Isten éltesse Tan’ kérem! – írnám, ha nem tudnám, hogy ezért morogna. De tudom… Pedig Zsámbéki Gábort valóban megilleti a közbeszédben oly gyakran érdemtelenül használt megtisztelő cím, a tanár úr, és nem csak az egyetemi tanári katedra okán. Ő valóban tanár a szó legnemesebb, legegyetemesebb értelmében, akitől nemcsak a Színművészeti Főiskolán majd Egyetemen végző színészek, rendezők tanulhattak-tanulhatnak rengeteget és a mindenkori munkatársai, de a magamfajta színházról gondolkodó-író kritikus is, értelmezni, megragadni próbálván a színházi előadás adta élményt, s megőrizni, továbbadni értékeinek hírét, hiszen a mű, a színházi előadás a maga egyszeriségében nem őrizhető meg. Színházi alkotó életműve legendákban épül s él tovább. Ilyen, Zsámbéki Gábor színházteremtő lényéhez fűződő legenda a kaposvári színházé, és ilyen a Székely Gáborral közösen kezdett, immár 30 éves Katona József Színházé. Egyik legendát sem maga gerjesztette-terjesztette – az önmenedzselés hajlama nem sajátja –, ám mindkettő korszakos jelentőségű, meghatározó fejezete a 45 utáni magyar színházművészet történetének. Nemcsak a személyes talentum kellett ahhoz, hogy azzá válhassanak, de az a művészi erő is, amely képes magával ragadni a játszó-, az alkotótársakat. És Zsámbékiban volt megtartó erő akkor is, amikor a Katona társulatából többen Székely Gáborral tartottak az alakuló Új Színházba, majd amikor az újonnan épült Nemzeti Színház szerződtette vezető színészeit. (Mint ahogy ahhoz is volt mindenkor ereje és ízlése, hogy ne elégítse ki a bulvárszemlélet pletykaéhes kíváncsiságát, s ne vegyen részt soha nyilvános sárdobálásban.) A Katona egy pillanatra sem torpant meg, nem vesztett lendületéből és igényességéből.
A Színházi Kritikusok Céhe Életmű-díjának átvételén(fotó: Szkárossy Zsuzsa)
A töretlen minőség feltétele, hogy színházcsinálóként mindig tehetséges emberekkel vette körül magát. Nem félt tőlük, hanem inspirálódott és inspirált. Babarczy László nemrégiben a „Kaposvár-legendáról” beszélgetve úgy fogalmazott: Kaposvárott a rendezők nem gáncsolták, hanem segítették egymást. Nem egymás ellen dolgoztak, hanem együtt csináltak színházat.
A töretlen minőség másik feltétele az őszinteség, az önkontroll – az öncsalásra, az önámításra való hajlandóság teljes hiánya. Erről szóltak a kaposvári „megnézések”, és erről szólnak a maiak, meg az évadértékelések, meg az informális beszélgetések. A marketing korszakában mindez nem divatos, viszont művészi-emberi tartást ad. Miként a minden hatalomtól való egyenlő távolság is. Zsámbéki Gábor szakmai tekintélyének minden bizonnyal ez is az alapja.
S a töretlen minőség megtartásához hozzátartozik a folyamatos utánpótlás-nevelés, a fiatal tehetségek felismerése és elfogadása. Zsámbéki sosem működött generációs alapon – Schilling Árpád, Bodó Viktor a Katonában kezdte hivatásos rendezői pályáját –, mindig partnereket keres a közös munkához, a fiatalokban is. És nem csak saját tanítványaiban. Mások osztályaiban tartott egy-egy trimesztere olykor életpályát meghatározóan felszabadító hatású. Növendékeit előadásban, színházban gondolkodni tanítja – egyáltalán, gondolkodni –, kérdezni, s kreativitásuk mozgósítására készteti őket, alkotó együttműködésre a rendezővel és a partnerekkel.
Kaposvári vagy Katonás stílusról aligha beszélhetünk, szellemiségről annál inkább – minden rendezése egy új világ, egy műegész teremtése a maga saját törvényeivel, amelyek lényege a koherencia, az intellektuális és művészi következetesség. Munkáiban sosem engedett a posztmodern beletörődő zavarosságának – kristálytiszta összefüggések feltárásának, kérdések felvetésének részese, aki vele tart akár a színpadon, akár a nézőtéren.
Az előadások előbb-utóbb csak felvételről nézhetőek, felidézhetőek, de életművének egy része ott van estéről estére a színpadokon, ahol a mindenkori Zsámbéki-tanítványok játszanak.
Bennük ölt testet, általuk létezik és hat.
A színházművészet illékony, ám a volt, a jelenlegi s a jövendő növendékek művészi teljesítménye által a megszületett érték szervesül és tovább él, nem pusztán legendaként, de nap mint nap realizálódva.
SZŰCS KATALIN ÁGNES

