz és tűr mindent. Ő egy szinttel mélyebben jár, mint az egész előadás, amely a kellemesen mulattató vígság alatt éppen csak sejteni engedi a kellemetlen igazságokat. Simon Zoltán és Bohoczki Sára a két tanítvány, Kokics Péter és Fandl Ferenc a patikus–orvos testvérpár humoros rajzával egészíti ki a tarka képet.

Természetesen Bródy Sándor Pirandellóénál éppen egy évtizeddel korábbi darabja, A tanítónő is az erkölcsről, a képmutatásról szól. Komolyabban, de kevésbé mélyen, kevésbé filozofikusan, tehát kevésbé általánosan, inkább helyhez, társadalmi szituációhoz, történelmi meghatározottsághoz kötötten, a XIX. század végi magyar vidéken. Hősének is vannak elvei, a fél vagy csaknem egészen feudális viszonyok között még polgáriaknak is mondhatók, bár Tóth Flóra frissen kinevezett falusi tanítónőt inkább természetes ösztöne, igazságérzete, életszeretete és ugyancsak tanítónő anyjától örökölt-tanult erkölcsi tartása vezérli. Ezekkel a tulajdonságokkal önkéntelenül, mondhatni automatikusan szembekerül a falu társadalmi hierarchiájával, rendjével, a rendet képviselők gondolkodásmódjával, szokásaival. Rebellis, szocialista, feminista – tudta és szándéka nélkül. Hogy a falu földesura történetesen egy meggazdagodott, fölkapaszkodott paraszt, hogy a konfliktussorozatot az ő urizáló fiának udvarlása váltja ki a tanítónő körül, csak sajátos színt, fényt von a lényegi történet köré, amely elsősorban a falu értelmiségének, középvezetőinek amoralitását leplezi le. A szerelmi történet csak a lakmuszpapír, amely kiváltja az árulkodó reakciókat. 

22 EDV 5708 Gyuriska János, Pásztor Pál, Lovas Rozi és Kocsis Pál (fotó: Éder Vera)

Rusznyák Gábor a dolog komolyságához illő rendezői nehézfegyverzetet vet be a darab előadásához. Debreczeni Borbála hatalmas, fenyegetőn jelzésszerű díszlettel, kukoricacsövekkel kitöltött háttérfallal, mintegy tárlókba, vitrinekbe halmozott, sűrített vidékiséggel, tömény, lepárolt falusiassággal adja a néző tudtára, hová is érkezett. A jelmezek – ugyancsak Debreczeni Borbála munkái – viszont a kor felidézésére törekednek. A látványban így disszonancia támad az elvont, jelzésszerű tér és a történelmileg jól behatárolható kort idéző emberek között.

A játék pedig helyenként a díszlet sugallata szerint alakul, ám többnyire inkább a ruhákhoz igazodik: realisztikusan meséli a történetet, melynek előrehaladtával azonban sűrűsödnek a véres disznóvágás, habzsoló-pusztító evés-ivás mindinkább szimbolikus tartalmat nyerő képei. Két síkon folyik az előadás, többé-kevésbé valószerűen, lelki motivációkra figyelve halad a cselekmény, miközben mind sűrűbben bukkannak fel érzelmi aláfestést, komor hangulati hátteret, zord véleményt sejtető motívumok. Mindez végül filmszerű befejezésbe torkollik. A rendező háromféle véget kínál a nézőknek. Először a darabot ihlető újsághír és a nyomán készült Bródy-novella alapján, tehát a valóságnak megfelelően, a szerencsétlen vidéki tanítónő öngyilkos lesz, aztán jön a happy end, amelyet a szerző a Vígszínház nézői számára írt Faludi Gábor kérésére, végül a darab eredeti végét láthatjuk, a tanítónő öntudatos távozását. E zárlatok között a színészek hátrafelé mozogva visszaállnak, mint amikor a filmet visszaforgatják. E háromféle kimenetel eljátszásának értelmét nehéz belátni. A néző, ha nem olvasta a szakirodalmat, de legalábbis a műsorfüzetet, nemigen tudhatja hova tenni a különféle végeket. Nem tudhatja, nem is kell tudnia, hogy melyik honnan ered. De azt sem tudhatja, melyiket fogadja el valódinak, és még abban sem lehet biztos, hogy akkor most rábízták-e a választást, hogy ízlése, hangulata, kedélyállapota szerint döntsön. 

Az előadás ugyanis nem alapoz meg ilyesféle játékot. A realisztikus valóságábrázolástól elszakadó elemek is határozott véleményt sugallnak, a legkevésbé sem utalnak eldöntetlenségre, kérdésekre, amelyekre a nézőnek kellene megtalálnia a választ. A három befejezés ötletét nyilván a valóság sugallta, de színpadra tétele ilyen módon végiggondolatlannak tűnik. Igazi értelme bizonyára akkor lehetne, ha úgy jelenne meg, mint a valóságban: írói dilemmaként, lehetőségekként, amelyek természetesen visszahatnak az egész történet értelmezésére. Addig is mindennek másként kellett lennie, ha a hősnő öngyilkos lesz, mint ha boldogan férjhez megy a gazdag fiatalúrhoz, vagy ha sebzetten, de erős lélekkel távozik. A tanítónőnek mindenképpen egészen más jellemnek kell lennie a három esetben. Nem lehet ugyanaz az ember, aki összeroppan, mint aki megalkuszik, vagy mint aki megőrzi önmagát, megmarad független személyiségnek. Realisztikus, lélekrajzoló előadásban legalábbis, márpedig Rusznyák Gábor rendezése lényegében az. 

A három befejezés három Tóth Flórát igényelne, akinek már korábban is háromféleképpen kellene viselkednie. Márpedig Lovas Rozi csak egyet játszhat el. El is játssza nagyon intelligensen, érzékenyen, finom eszközökkel azt a tanítónőt, akit bizonyára Bródy is elképzelt, azt a szabad szellemű, természetes értelmű nőt, akit ez a szellem önkéntelenül modernné tesz, aki nem alkuszik meg, de nem is hal bele a megaláztatásokba, hanem emelt fővel távozik. Más kérdés, hogy ehhez éppen a legfontosabb partnere hiányzik. Szőcs Artur ifj. Nagy Istvánjának köze nincs ahhoz a formátumos, tehetséges, önpusztító, valójában lermontovi figurához, akinek a szerző megírta, s aki nélkül Tóth Flórának nincs, nem lehet erős belső drámája. Ezt a fickót ő legfeljebb sajnálhatná. A tanítónő ellenfeleivel és barátaival, ha nincs is minden rendben, de nagyobb baj sincs. Hogy Bősze Györgytől alkatilag idegen a bölcs, vén, emberséges pap alakja, nem zavarja a történet hitelét. Pásztor Pál félénken bátorkodó, kis reményű tanítója szépen kidolgozott alakítás, Szabó Irén kántorkisasszonya naiv természetességgel van jelen, anélkül, hogy benne lenne az eseményekben. A tanítónőt üldöző férfikar tagjai, az őt ágyba vinni vagy eltiporni kívánók, Kocsis Pál hatalmasan erőszakos káplánja és Gyuriska János arrogánsan aljas szolgabírója, illetve a nekik szekundáló orvos és gyógyszerész szerepében Harsányi Attila és Salat Lehel alkalmasan fenyegető és kort jellemző alakok. Szegedi Dezső természetes súllyal adja az idősebb Nagyot, a maga erejéből lett embert, Nádasy Erika ugyancsak bír azzal az eréllyel, tekintéllyel, amely egy öntudatos nagyasszony megjelenítéséhez szükséges.

Érthető persze, hogy a rendező többet szeretne elmondani a darabbal, illetve a darabról, mint ami a pusztán színvonalasan korrekt játékkal elérhető. Ma, több mint száz esztendővel a darab születése után, jól tudva, miképpen alakult a XX. század történelme, nem oszthatja Bródy nemzedékének, a múlt századelő értelmiségének szemléletét, szellemét, nem láttathatja kritika nélkül azt az öntudatot, azt a reménykedést, amellyel az a generáció várta az új évszázadot. A fenyegető háttér felskiccelése azonban kevés az alapos kritikai ábrázoláshoz, és a három befejezés felkínálása sem old meg semmit ebből a problémából. Talán kissé elbizonytalanít, elvesz valamit az igazi, a végső befejezés súlyából, de nem kínálja a darab új, mélyebb, mai tapasztalatainkkal összecsengő értelmezését.

 ZAPPE LÁSZLÓ

 

 

NKA csak logo egyszines

1