Weöres Sándor drámai életművével nem könnyen barátkoznak a színházak. És itt nem csupán a kisebb terjedelmű, roppant izgalmas, de a honi színpadi hagyományoktól valóban fényévnyire álló alkotásokra gondolok (a Theomachiának például tudtommal csupán egyetlen professzionális színházi bemutatója volt), hanem az életmű centrumában álló reprezentáns darabokra. Ezek közül legfeljebb a Holdbeli csónakos vált viszonylag sűrűbben felbukkanó részévé a repertoárnak. Haladásként könyvelhető el, hogy az utóbbi időben több színház is elővette A kétfejű fenevadat, ám a legnagyobb lélegzetű dráma, a Szent György és a Sárkány továbbra is csak ritka alkalmakkor kerül színre. Szombathelyen is a centenáriumi ünnepségekre volt szükség ahhoz, hogy a színház névadójának drámai főművét elővegye. Így is örvendetes azonban, hiszen centenárium ide vagy oda, színházaink műsorát továbbra sem népesítik be a Weöres-darabok.

Az idegenkedés fő oka vélhetően a Szent György és a Sárkány zavarba ejtő gazdagsága. Weöres valóban több drámára elegendő anyagot gyúrt össze; a különféle mítoszok képződésének ironikus krónikáját a cinizmusra és az állampolgárok határtalan konformizmusára épített diktatúra működésének komplex modelljével, a kétfajta létszemlélet – a Giorgio-féle, eszmények vezérelte, nyitott, idealista világszemléleten alapuló, illetve az Inganga-féle, eszményeket és mítoszokat szkepszissel figyelő, humánus célokért a bemocskolódást is vállaló magatartás – ütközésének drámáját a laurói sajátos fejlődéstörténettel. És akkor még nem is szóltunk a mellékszálakról s a kínálkozó párhuzamokról, ellentétekről, no meg a különösen szép, a megszokottól szintén elütő színpadi nyelvtől. Sokan tartják könyvdrámának a Szent Györgyöt, sőt, e megközelítés jogosságát a szerző is elismerte. Nyilvánvaló is, hogy a mű a maga teljességében nem állítható színre; világos alkotói koncepció szükségeltetik, melynek alapján pontosan kialakítható a fő- és mellékszálak hierarchiája, a szükségszerű húzások iránya (és mennyisége), ami eldönti azt is, melyik figura és melyik konfliktus lesz igazán hangsúlyos. Vagyis a mű nemhogy teljesen más arcait mutathatja meg a rendezői intenció függvényében, de maga az elhangzó szöveg is más és más lehet.

Kiss Mari és Fekete Ernő (fotó: Mészáros Zsolt)

Szombathelyen voltaképpen sok minden együtt volt ahhoz, hogy a mű színpadi érvényességét bizonyító, jelentős előadás jöjjön létre: művelt, szöveget biztosan elemző, a színpadi artisztikumhoz vonzódó rendező, jól rétegzett, komoly erőkből álló társulat, a névadó iránti elkötelezettség. Így igen keserű csalódásként éltem meg, hogy a Valló Péter rendezte előadást még kudarcként sem igen tudtam értékelni. Merthogy a kudarc egy markáns alkotói elgondolás zátonyra futását jelentené, ilyesmit azonban nem láttam kirajzolódni. Sőt, még következtetni sem igen vagyok képes arra, hogy Valló Péter miért vitte egyáltalán színre a művet, milyen jelentést próbált kihámozni belőle. A szombathelyi szövegváltozatból leginkább a történetmesélés szándéka rajzolódik ki; a szövevényes cselekménysort próbálja érthetően és áttekinthetően színre vinni a rendező. Ám eközben szinte teljesen rejtve maradnak a cselekvéseket, történéseket indukáló emberi motivációk – vagy azért, mert az ezeket kifejtő szövegrészeket kihúzták, vagy mert az előadás szorítja háttérbe, jelentékteleníti el ezeket. Ennek következtében nemcsak a személyes történetek válnak elmosódottá (Lauro érzéseinek változásai például megfejthetetlenek maradnak), de a diktatúra működésének mozgatórugói is; ha nem tudjuk meg világosan, hogy Miron azért tör Lauro és Isbel vesztére, mert a fattyúágat akarja felszámolni, hogy ezzel a hatalmi legitimitást erősítse, cselekedetei nem egy jól átgondolt stratégia részének, hanem barbár ostobaságnak tűnnek. Vagy: ha rejtve marad Sirio Cynthia iránti szerelmének viszonzatlansága és a félreértés, mellyel a lány visszautasítását Mironnak tulajdonítja, a lovag ámokfutásának egyetlen motivációja a sértett büszkeség lesz – és a példák tovább sorolhatóak.Vagyis minden leegyszerűsödik, s pont az a komplexitás vész ki az előadásból, ami talán a szöveg legvonzóbb sajátja – hiszen ha a hatalmon lévők hierarchiája és a diktatúra logikája nem rajzolódik ki, nehéz lesz nem pusztán komikusnak láttatni Drinusék „forradalmát” (amely Weöresnél tragikusan röhejes, de éppen azért veszélyes és elkeserítő, mert félreértelmezett részigazságok képezik az alapját), Bardanes hatalomátvétele pedig nem egy új hazugság megszületésének, hanem a régi hazugság továbbélésének tűnik majd. A mítoszokban végképp nem mélyed el az előadás. Az, hogy Jézus nem jelenik meg a színen, s a keresztény Jézus-kép nem vettetik össze a Sárkány-mítosszal, érthető rendezői döntés. Ám az a mítosz sem kap hangsúlyt, amely Giorgio körül önkéntelenül alakul ki – ezáltal alakja légüres térbe kerül. Így aztán alig-alig rajzolódik ki a giorgiói és az ingangai magatartásmód szembenállása. 

A színre adaptálás problémáit fokozza, hogy a rendező nem talál olyan színpadi jelrendszert, amely legalább atmoszférát, érzéki erőt kölcsönözne a játéknak. Zavaróak a helyenként megokolatlan, logikátlan cselekvések (teljesen érthetetlen például Sirio halála), még zavaróbb az amúgy nem túl sok játékötlet kivitelezése. Horgas Péter díszlete eldöntetlenséget tükröz. Kissé elrajzoltan ugyan, de nagyjából realisztikusan jeleníti meg az első jelenet egyszerű házakkal körülvett terét. Szimbolikus tartalma nemigen van, mint realisztikus kép viszont túl konkrét ahhoz, hogy minden további nélkül teret adhasson az élesen eltérő helyszíneken játszódó további jeleneteknek. Márpedig a tér a későbbiekben csak néhány elemmel bővül. Egy kis medencével például, melyben hol artisztikusan vonaglanak, hol birkóznak egymással az udvarhölgyek. A leghangsúlyosabbá az a térelem válik, mely a legmarkánsabb rendezői ötletnek ad testet: egy felfelé mozgó futószalag, mely a halottakat viszi a semmibe (legalábbis nem derül ki, hogy a semmi helyébe valamit kellene képzelnünk). Ha Valló Péter sajátos módon szarkasztikus komédiaként értelmezné a darabot, s a szereplők – gyors egymásutánban történő – futószalagra hányása, illetve önkéntes futószalagra ugrása ennek a szarkazmusnak volna a része, érteni vélném az ötletet. Egy alapvetően realisztikus játékmódra építő előadásban az ilyesmi alighanem szükségszerűen kínossá válik.

Az előtérben Czukor Balázs (fotó: Mészáros Zsolt)

A színészi alakításokat nem könnyű értékelni, hiszen a játszók nehéz helyzetbe kerültek azáltal, hogy leegyszerűsített vagy éppen követhetetlen motivációjú figurákat kell megjeleníteniük. Giorgio szegényesebbé tett szerepét a vendégül hívott Fekete Ernő nem tudja úgy a fókuszba állítani, mint a tizenkét évvel ezelőtti, Zsámbéki Gábor rendezte katonás előadásban. Alakításában így leginkább a történések sodrásának kiszolgáltatott ember bizonytalansága válik hangsúlyossá. S mivel Ingangaként Kiss Marinak is csak a nagyasszonyi pózok és a bölcs cinizmus felmutatására van lehetősége, a kétféle hit eltérő igazsága nem mutatkozik meg, s a két főszereplő egymásnak feszülése nem tűnik többnek kedves ellenfelek kissé pikírt csevejénél. Czukor Balázs megfejtetlenül hagyja Lauro alakját; a kezdeti kedvesen pimasz kamaszból különösebb átmenet nélkül válik gerinctelen, élveteg széltolóvá. Amivel az Isbelt játszó Sodró Elizát is csaknem reménytelen helyzetbe hozza. A lány kötődésének okát legalábbis igen nehéz így eljátszani; a korábbi szerepeiben természetesnek és erőteljesnek látott fiatal színésznő játékában azonban ettől függetlenül is sok a hamis hang. Jordán Tamás szinte kedélyes öregúrnak láttatja Miront; érthetetlen, miért és hogyan irányíthatja ő a diktatúra gépezetét. Kálmánchelyi Zoltán nemigen tud tenni az ellen, hogy a sokszínű motivációitól megfosztott Sirio ne legyen komikusan egydimenziós figura. Orosz Róbert szinte karikatúraszerűen ábrázolja az önjelölt népvezér, Drinus alakját – nála még Szerémi Zoltán szintén komikusra hangolt Batrachja is erősebb figura. (Ők játsszák a kettőre fogyatkozott számú minisztereket is; a szereposztási ötletnek mélyebb értelmét nem láttam.) Az átláthatóbb, egyszerűbben jellemzett figurákat játszók járnak jobban: Cannidas jelentéktelenségét és alkalmatlanságát Trokán Péter relatíve színesen képes megmutatni, Nagy Cili pontosan találja el azt a tónust, mellyel Uttaganga félkegyelműségét, kiszolgáltatottságát – a körötte kialakuló tragikomikus szituáció ellenére is – torokszorítóvá tudja tenni, Alberti Zsófi pedig egyszerre tudja megmutatni Nella józan talpraesettségét és ideákra épített perspektívavágyát.

Egy felépülni, jelentést kapni nem képes előadás látványa mindig fájó. Különösen az, ha jó erőkből álló társulat hoz létre ilyesmit. Ám még ennél is szomorúbb, hogy Valló Péter rendezése azokat igazolja, akik könyvdrámaként tekintenek a Szent György és a Sárkányra. Jó volna, ha minél hamarabb érkezne egy meggyőző cáfolat… 

 URBÁN BALÁZS