Talán mást vár az ember egy Mundruczó-előadástól. Formailag a naturalizmust, a nyers, pőre bemutatást, de tartalmilag is valami gondolatébresztőre számít. Egy szó mint száz, mindenképp felkavaró, zsigeri élményre készül. Már aki látott valaha Mundruczó-rendezést. A Denevér azonban játékosabb, változatosabb hangnemű, ami akár üdítően is hathat, ugyanakkor jóval kevésbé inspiráló gondolatilag. Ez viszont nyilván nem válik az előadás előnyére. Egy életigenlő vallomása problémamentesen, éles társadalomkritikai felhangokkal, bizarr stílusban.

Roma Gasiorowska, Sebastian Pawlak és Agnieszka Podsiadlik (fotó: Ágh Márton)

Persze Mundruczó indirekten minden munkájában az élet mellett teszi le a voksát. Ám ez az eutanázia mint téma esetében igen kevéssé izgalmas színházat eredményez – már gondolatilag. Kevéssé izgalmas, ha író-rendező előre állást foglal ahelyett, hogy valódi problémaként közelítene témájához, és kérdéseket felvetve, nézőpontokat bemutatva boncolgatná azt. Itt azonban meg akarják győzni a nézőt, mégpedig meglehetősen manipulatívan.

Ami persze az alkotónak szíve joga, ám így a közel 130 percben az eutanáziával kapcsolatban anomáliákat, visszaélési lehetőségeket mutat fel csupán az előadás, nem valódi dilemmát: játszhat-e az ember istent. Amikor már-már kezdene tétje lenni, s valódi kérdéseket felvetni (a második rész alapszituációjával például), hirtelen megint visszaáll az élet pártjára. Az egészségügy szatirikusan felvillantott visszásságai sokkal meggyőzőbbek.

A félig-meddig interaktív játékkal Mundruczóék két esetet, két élet-, pontosabban eutanáziakörülményt mutatnak be, két „kegyes halál”-parabolát. És az eutanázia mindkettőben valamilyen módon gyilkossággá szublimálódik.

Az előadás első felében egy 81 éves, lebénult s mindinkább leépülő, vegetatív szintre süllyedő egykor híres karmester (Sebastian Pawlak) halálvárását látjuk, ám vele tart felesége (Agnieszka Podsiadlik), a csak férjét szeretni képes rajongó nő is, pénzen vett „öngyilkosságával”. Merthogy a klinika orvosai bőséges adománya fejében hamis diagnózist felállítva őt is átsegítik a másvilágra férje oldalán. Az öngyilkosságban való segédkezés által máris felmerül az eutanáziával kapcsolatban a visszaélés lehetősége.

A halni készülő házaspár története lányuk (Roma Gąsiorowska) révén a hozzátartozó szemszögéből is érzékelteti e választás morbiditását és szörnyűségét. A szüleit előre gyászolni kényszerülő lány a helyzet abszurditása elől whiskybe és szexbe menekül kétségbeesetten, miközben már arra készül, hova viszi majd ridiküljében elhamvasztott szüleit.

A másik történetben egy fiatal srác (Dawid Ogrodnik), a kontrollálatlanul-koordinálatlanul vonagló egykori origamibajnok gyógyíthatatlan betegségére az eutanáziát választja. Utolsó pillanatban azonban ez a méltatlan életminőségbe kényszerült ember inkább élni akar, mint halni, s az is kiderül, nővérének van már terhére sérült testvére, akit végül akarata ellenére mégis átsegítenek/ünk (interaktívan, a kapott nyugtató cukorkák felhasználásával) a túlvilágra. 

Összeköti a két részt Thanatosz és Erósz is – halál és erotika még az eutanázia közelében is összefonódik.

A két példázat között azonban még kiárusítják a bezárásra ítélt kórházat. Mielőtt az orvosok Svájcba települnek, a berendezést és az orvosi eszközöket elárverezik: az eddig „felügyelőbizottságként” jelen lévő nézők fillérekért juthatnak egy-egy kórházi ágyhoz vagy lélegeztetőgéphez. 

Amilyen egyhangú az előadás egyrészről, annál izgalmasabb színházi nyelvét illetően, ráadásul Mundruczó nem tagadja meg filmes voltát sem – most is előkerül a kamera és a vászon, a menekülős, csihi-puhis rajzfilmes bejátszások (No, megállj csak!) s az élő videoközvetítések a színpadon és olykor színpad mögött történtekről. Domináns a fényhasználat is: a vakurengeteg a pillanat megörökítését hangsúlyozza, de segítségével egyfajta kísérteties másvilághangulat is eluralkodik. Fura elegye az előadás hangnemeknek, tónusoknak Rihanna Te amo című popslágerétől a hattyúdalig – már-már szürreális, olykor pedig játékos és ironikus. De hát „aki berúgik, annak Strauss is jobban csúszik”.

Magából a Denevérből egyébiránt motívumok, szituációk és dalok idéződnek csupán. A szilveszter például, a kissé túlnyújtott éjféli virslievéses közjátékkal, melyben a színészek saját ujjukat eszik, hangsúlyozva a színház pénztelenségét, s ekképp néma tiltakozásul a színházi támogatási rendszer ellen. A marionettbáb-koreográfia is az operettet idézi idiotizmusával s műviségével.

És hogy mi köze Straussnak, a kerti törpének és a popgiccsnek az eutanáziához? E mesterségesen habkönnyű és hamis, szirupos életkönnyítők hasonlóképp próbálják törölni életünkből a keserű pirulát.

Mundruczó miliőteremtése,az előadás nyers hatásmechanizmusa lenyűgöző és magával ragadó. A Denevér bizarr, groteszk egyveleg egy imádni való társulat erős összjátékával, amelyben minden szereplő szinte végig színen van. Az intenzív színészi jelenlét sallangmentes játékkal párosul. Mundruczó első lengyelországi előadásáért elnyerte a Telewizja Polska díját.

 MARIK NOÉMI