A plakáton és a színház előterében a képek az auschwitzi egyenfotókat idézik: rabruhában láthatók szemből és profilból az előadásban játszó színészek, alakítsanak gyilkost, együttműködésre kényszerülő kisembert vagy életét vesztő áldozatot. Bármikor bárkiből lehet megsemmisítésre szánt elítélt – sugallja a képsorozat –, pusztán politikai akarat és az azt kiszolgáló rendszerek kérdése az egész. A darab és a hozzá méltó színvonalú színrevitel azt példázza, hogy az írónak és a színháznak milyen nagy lehet a mindenkori felelőssége az olyan politikai berendezkedésekkel – vagy akár csak az azokat megelőzően hangoztatott veszedelmes nézetekkel – szemben, amelyek az egyén szabadságát korlátozzák, boldogulásának gátat vetnek, szélsőséges esetben kiirtására törekednek. „Minden múltidézés: kegyelmi kérvény a jelenhez”, mondja a főszereplő, és az előadás úgy beszél a múltról – annak két időbeli rétegéről, kétféle diktatúrájáról –, hogy a mindenkori jelenben való fenyegetettségérzéseket is megidézi.
Szász János rendezésének felkavaró, az érzékek mélyére ható jeleneteitől nehéz szabadulni. Nemcsak ott helyben, a nézőtéren, hanem az előadást követően napokkal, hetekkel is. Valósággal sokkolnak a minden képzeletet felülmúlóan kegyetlen auschwitzi világ képsorai. És szorosan fogva tartanak a színpadi jelen idő történései is a nyolcvanas évek Romániájából. Nagy hatású, kiváló művészi gondossággal felépített előadás, amely szerencsés módon híján van mindenfajta didaxisnak, külsődleges gesztusnak.
Vélhetnénk: könnyű dolga van a rendezőnek, ha ennyire kiváló drámával foglalkozik. Az álomkommandó Sütő András egyik (ha nem a) legkiválóbb darabja, amelyben az író a színház a színházban játék révén mesterien szövi össze a történelem két szeletének eseményeit. Az egymás felé közelítő és egymásba fonódó jelenetek és a két idősík között átjáró szereplők közös történetet rajzolnak ki. A jelenetek váltakozása, a széttöredezettség, a repetitivitás az eseménysorok meghatározó elemévé válik.
De biztosak lehetünk: egyáltalán nem volt könnyű dolga a rendezőnek. Hiszen egyrészt a téma könnyen csábíthatja az alkotókat a direkt, plakátszerű ábrázolásra, másrészt pedig az a fajta snittszerűség, amelyet a darab előadása megkövetel, a színpadi megjelenítés számtalan buktatóját rejti magában. És akkor még nem is szóltunk a szereplők nyelvhasználatának stilizált vonásairól. Az sem magától értetődő ugyanis, hogy a mindennapi beszédmód fölé emelt tónus bele is simuljon az előadás akusztikus közegébe, de ne is vesszen el benne, hiszen lényeges adalék az emberi tartás megőrzésének életben tartó erejéről. Szász János azonban biztos kézzel bánik az anyaggal; rétegeit finoman bontja ki, és sok-sok vonatkozásban tovább is gazdagítja a jeleneteket.
Molnár Áron és Tornyi Ildikó (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Nagyon erőteljes az előadás vizuális rétege, a nyomasztó feketeséggel és szürkékkel, a rideg, alapvetően üres térrel (díszlet-jelmez: Vereckei Rita). A háttérből az előtérbe mozgatható építmény egyszerre idéz vagonokat és priccseket; a többfelé elhelyezett monitorokon vegyesen kavarognak a két idősíkhoz kapcsolódó naturalisztikus és absztraktabb képek (videó: Bánki Ákos, Szöllősi Géza, Zana Krisztián). Az előadás a darabnak nemcsak a látványvilágát, hanem drámai motívumait is továbbgondolja. A mű jelen idejének nemzeti gárdistáival kapcsolatban a szerzői utasítás úgy rendelkezik, hogy akármilyen bizarr ruha elképzelhető. A színpadon a szokványmilitáns ruházatú agresszorok román nemzeti színű karszalagot viselnek, a képernyőkön pedig sokszor feltűnik a nacionalista nagyvezér, Ceaușescu képe is. A testekkel és lelkekkel halálos kísérleteket folytató dr. M. a menyasszonyi ruhát nem egyszerűen csak megmutatja Krisztinának (akit a szeretőjévé tett, miután a lány élőhalottként megmenekült a gázkamrából). Hegedűs D. Géza és Tornyi Ildikó megrázó jelenetében annak lehetünk tanúi, ahogyan dr. M. az ágyból kimászva más módon folytatja a kéjelgést: Krisztinát pocskondiázza mint zsidót, de táplálja gyerekes reményeit, és élvezettel nézi, ahogyan odakötözött lábával még a vaságyat is magával ráncigálja, csak hogy a habos fehér ruha közelébe kerülhessen.
Szász János, a lelki kínok megrendítő erejű filmes és színpadi ábrázolója nagyszerű partnerekre lelt a Vígszínház társulatában (amely egyébként már negyedszázada is bemutatta a darabot). Fesztbaum Béla – sok vígjátéki szerep után sem meglepően – nagy drámai erővel formálja meg a túlélésre berendezkedni kénytelen kisember kettős főszerepét, Manó boncszolgát és Juliuszt, a drámaíró-rendező-színészt. Mindkét figuráját meghatározza az ellentétes irányú törekvés: a gyerekei megmentése érdekében vállalt kollaborációé és az ennek elviselhetetlensége miatti lázadásé. Fesztbaum olyan értelmiségit mutat meg, aki jól ismerve önnön gyengeségét, erős próbál lenni. (Manóként gyerekei álmait papírra fogalmazva és a náci halálgyárosnak tanulmányozásra felajánlva; Juliuszként megírva az erről szóló darabot, a fiát megmentendő részletet is belerögtönözve.) Hegedűs D. Géza a hatalom hidegvérű kiszolgálásának fokozatait játssza el. Frank színigazgatóként fölényes és cinikus, akinek a szájából inkább gúnyolódásnak, semmint mentegetőzésnek hangzik: pusztán óvó, nevelő célzattal jelentette fel államellenes bűnténnyel Juliusz fiát. Dr. M.-ként pedig a halál laboratóriumának mosolyogva garázdálkodó, gátlástalan ura. Tornyi Ildikó Krisztina szerepében a kiszolgáltatottság, a tovább már fokozhatatlan testi és lelki szenvedések stációit mutatja meg a szerep iránti nagy-nagy alázattal és színpadon ritkán látható intenzitással. Molnár Áron nagyon szeretni való Tamása lánglelkű kamasz, aki magától értetődően lázad, és kétségbe esett, rettegő gyerek, amikor kénytelen belátni tehetetlenségét. Nagyon jók a mellékszereplők is; különösen emlékezetes Kocsó Gábor I. Sonderese.
„Idegen érdek és idegen szó, / vesszen mind, aki nem közénk való” – skandálják a gárdisták, és Juliusz is, Manó is alulmarad a diktatúrával szemben. Manó nem akart hőssé válni: a cselekedet, amihez hiányzott az elszánása, most Juliusz életkilátásainak végére tesz pontot, méghozzá – Fesztbaum Béla pontosan érzékelteti ezt – egy tragikus véletlen következtében. Rálő a szerepbeli dr. M.-re, és a szerep alakítója, Frank Aurél színigazgató meghal: a kelléknek tudott fegyver valódi volt. Manó és dr. M. jelenetét azonban már korábban is láthattuk: a darabbeli darab szövegkönyve szerint Manó nem mert rálőni a boncorvosra. Juliusz bátorsága azonban, miután elhurcolják a fiát, hozzáadódik Manóéhoz – így bukkan fel a véletlen mögött ott rejtőző sorsszerűség.
Vajon vannak-e, lesznek-e a nézőtéren olyanok is, akiktől nem teljesen idegen a „vesszen mind, aki nem közénk való” ideológiája? Akik nem gondolnak arra, amit Juliusz hangoztat, hogy „Auschwitz nem a gázkamrákkal, hanem a jelzőkkel kezdődött”? Talán – ha még elég fiatalok, és valamennyire is nyitottá tehetők – most megérthetnének valamit abból, hogyan függhetnek össze szlogenek és rémtettek. Talán.
DÖMÖTÖR ADRIENNE
