Bán Jánosról nagyon keveset hallani, pedig nem akármilyen pálya áll mögötte. A Katona József Színház alapító tagja, öt világrész számos országában vendégszerepelt a társulattal, többek közt a legendás Három nővér, A revizor, az Ivanov előadásaiban. Jiří Menzel Oscar-díjra jelölt Az én kis falum című filmjének Otikjáért Párizsban megkapta A legjobb férfialakítás díját, a Moszkvai Filmfesztiválon 2004-ben pedig a Rinaldo című film Rezsőjéért Prágában 2011-ben a Trebbia Európai Díjban részesült – a laudációt Jiří Menzel mondta –, s a trencsénteplici Art Film Festen életműdíjjal, a Színészi küldetés díjával (Actor’s Mission Awarddal) tüntették ki. Neve a dicsőség hídján Franco Nero, Gina Lollobrigida, Jean-Paul Belmondo neve mellé került, ahol még két magyar művész táblája található: Törőcsik Marié és Cserhalmi Györgyé. Ugyanebben az évben Ivánka Csaba-díjat kap. Jászai Mari-díjas Érdemes művész, számos szakmai díjat ítéltek neki színházi és filmkritikusok. Ebben az évadban A mi osztályunk, a Portugál, A hős és a csokoládékatona, A nép ellensége, a Kispolgárok című előadásokban látható a Katonában. Kerékgyártó István Rükverc című darabjában, a Kamrában Vidra Zsoltot és az apját alakítja együtt egyetemista fiával. 

 ban jani 1 (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Hamar megtalálta hivatását, a színházat?

Furcsa módon nagyon korán kapcsolatba kerültem a színházzal. Győrött, a hetvenes évek elején nagyon erős volt az amatőr mozgalom. Én pedig mint a gimnázium irodalmi színpadának, valamint a győri ifjúsági irodalmi színpadnak a tagja, tizennégy évesen játszottam A Musza Dagh negyven napja című darabban Nagy Attilával. 

Végig ilyen sima volt az út?

Ha úgy vesszük, akkor lineáris volt. Simának nem nevezném, mert nagyon sokat készültem rá, de elsőre fölvettek a főiskolára. Horvai István és Kapás Dezső osztályába kerültem. Nagyon fontos az én életemben a főiskola. Engem nagyon tehetségesnek tartott mindenki, beleértve a professzoraimat is, csak nem voltam elég érett. Most így, visszagondolva, azért szerettem annyira Horvai István professzor urat, mert soha nem beszélt mellé. Mindig egyenes volt. Ő – miközben nagyon szeretett engem, éreztem – azt tanácsolta, hogy menjek el vidékre, és ő figyelemmel kíséri a pályámat.

Még ne szaladjunk annyira előre. Az osztálytársakról is ejtsünk szót, mert emlékezetes előadások születtek már akkor…

Az osztály nagyon erős volt. Jakab Csaba, Gáspár Sándor, Dörner Gyuri, Földi Laci, a lányok: Frajt Edit, Görbe Nóra, Pap Vera, Leviczky Klári, Pataki Erzsi…. A Stílusgyakorlatot pedig több mint harminc évig játszottuk, először a főiskolán, és utána különböző helyszíneken majd hétszáz előadást ért meg. 

A Stílusgyakorlat egy furcsa darab, csibészes, kamaszos fricskákkal. Harminc év után mit jelentett ez a Raymond Queneau-darab Önnek?

A játék erejét, a barátság erejét és – ha úgy tetszik – a színészi virtuozitás lehetőségét, s mindenképpen a kreatív fantázia kibontását. Az előadás egyik legnagyobb értéke és erénye, hogy az asszociációs rendszere a mai napig érvényes. Ez egy kicsit szomorú, ha belegondolok a jelenlegi közéletbe. Ugyanúgy érvényes az áthallási rendszere, az asszociációs rendszere, mint volt harminc évvel ezelőtt. Ettől én mélységesen szomorú vagyok. 

Pécsett milyen szerepek várták?

Öt bemutatóm volt, ami azt jelenti, hogy egyik darabból estem a másikba. Két eleme volt az én színházi létezésemnek akkor. Harmadévesen kiutaztunk Leningrádba. Mi kiemelkedően jó osztály voltunk itthon. De amikor megláttam, hogy mit tudnak a velünk egyidős orosz kollégák, akkor mélyen megrendültem. Mindenben többet tudtak, mint mi. Többet tudtak beszédből, asszociációs fantáziából, akrobatikából – én tornáztam, vagyis, az én életemet elég jól kitöltötte a mozgás –, a pantomimből, a klasszikus balettből, a jazzbalettből – egyszerűen mindenből többet tudtak. Akkor elgondolkodtam, és megfogadtam, hogy egyrészt adok magamnak öt évet. Ha ezalatt nem vagyok képes ilyen szinten teljesíteni, akkor abbahagyom az egészet, és kitalálok valami mást. Másrészt azt is elhatároztam, hogy számomra nem fog véget érni a főiskola a diplomaosztással, hanem ugyanúgy fogom tovább csinálni a tréningeket, mint a főiskolán. Azután is ugyanúgy jártam hangképzésre, és tanultam, tanultam, tanultam. Tanultam Pécsett is, Győrött is és aztán Szolnokon, és itt a Katona József Színházban is. Körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdtem egy kicsit ellustulni, de amikor felkértek, hogy tanítsak a főiskolán Decroix pantomimet, akkor újra el kellett kezdenem a tréningezést.

Vagyis, már a főiskolán adtam magamnak öt évet. És volt az életemnek egy érdekes pillanata. Amikor Nádas Péter Takarítását csináltuk Győrött, akkor kaptam két szerződésajánlatot. Ez már a második év eleje volt, miután elvégeztem a főiskolát. Horvai István tanár úr hívott a Vígszínházba,  Zsámbéki Gáborék pedig a Nemzeti Színházba. Csakhogy én akkor Győrött elkezdtem valamit, amit mindenképpen szerettem volna befejezni. Olyanfajta laboratóriumi színházat kezdtünk Szikora Jánossal, valamiféle színházi műhelyt, ahol nagyon sok tehetséges társalkotó volt: Konrád György, Morcsányi Géza,  Nádas Péter, Rajk László, Angelusz Iván, El Kazovszkij. Szóval, erős csapat volt. A színészkollégák: Vallai Péter, Bajcsay Mari, a Tóth Jocó, Zala Márk és a győri kollégák is, egytől egyig. Ez tehetséges kezdeményezés volt, amit nem akartam abbahagyni. Úgyhogy, mikor hívtak, nem mentem. Aztán kirúgtak bennünket, az egész társaságot. Politikai okok miatt el kellett hagynunk a színházat, s akkor kerültem Szolnokra. A két fővárosi színház invitációja pedig nekem valamiféle elégtételt jelentett. Amikor Szolnokra kerültem, és megcsináltuk Fejes Endre Vonó Ignácát – akkor még Magyarországon nagyon komoly színházi élet volt, nagyon komoly és érvényes kritikai visszhanggal, kulturális figyelemmel –, megkaptam a színikritikusoktól a legjobb férfialakítás díját. Az előadásról a helyi újságban azt írták, hogy „szemmel láthatóan a színház a tartalék csapatát küldte a pályára”. A Vonó Ignácnak előtte volt egy nagyon erős előadása Garas Dezsővel és  Kiss Manyival. Mi nem ezt próbáltuk újra színpadra vinni, hanem mást. Olyannyira, hogy Fejes Endre a főpróbán, a szünetben elment a színházból. Majd amikor ősszel eljátszottuk a darabot Budapesten, hozott egy üveg italt, és azt mondta: néha én is tévedhetek.

Ban Jani - kamra - miosztalyunk 1Bán János, Takátsy Péter, Dénes Viktor és Pálos Hanna – A mi osztályunk, Katona József Színház, Kamra (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Mindig több rendezővel dolgozott…

 Igen. Mindenféleképpen meg kell említenem a pécsi színház főrendezőjét, Sík Ferencet, aki odaszerződtetett, aztán Szikora Jánost, Katona Imrét, Paál Istvánt – aki Szolnokra vitt bennünket –, hogy csak egy-két nevet említsek. A Vonó Ignác pedig Csizmadia Tibor rendezői diplomamunkája volt. Természetesen ő is jelest kapott rá. A Stílusgyakorlat meg Salamon Suba rendezői diplomamunkája volt, s ő is jelest kapott. 

A Vonó Ignác-alakítása még benne volt az Ön által megszabott öt évben?

A harmadik év tavaszán volt, de ez az én életemen semmit nem változtatott. Számomra volt csak visszajelzés, hogy olyan nagy mesterek mellett, mint Kállai Ferenc, Sinkovits Imre, csupa-csupa igazi nagy színész között, az én alakításom kapta ezt a díjat. Ez volt az első olyan érvényes visszajelzés, amit én magam is elfogadtam, s komolyan vettem.

Mondjunk ilyen mérföldköveket még, emeljünk ki egy-egy előadást, szerepet…

 Nádas Péter Takarítása volt az első, aztán a Vonó Ignác, és a többi már ide, a Katona József Színházhoz kötődik. Ascher Tamás rendezésében a Három nővérrel körbeutaztuk az egész világot. Magyar színház először akkor került nemzetközi porondra, a semmiből. Előtte, a vasfüggöny mögül nem kerülhettünk ki. Gogol A revizorjával, amit Zsámbéki Gábor rendezett, ugyancsak körbeutaztuk a világot.

Ban Jani - katona kispolgarok 6
A Kispolgárokban – Katona József Színház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 A Katona József Színház alapító tagja…

A Katona József Színház 1982. augusztus elsejétől létezik önálló színházként – hivatalosan. Akkor lett a Nemzetiből kiváló Székely Gábor és Zsámbéki Gábor önálló színháza. Abban a pillanatban nekem nem volt hely, de a Stílusgyakorlatnak igen.  Vendégként voltam itt a színháznál, mert szerződésileg még Szolnokon. Azért tartozom az alapító társulathoz, mert a színház életét elég jelentősen meghatározta a Stílusgyakorlat. Mindenekelőtt a közönségvonzását tekintve. Olyan közönséget szólítottunk meg, olyan közönséget tudtunk behozni az előadásunk által, amely aztán a színháznak pártoló tagja és közönsége lett, és a mai napig is a törzsközönsége. 

Filmezni mikor kezdett? Az életét jelentősen meghatározta a film, mert nemcsak a színpadi szerepeiben tűnt ki, hanem a filmvásznon is.

Harmadéves főiskolásként Gyarmathy Lívia Minden szerdán című filmje volt az első, ahol is életem egyik legnagyobb adományaként találkozhattam egy akkor csehszlovák, ma cseh rendezővel, Jiří Menzellel, és együtt játszhattunk. Ő nagyon jó barátja volt Líviának, Lívia kérte föl erre a szerepre. A találkozás Jiří Menzellel a későbbiekben életem nagyon fontos, mondhatni meghatározó pillanata lett. Ezt akkor még nem tudtam.

Az Oscar-díjas Jiří Menzel fölkérte egy szerepre. Milyen volt magyarként játszani egy cseh közegben, más film-, színházi kultúrában?

Akkor viszonylag fiatal ember voltam. Most is kíváncsi vagyok persze, de akkor még kíváncsibb voltam. Nekik a nyolcvanas évek elején 1968 még meglehetősen közel volt. Akkor még nagyon sok író volt indexen, például Václav Havel és Milan Kundera, aki nem is élt már Csehszlovákiában, de a kulturális tradíciói igen. A passzív rezisztencia – a fogalmat én addig csak történelemkönyvből ismerhettem – erősen élt a csehekben. Nekem ez rendkívül izgalmas volt, és a mienktől teljesen eltérő színházi és filmkultúra, amely tele van mély bölcsességgel, joviális humorral, humánummal és életismerettel. Ez engem teljesen lenyűgözött. Életem egyik legnagyobb ajándéka, hogy ezeket az embereket megismerhettem.

Legjobb külföldi alkotás kategóriában Oscar-díjra jelölték a filmet. De hát nem ez volt az egyetlen csehszlovák film, amiben szerepelt, s amelyekért ezekben az országokban is jól ismerik és elismerik. 

Az én kis falum című filmen kívül jó néhányban forgattam még Csehországban is és aztán Szlovákiában is. Ami az én ottani ismertségemet, vagy a cseh kultúrába való beilleszkedésemet lehetővé tette, az nyilván ez a film volt. Ez a mű mind a két országban kultuszfilm, ez nagyon nagy találkozás volt. Azért azt hozzá kell tenni – visszatérve egy gondolat erejéig az előzőekben feltett kérdésre –, hogy nem volt könnyű nekem a beilleszkedés, és nem csak szakmailag. Én nagyon felkészült voltam. Egy évvel előtte már megkaptam a forgatókönyvet. Egy évig jártam a mentális problémákkal küzdő gyerekek közé, hogy megismerhessem a világukat, mindenféle szakirodalmat kerestem és olvastam. Orvosi értelemben rendkívüli módon felkészült voltam. Amikor először forgattunk, Menzel azt mondta: János, nekem nem orvosra van szükségem, hanem egy olyan fiúra, akinek nem a szája nevet, hanem a szeme, akinek ez a különleges belső világa van. Akkor esett le a tantusz, hogy elmehettem volna én disszertációt írni a témából, de a filmnek nem erre van szüksége. Itt egy mentálisan visszamaradott fiatalembert játszottam. 

De a nyelvet is meg kellett tanulnia…
Cseh film volt. Túl azon, hogy nem sok szövegem volt, mert a személyiség jelenléte és nem a verbális kommunikáció volt a fontos, de amit beszéltem, azt csehül mondtam. Miután évszakváltásos volt a film, majdnem három hónapot forgattam kint. De utána is sokat dolgoztam ott. Volt egy időszak, amikor meglehetősen jól beszéltem csehül meg szlovákul – mert ugye a két nyelv nem azonos. Szlovákiában is öt filmet forgattam. Ezek nagyon fontosak voltak az életemben. Ennek köszönhető az a megtiszteltetés, hogy mindkét országtól kitüntetést kaptam. Figyelemmel kísérték a pályámat. Azt, hogy a Katona éppen hol turnézik a világban, itthon, Magyarországon nem tudták. Akkor mindenki el volt foglalva a rendszerváltás tortaszeletelésével. Senki nem tudta, hogy a Katona most Mexikóban vagy éppen Dél-Amerikában, Ausztráliában, Észak-Amerikában van, vagy Európában hol játszik, Oroszországban, Finnországban vagy Belgrádban. Kétszer nyertük meg a Bitefet. Akkor még volt. Akkor még sokkal értelmesebb világ volt. Mindegy. Itthon nem, de cseh és szlovák barátaim tudtak a szerepléseimről.

Ezek a külföldi kitüntetések mit jelentettek Önnek?

Megtiszteltetést. Csehországban van egy olyan díj, ami kicsit emlékeztet a mi Prima Primissimánkra – úgy hívják, hogy Trebbia Európai Díj. Ez egy művészeti kitüntetés. A kuratóriumnak német, lengyel, orosz, olasz tagjai vannak, tehát egy nemzetközi grémium dönt arról, hogy adott évben ki kapja. Nyilván ugyanúgy van több jelölt. A színészi tagozat Európai Díját 2011-ben én kaptam. Rendkívüli módon büszke vagyok erre, és ezért csak hálával és köszönettel tartozom. Szlovákiában, Trencsénteplicben van a szlovákok A-kategóriás fesztiválja, amely Európa egyik nagyon jelentős fesztiválja – mi itthon keveset tudunk róla. Ott pedig megkaptam a Színészi küldetés díját, az Actor’s Mission Awardot. Ezt a kitüntetést már megkapta Törőcsik Mari és Cserhalmi Gyuri barátom, de óriási öröm, hogy van egy másik kultúra, amelyik az egyetemes kultúra szellemében megbecsül, és nem a mi kutyánk kölyke díját adta. 

A játékfilmszemle díját kapta a nyolcvanas évek lelkivilágát és társadalmi viszonyait leképező Falfúró című kultuszfilm főszerepéért is…

Érdekesen alakult. 1986-ban kezdtük el forgatni Jiří Menzellel Az én kis falumat, és a tavaszi forgatási időszak után hazajöttem. Akkor forgattuk a Falfúrót Szomjas Györggyel. Mondhatni, tíz évvel megelőzte a korát az a fim. Akkor még volt filmgyártás Magyarországon. Ha visszanézem az akkor készült filmeket, döbbenettel látom, hogy micsoda szakmai felkészültség van mögöttük, akár rendezői, akár operatőri, akár színészi értelemben. Félreértés ne essék, semmiképpen nem szeretném lebecsülni a mai alkotókat, de akkor nagyon komoly versenyhelyzet volt, hiszen egy évben huszonöt játékfilm is készült. Most nincs versenyhelyzet. 

A Katona József Színház előadásaival nagyon sokat turnéztak, de készültek itthon is más előadások is…

Igen, 1990-ben készült a Mulatság, amit Árkosi Árpi barátom rendezett, és ugyancsak mi hárman szerepeltünk benne, a Gáspár Sanyi, a Dörner Gyuri meg én. Ez is nagyon fontos állomása volt az életemnek. A másik darab ugyanebből az időből a Kukacmatyi, az akkor alakult Kolibri Színházzal. Árkosi Árpival csináltuk a Színészautomatát, ami igazi utcai művészet volt. A Kukacmatyi pedig a Kolibri Színház első olyan előadása, amely rögtön nemzetközi helyzetbe hozta ezt a színházat. És erre megint csak büszke vagyok. Nem csak azért, mert a mai napig játszom az előadást, nem csak azért, mert kevert, legalább nyolcféle technikát használok az előadásban, ami azért nem kis teljesítmény, ahogy az sem, hogy ilyen idősen is el tudom játszani. Ezzel az előadással nemcsak két évig turnéztam Angliában – merthogy időközben megtanultam angolul –, hanem fesztivált is nyertem. Csak ezt sem tudják Magyarországon. De Csehországban ezt tudták. Nagyon sokat játszottam Erdélyben, Lisszabonban, végigturnéztam ezzel a darabbal gyakorlatilag egész Európát. Franciaországban nem voltam vele még. 

A Katona József Színházban is játszott jelentős szerepet Yasmina Reza Művészet című művében, amely évekig sikerdarab volt…

Látszólag nagyon egyszerű, bulvárba hajló kis darabocska ez, de ha az ember egy kicsit megkapargatja a felszínét, picit mélyebbre ás, akkor kiderül, hogy egy közel csehovi mélységű anyag. Hogy is tudunk több évi barátság után egy apró semmiségen egy életre összeveszni. Haumann Péterrel és Lukáts Andorral játszottuk. Marc szerepe is nagyon fontos fordulópontja volt az életemnek. Aztán ott volt Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című darabja. Ez még a kilencvenes évek eleje. Máté Gábor akkor került a színházhoz, és ez volt a második rendezése. Ezt aztán kilenc évig játszottuk megint. 

banjani rukverc Bán János és Szacsvay László – Rükverc, Katona József Színház, Kamra (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A Katona nagyon egységes, fegyelmezett, egy nyelvet beszélő társulat. Különös „vetésforgóval”. Aki egyik darabban főszereplő, az a másikban aprócska szerepben jelenik meg. A színészi munkát pedig nagyon markáns, különböző színházi nyelvet beszélő rendezők irányítják. De nemcsak itt játszik, játszott Kiss Csaba rendezéseiben, más színházakban is. Többféle színházi nyelvet, többféle színházi világot teremtő rendezővel dolgozik. 

Több kérdést bújtatott el a felvezetésben. Nagyon sokszor megkérdezték már tőlem, hogy miért vagyok én itt harminc éve. A válaszom: vérveríték árán sikerült itt kialakítani ezt a kiváló társulatot. Ezt a közönség – hála a jóistennek – nem tudja, de számunkra se szombat, se vasárnap, se hétfő, se csütörtök, se nagypéntek vagy nagyszombat nincs. Itt csak színház van reggeltől estig. Én gyakorlatilag – ha beindul a színházi szezon – aludni járok haza. Állandóan próbálunk azért, hogy az előadások frissek maradjanak. Ez egy olyan szintű kohéziót hívott életre, ami működteti ezt a minőséget. A fegyelem ellen persze sokszor ágál az ember, de sajnos megkerülhetetlen, ha világszínvonalú teljesítményt szeretnénk produkálni. A színházi világban is rendkívül nagy volt a fejlődés az elmúlt húsz–harminc év alatt, amivel mi – természetesen a magunk mértéke szerint – lépést próbálunk tartani. Még úgy tűnik, hogy ez sikerült. Miért nem mentem el? Minden színésznek az életében nagyon fontos, hogy ne gyöpösödjön be. Az a lényeg, hogy itt egy olyan színházi műhelyt sikerült kialakítani az elmúlt harminc év alatt, aminél jobbat én Magyarországon nem tudok. Nem azért, mert ez nekem időnként annyira tetszik. Nem. Volt azért olyan nyolc vagy tíz évem, amikor egyáltalán nem kaptam normális szerepet. Tudom, nem vagyok könnyű ember, de ez az egész hivatás nem egy egyszerű történet. Több összetevője van ennek is. Én mindig azt gondoltam, hogy a tehetség az egy furcsa búvópatak, időnként eltűnik, aztán egyszer csak megint gőzerővel föltör. És itt kapcsolódnék vissza az Ön fölvezetéséhez. Az mindig jót tesz az embernek, ha más emberekkel, tehát nemcsak a saját, szublimált közegében dolgozik, hanem kicsit kitekint, megismerkedik, együtt dolgozik más gondolkodásokkal. Kiss Csabával azért volt nagyon szerencsés a találkozás, mert Csaba fizikusnak készült, én meg kémikusnak. És tessék elképzelni, hogy amikor egy Vaszilij Szigarjev nevű abszurd (a Guppi című darabról van szó) szerzőt elemez egy fizikus meg egy kémikus. Egy mondathoz a Csaba tudott egy fél órás, én meg egy háromnegyed órás szöveget keríteni. Például egy nem hogy hangozhat. Vagy például a Csehov-adaptáció (A szerelmes hal) , amit szintén nagyon szerettem. Ez volt az első találkozásunk. A Csehov-darabbal a VIDOR Fesztiválon három díjat vittünk el, a Guppival meg a legjobb női és férfialakítás díját. A közönség is nagyon szerette ezeket az előadásokat. 

Igényessége egyértelmű. De mi a színház az Ön számára, és ki a színész?

Hogy ki a színész, ezt én nem tudom megmondani. Ezt a néző tudja. Megint több érdekesség van a felvezetésben. Én mindig felkészülök. Nálam ez másképpen nem megy. Így szocializálódtam. Itt van jelentősége annak, hogy vegyésznek készültem. A háttér megismerése, a kutatás alapvető. Természetes, hogy az ember felkészül a háttéranyagokból, a szerzőből, a darabjaiból, s lehetőleg különféle fordításokban. Nemcsak az életúttal, a korral kell hogy tisztában legyek, hanem azzal is, ami a szereplőket befolyásolhatja. Én nem a figurát, hanem a személyiséget próbálom megjeleníteni. Ez pedig gyakorlatilag abból áll, hogy nem Audiból nézem a világot, hanem az utcán. Tömegközlekedéssel utazom, az emberek között élek, és ebből az aspektusból – vagy ha úgy tetszik, az Audihoz képest békaperspektívából – természetesen egészen más az élet. A felkészülési rendszeremmel – de bármilyen színpadi jelenlétemmel ezért is feltételezhető talán, hogy – nem kliséhelyzeteket vagy figurákat teremtek, hanem valóságos embereket. Én ezt tartom a színészi hivatás egyik legfontosabb elemének. A másik pillér az etika. Ami azt jelenti, hogy az ember nem csinál segget a szájából, hanem próbál következetes maradni az egész életében. Ez pedig borzasztóan nehéz egy olyan hivatásban, ami – legfőképpen nálunk – ki van téve a politika vagy a pénz kénye-kedvének. Ez igazi embert formáló feladat. Én megpróbálok egyenes úton maradni, és megpróbálok megfelelni a színészi eskümnek, mert én azt akkor komolyan vettem.

Az egész kor tele van hazugsággal és felületességgel. Ezzel a tartással, ezzel az igényességgel nincs nagyon egyedül? Mennyire veszik körül barátok, mennyire tudja megosztani a gondjait környezetével?

Színész vagyok. Mindig megosztom. Mindenkivel megosztom. Aki látja az én igényemmel elkészülő munkát – legyen az kolléga vagy néző –, azzal próbálom megosztani. Hogy ebben a slendrián, felületes, pénz és politika által irányított világban mi jut el hozzájuk, az már más kérdés. Nekem – félreértés ne essék – semmi bajom a piaci kultúrával, de ugyanúgy, ahogy harminc vagy negyven évvel ezelőtt nem voltam hajlandó részt venni a tömeges népbutításban, úgy most sem vagyok hajlandó. És ez nem pénz kérdése.

Ez a magatartás egy amorális közegben ugyancsak zavaró…

De nem az én közegemben. A szűkebben vett közegemben semmiképpen nem. A mi színházunkban ez az etikai elv alapvető, elvárt. Ha feladatokról van szó, akkor pedig tudok nemet mondani. Meg kell tanulni jó pillanatban nemet mondani, de azt is kell tudni, hogy mikor mondjon az ember igent. Ha amorális háttere nincs a dolognak, akkor az ember szívesebben vagy nyugodtabb szívvel mond igent. De ha sérti valami azt a fajta integritáshatárt, ami az embernek a személyes tartománya, akkor a nem nem. Az én kulturális szemléletemmel muszáj, hogy az ember hitelképes maradjon. Az ember ne csináljon segget a szájából. Ezt napi gyakorlatban megcsinálja mindenki. Az én értékrendem más. Ezt én nem engedhetem meg magamnak. 

A színész csak a szerepeiben tud színész lenni…

Először is abból kell kiindulni, hogy én nem színésznek tartom magamat, hanem egy sokkal komplexebb színházi gondolkodó embernek. Az egészben gondolkodom, aki a pincétől a padlásig kell hogy tudja az egész színházat, beleértve a műszaki kollégáktól – akik nélkül nem működik a színház – egészen az igazgatóig. De természetesen vágyaim vannak, meg bizonyos problémák foglalkoztatnak. Például nagyon sokat foglalkoztatott a III. Richárd, akár rendezőként, akár színházi emberként. És megmondom őszintén, még színészként is. Nagyon sok érdekes tervem volt vele, de olyan, hogy kimondott szerepálmom, ilyen az én életemben soha nem volt.

Nincs meg Önben az önmegvalósítás vágya?

Nem tartom magam eléggé exhibicionistának. Én sokkal zárkózottabb vagyok. Amíg a színpadon vagyok, kiélem bizonyos fajta frusztrációimat a szerepek által, vagy bizonyos gondolataimat meg tudom fogalmazni egy szerep által. Utána vége. Utána már nem vagyok exhibicionista, utána sokkal inkább egy dünnyögő, zárkózott alak vagyok. Kezdek én is olyan lenni, mint a Jirko [Jiří Menzel], egy bölcselkedő kakadu, aki egyébként rendkívül okos. Hál’ istennek, a filmfesztiválon, tíz év után újra tudtunk beszélgetni másfél órát a villa parkjában úgy, hogy senki nem mert odajönni , senki nem mert zavarni bennünket. Csodálatos volt. 

Nem szeretne többet átadni, többet rendezni, színházat szervezni?

Ez több időt igényelne, és nekem erre a jelen pillanatban nincs időm. De vannak komoly színházteremtői terveim. Szeretném bebizonyítani a világnak, hogy nem csak a húszéveseké a világ, és ha elértem a hatvan évet, szeretném létrehozni a hatvan felettiek színházát, ami –  megkockáztatom – Magyarország legjobb színháza lesz.

Hatvan év feletti színészekkel szervezne előadásokat?

Igen, és a Romeo és Júliával kezdenénk.

Kimaradt az Ön életéből a Romeo?

Mint pályaelem, igen. Nem játszottam benne egyetlen szerepet sem soha, de nagyon sok filmet s megközelítést láttam. Szeretem a darabot, egyik első darabélményem volt, még tizenhat évesen olvastam. 

Maradjunk a jelennél. Hogy sikerül ezt a moralitást megtartani, s mi erősíti?

A hétköznapok sérüléseit nem tudjuk kivédeni. De egy dolog egészen bizonyos: ha az ember nem ad, akkor azt sem várhatja el, hogy kapjon. A barátságról pedig annyit, hogy az én életemben borzasztóan fontos a barátság. Hál’ istennek egészen eddig a pillanatig barátomnak tudhatom Gáspár Sándort, Dörner Györgyöt, Haumann Pétert, Tóth Jocit, nem beszélve az Újlaki Dénesről vagy Cserhalmi Gyuriról. A hármunk barátsága – Dörner, Gáspár s az enyém – tizenhat éves korunk óta él.

Annyira különböző karakterek…

Épp ez az izgalmas benne. Mindig azt szoktam mondani, hogy mi hárman el tudjuk játszani a világirodalmat. Bármelyik darabot ki lehet osztani hármunkra, mert annyira különbözőek vagyunk. Ez nem jelentette azt, hogy etikai normáink alapvetően különböztek volna, és két évvel ezelőttig ebbe még a politika sem tudott beleszólni. Bármennyire is háromféle politikai attitűddel vagyunk megáldva – most egy picit billent ugyan a dolog –,  de én bízom benne, hogy a barátság erősebb lesz, mint a politika. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nagyon fontos az életemben a barátság. Mindig tudok rájuk számítani, emberileg és művészileg is. Egyetlen kapcsolat nem megy döccenők vagy viták nélkül, de ez hozzá tartozik a kapcsolat lényegéhez. Ha az alapvető vektorok egy irányba konvergálnak – és ez az egy irány a színház –, akkor az ideológiai különbségek, vagy a bizonyos nézetbeli különbségek egyfelől élezik az elmét, másfelől előreviszik a világot. Hangsúlyozom, ha az alapvető etikai normák egy irányba konvergálnak.

Milyen színházat szeretne?

Számomra a színház egy komplex szervület, egy kőkemény csapatjáték. Az én színházi ideám a mindenevő, a különböző. Teljesen mindegy, legyen az Shakespeare, legyen az Csehov. Csak, ha Shakespeare-t játszunk, akkor az shakespeare-i nyelven szólaljon meg, ha Csehovot, akkor azt csehovi nyelven kell megszólaltatni. Ha Molière-t játszunk, akkor abban Molière-t kell fogalmaznunk, és nem általa valami mást. Az asszociatív színházat nagyon szeretem. Ezért mondom azt, hogy az én színházam az mindenevő. Lehetnek stílusjátékok is. Számomra az ugyanolyan izgalmas tud lenni, mint adott esetben egy asszociatív színház, a budapesti telefonkönyv, vagy Raymond Queneau újságcikke, vagy akár Pilinszky János költészete. Csak az a lényeg, hogy az ember azt a nyelvet próbálja megfogalmazni, ami az író szándéka. Mi csak átadók, adresszálók, továbbadók vagyunk, de olyan átadók, akik a néző számára értelmezhetővé, átérezhetővé teszik ezeket a műveket.

Megtanult angolul, megtanult csehül, rengeteget dolgozik, edzésre jár. Értik mindig a szándékait?

Nekem az a személyes tapasztalatom, hogy az intellektuálisan és emocionálisan jól megfogalmazott színház – következésképpen a jó színház – teljesen mindegy, hogy milyen formai háttérrel működik, az mindenki számára átélhető és élvezhető. A felületes, rossz színház az, amit én kártékonynak tartok. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy én minden előadásban zseniálisat tudok alkotni. Van, amikor az embernek így sikerül. Még az egyszemélyes színháznál sem én vagyok egyedül, mert ott vannak a műszaki munkatársak. Az az én dolgom, a színészé, hogy a nézőt – bármilyen érzéssel, lélekkel, gonddal, érzelemmel ült be a színházba – bevonjam az általam nyújtott világba. Ha igazán érvényes a munka, az előadás, amit csinálunk, vagy csinálok, akkor ez az esetek kilencven százalékában szokott sikerülni. Most az más dolog, hogy a néző eljön-e egyáltalán a színházba.

A szakmáról azt mondja, hogy a nézőt be kell vonni. Ezt hogy lehet megtanulni? Elég megtanulni a szerepet, a rendezőt, a közeget, a kollégákat, a végszavakat?

Tehetség és munka. Ez az első. Minden képesség fejleszthető, legyen az akármilyen szintű. Egyetlenegy dolog nem fejleszthető: ez pedig az átadás képessége. Ez vagy van, vagy nincs. Ha van, akkor fejleszthető, ha nincs, akkor komoly alkalmassági kérdésről van szó. Minden mögött elképesztő mennyiségű munka, munka, munka van. És van egy olyan pillanat, amikor egyszer csak a mennyiség – hála a jó istennek egy tehetséges formáció esetén – képes átcsapni minőségbe. De nagyon fontos, hogy mindannyian, akik egy-egy készülő előadásban dolgozunk, egy irányba húzzunk. És ez nem személyes hiúsági kérdés, hanem ez egy közös alapvető érdek. Különben a szemétdombon leszünk kakasok. Azt meg én nem szeretem. Igazából azért nem tudok erről sokkal többet mondani, mert ebben nincs semmi titok. A munka a titok.

Hogy készül egy-egy szerepre? Annyiféle rendezői megközelítés van, nem csak sokféle szerep.

Ez egyáltalán nem egyszerű. Ha az derül ki, hogy a rendező felkészületlen, vagy butább mint én, akkor eleve hendikeppel indul velem szemben. Egyébként pedig színészként arról szól a szerződésem – túl azon, hogy ez egy közös munka, tetszik, nem tetszik, akár ellentmond az én gondolkodásmódomnak, akár nem –, hogy nekem hozzá kell törnöm a sajátomét a rendező elképzeléséhez.

Adott vissza szerepet?

Igen, nem is egyet. Nem hiúsági okok miatt. Nem sokszor, de előfordult az életem során. Filmszerepet már adtam vissza azért, mert nem tudtunk megegyezni. Azt mondtam, hogy tessék, ezt csinálja más, én ennyi pénzért ezt nem csinálom.

Pénzért?

Igen. Tessék elhinni, hogy ez nagyon fontos dolog. Az emberről azt képzelik, mondhatják neki harmincöt évi szakmai múlt után, hogy ennyi pénz van, nem tudunk többet fizetni. Akkor azt mondom, hogy kell keresni mást, vagy nem kell filmet csinálni. Ha pedig azt akarjátok, hogy én csináljam, akkor kössünk kompromisszumot, de ez az összeg nem felel meg. Nem szabad elfelejteni: a villanyért, a gázért pénzzel fizetek, a levegőért pénzzel fizetek, azért, hogy sétálok az utcán, pénzzel fizetek, azért, hogy parkolok, pénzzel fizetek. Bocsánat, akkor én dolgozhatok ingyen ennyi év minőségi munkája után? 

Úgy is adott vissza szerepet, hogy a rendező világa nem tetszett?

Úgy még nem, úgy még soha. Úgy már igen, hogy megalázó volt az a szerephelyzet, amit éppen fölkínáltak. Megalázó volt egy adott pillanatban, hogy nyolc kis szerep után még egy kilencediket is vállaljak. Akkor mondtam, na jó, ez nem fog menni. Ilyen előfordult. Az a háttere ennek a dolognak – nem tudom, hogy mások hogy vannak vele –, ha nincs gerincem, ha nincs magabiztosságom, ha nincs hitelképességem, akkor érvényesen nem tudok jelen lenni a színpadon. Erre mondtam azt, hogy én nem vagyok igazi színészalkat. Én nem vagyok egy exhibicionista alkat. Kell a morális háttér, kell a morális biztonság, az etikai biztonság, hogy legyen gerincem. Egy férfiembernek legyen tartása a világgal, a partnereivel – és most nem távolságtartásra gondolok, mert általában ha jókedvem van, időnként még humorom is szokott lenni –, tartás nélkül nem tudom elképzelni a színpadra lépés pillanatát. Ez csak úgy megy, ha az embernek van hitelképessége és gerince. Nem beszélve a munkabírásról. A tehetség csak a belépő. Erre mondtam, hogy minden képesség fejleszthető. Ha van átadásképesség, az fejleszthető. Ha nincs, akkor van baj.

Kedvenc szerepei? Én úgy érzem, több is lehetett volna…

Sok szerepről nem beszéltünk, nem beszéltünk filmszerepekről, vagy csak nagyon érintőlegesen. Szlovákiában készítettünk egy nagyon érdekes filmet, egy szlovák orvosról, Albert Škarvanról, aki hét nyelven beszélt, és Tolsztojnak is személyes jó barátja volt. Ezt is életem egyik nagyon fontos szerepének gondolom. Jaro Rihak szlovák rendezővel készítettük ezt a filmet, az Albert, Albert címűt. Ez is nagyon fontos volt az életemben. Az más dolog, hogy erről Magyarországon nem tudnak semmit, mert ezt a filmet itthon nem mutatták be, de Cannes-ban 1993-ban megkapta A legjobb film díját.

Több ilyennel dicsekedhetne, ha dicsekedni akarna…

De nem akarok. A legbüszkébb arra vagyok – nem is Los Angelesre, mert az amerikaiak olyanok amilyenek,
hanem – , hogy Moszkvában a nemzetközi tévéfesztiválon megkaptam a legjobb negatív férfiszereplő díját a Rinaldo című filmben nyújtott alakításomért. Erre rendkívüli módon büszke vagyok, hogy abban a kultúrában, amelyet minőségként magam elé állítottam, ott sikerült. Ott aztán végképp nem tudják, hogy ki az a Bán János. Az nagy szívfájdalmam, hogy erről Magyarországon nem tudnak, és nem is akarnak tudni. A mi országunk már csak ilyen. De nem akarok én ezért másokat hibáztatni, mert bizonyos értelemben az én hibám is, hiszen az internet világában már azért lehetne nyilvánosságot teremteni. De én valahogy szégyellem. Úgy gondolom, hogy ezt lássa más. Ez nem az én személyes büszkeségem. Én boldog vagyok, aztán annyi. Amikor külföldön dolgozom, akkor arról van szó, hogy Magyarországnak szerzek érmeket. Én olimpiákat nyertem ennek az országnak, amiről nem akarnak tudomást venni, miközben olyan országokban, ahol én igazán csak vendég vagyok, mindent tudnak rólam, s megbecsülnek. 

De hát a tehetségét azt folyamatosan elismerték, nem?

Azt igen. Valószínűleg azért vesznek észre, mert én nem dörgölőzöm semmiféle politikai párthoz. Azt szoktam mondani, hogy fagylaltot szeretek nyalni, segget nem. 

Az interjút készítette: 

JÓZSA ÁGNES

 

 

NKA csak logo egyszines

1